Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

So­ha­sem gon­dol­tam vol­na, hogy a vi­lág­hí­rű Tho­mas Al­va Edi­son és a ke­vés­bé hí­res ko­lozs­vá­ri il­le­tő­sé­gű Cris­tina Cor­ches hat­van­öt év kö­rü­li há­zi­asszony – egy­más­tól tel­je­sen füg­get­le­nül – kö­zös nyel­vé­sze­ti fel­is­me­rés­re ju­t. Már­pe­dig Tho­mas Al­va Edi­son 1911-ben Bu­da­pes­ten, Cor­ches asszony 2009-ben Ko­lozs­vá­ron ar­ra a fel­is­me­rés­re ju­tot­t, hogy a ma­gyar nyelv na­gyon ne­héz, és raj­tunk – már­mint a ma­gya­ro­kon – kí­vül ke­ve­sen tud­ják meg­ta­nul­ni.

Csak­hogy amíg Edi­son ki­je­len­té­se so­ka­kat fel­lel­ke­sí­tett, a Szö­ré­nyi–Bródy szer­ző­pá­rost pél­dá­ul az 1911-ben… cí­mű slá­ger meg­írá­sá­ra ins­pi­rálta, ad­dig Cor­ches asszony So­rin Apos­tut, Ko­lozs­vár – új­fent ál­lí­tó­lag Mold­vá­ból nem­rég „ho­no­sí­tott” – pol­gár­mes­te­rét ins­pi­rál­ta ut­ca­név-vál­toz­ta­tás sür­gős in­dít­vá­nyo­zá­sá­ra.

Ez­út­tal a Haj­nal ne­gyed (ki­ej­tés és nyelv­tör­vény mi­att Zor­il­or ne­gyed) Dsi­da Je­nő­ről el­ne­ve­zett je­len­ték­te­len mel­lék­ut­cá­já­nak név­táb­lá­ja esett ál­do­za­tul. A tíz csa­lá­di ház­ból, két tömb­ház­ból ál­ló, asz­fal­to­zat­lan, ki­kö­ve­zet­len vá­ros szé­li ut­cács­ka viselje in­kább Pab­lo Pi­cas­so nevét, mond­ták je­len­tő­ség­tel­je­sen a vá­ros­atyák.

Cor­ches asszony nem so­kat kör­tön­fa­la­zott, ne­ki Pab­lo Pi­cas­so, Dsi­da Je­nő egy­re megy, egy­for­mán is­me­ret­len, „ide­gen” cso­da­bo­ga­rak, ke­reszt­rejt­vény­be il­lő ne­vek. Ami vé­gül is szá­mít, az, hogy az előb­bit ő ma­ga és eu­ró­pai pol­gár utó­dai is, la­ti­nos hang­zá­sa mi­att leg­alább ki tud­ják ej­te­ni. Ami az utób­bit il­le­ti, ez amo­lyan nyelv­tö­rő név, ami azért is mél­tán fel­há­bo­rí­tó, mert „csak a ma­gya­rok” tud­ják ki­ej­te­ni, más­részt az AIDS-re, az­az ro­má­nul a SI­DA-ra em­lé­kez­tet, ami mi­att min­dig meg­gyűlt a ba­ja Cor­ches asszony­nak hol a ta­xi­sok­kal, hol a men­tő­sök­kel, hol a ve­le ro­kon lel­kű-nyel­vű és fü­lű hi­va­tal­no­kok­kal.

Nem cso­da, ha né­hány fe­le­lő­sen és ha­za­fi­a­san gon­dol­ko­dó Dsi­da ut­cai pol­gár kez­de­mé­nyez­te a gyors név­vál­toz­ta­tást. Meg nem erő­sí­tett saj­tó­hí­rek sze­rint le­het­tek akár öten is. Apos­tu pol­gár­mes­ter mint gon­dos és szin­tén ha­za­fi­as vá­ros­gaz­da pe­dig, félt­ve pol­gá­rai nyel­vének ép­sé­gét – szük­séges, hogy e ne­mes szerv, mely annyi min­den­re al­kal­mas, ne tör­jön és ne fi­ca­mod­jon –, gyor­san a tet­tek me­ze­jé­re lép­ett, bé­kés pol­gá­ra­i­nak jo­gos igé­nyé­re te­kin­tet­tel Dsi­da Je­nő he­lyett már­is Pab­lo Pi­cas­sót ja­va­sol­ta.

Jo­gos­nak tar­tom je­len­le­gi pol­gár­mes­te­rünk Gheorghe Fu­nar­éra – ő 2004-ig volt Kolozsvár polgármestere – em­lé­kez­te­tő épí­tő in­téz­ke­dé­sét, teljesen egyetértek vele. Nem sza­bad ve­szé­lyez­tet­ni a pol­gá­rok, adó­fi­ze­tők, ha­za­fi­ak és egyéb élő­lé­nyek nyel­vi ép­sé­gét. Mi­u­tán kin­cses vá­ro­sunk min­den gond­ja, ba­ja, nyo­mo­rú­sá­ga meg­old­va, vá­ro­sunk­ban mennyei bé­ke, har­mó­nia és le­ír­ha­tat­lan jó­lét ural­ko­dik, már csak né­hány ap­ró­ság vár meg­ol­dás­ra, mint pél­dá­ul ut­ca­ne­vek, em­lék­táb­lák, fel­ira­tok, tu­ris­ta­tá­jé­koz­ta­tók nyelv­tö­rő ma­gyar mon­da­ta­i­nak sür­gős el­tá­vo­lí­tá­sa, mi­előtt a kin­cses Ko­lozs­vá­ron új­ra di­vat­ba jön­ne a ma­gyar nyelv vagy az át­kos több­nyel­vű­ség, mint a 19. szá­zad­ban vagy a 20. szá­zad el­ső fe­lé­ben.

Ilyes­mi meg ki­nek hasz­nál­na – ér­velt to­váb­bá Apos­tu pol­gár­mes­ter –, hi­szen a ma­gyar nem vi­lág­nyelv, a Ko­lozs­vá­ron és kör­nyé­kén élő kö­zel kilencvenezer ma­gya­rért és az éven­te ide­lá­to­ga­tó né­hány száz­ezer ma­gyar­or­szá­gi ven­dé­gért kár fes­té­ket, bá­do­got, pa­pírt és egyéb anya­go­kat pa­za­rol­ni az adó­fi­ze­tők pén­zé­ből. Más­részt óv­ni kell a több­ség nyel­vi ép­sé­gét, és fi­gye­lem­mel kell len­ni a több­sé­gi ér­zé­keny­ség­re is.

Egyes „elem­zők” sze­rint ez az egész egy­sze­rű­en egy „kom­mu­ni­ká­ci­ós za­var” mi­att ke­let­ke­zett, egy vé­let­len „kom­mu­ni­ká­ci­ós nyelv­bot­lás” mi­att ve­szett el új­ra egy ma­gyar ut­ca­név. Dsi­da Je­nő­ről, a „szép­ség” lí­ri­ku­sá­ról, a ro­mán köl­té­szet leg­na­gyobb tol­má­cso­ló­já­ról – ezért vagy azért – nem le­het ut­cát el­ne­vez­ni Ko­lozs­vá­ron.

Ma­gya­rá­zat, ma­gya­ráz­ko­dás volt, van és lesz bő­ven – kom­mu­ni­ká­ci­ós za­var, fél­re­ér­tés, vé­let­len, épí­tő jó­in­du­lat, át­szer­ve­zés, nép­aka­rat, de­mok­rá­cia, test­vé­ri­ség, mul­ti­kul­t­u­ra­li­tás, eu­ró­pai kö­zös ott­hon. Itt a szép eu­ró­pai kö­zös álom, s köz­ben szü­le­tik a szlo­vák nyelv­tör­vény, „kom­mu­ni­ká­ci­ós za­va­rok” miatt és egyéb prak­ti­kus in­dok­ból át­ala­kul­gat­nak tör­té­nel­mi hely­ség­ne­vek, ut­ca­név­táb­lák, vá­ros­ren­de­zé­si ok­ból el­tűn­nek ma­gyar vo­nat­ko­zá­sú épü­le­tek, szob­rok, szim­bó­lu­mok, s így épül­get a né­pek kö­zös ott­ho­na. 1920 óta mi, er­dé­lyi ma­gya­rok ta­núi le­het­tünk és le­he­tünk egy ki­tar­tó, cél­tu­da­tos, szí­vós ma­gyar­ta­la­ní­tá­si fo­lya­mat­nak. Így tűnt el Ko­lozs­vá­ron szé­pen, las­san a test­vé­ri­ség, egyen­jo­gú­ság ne­vé­ben a több­nyel­vű­ség, el­tűn­tek a ma­gyar fel­ira­tok, hir­de­tő­táb­lák, cég­ne­vek, rek­lá­mok. El­tűnt a Bocs­kay tér, a De­ák Fe­renc ut­ca, a Kos­suth La­jos ut­ca. Az­tán kö­vet­ke­zett egy hul­lám­ban a Beth­len Gá­bor, Bá­tho­ry Ist­ván, Vö­rös­mar­ty, Jó­kai, Pe­tő­fi ut­ca. Ez utób­binak a nevét azért vál­toz­tat­ták meg, mert vi­se­lő­je ál­lí­tó­lag „ro­mán­gyil­kos” volt, Kos­suth­tal együtt. Ter­mé­sze­te­sen min­den­re van ma­gya­rá­zat, érv és in­dok.

Egyik bras­sói is­me­rő­söm ép­pen a na­pok­ban le­pett meg az­zal, hogy sze­ret­te vol­na meg­te­kin­te­ni a Há­zson­gár­di te­me­tő tör­té­nel­mi sír­ja­it, és a te­me­tő ka­pu­já­ban na­iv ér­dek­lő­dé­sé­re ép­pen ar­ról ér­te­sült a Ha­dész ha­za­fi­as ér­zel­mű őré­től, hogy itt nem volt, nincs és nem is lesz Há­zson­gárd, itt Cimi­ti­rul cent­ral (Köz­pon­ti te­me­tő) van és punk­tum.

Előbb-utóbb egy hoz­zá­ér­tő hi­va­ta­los­ság bi­zo­nyá­ra azt is el­me­sé­li majd, hogy itt so­ha nem élt sem­mi­fé­le fur­csa ne­vű Dsi­da Je­nő, Bras­sai Sá­mu­el, és nem is volt itt Há­zson­gár­di te­me­tő, sem Szent Mi­hály-temp­lom, Far­kas ut­cai re­for­má­tus temp­lom, evan­gé­li­ku­sok­ról, uni­tá­ri­u­sok­ról, ma­gya­rok­ról, zsi­dók­ról vagy szá­szok­ról so­ha­sem hal­lott ez a vá­ros… És így szé­pen, las­san úr­rá lesz egy fur­csa am­né­zia, a „gyó­gyí­tó” fe­lej­tés.

Hogy ez ki­nek hasz­nál? En­nek mi az ér­tel­me, a ho­za­dé­ka? Ezt most nem tu­dom. Egyet azon­ban igen: va­la­ki­nek, va­la­kik­nek fél­ni és fél­te­ni­va­ló­juk van, va­la­ki­nek, va­la­kik­nek rossz a lel­ki­is­me­re­tük.

Dsi­da így vall ma­gá­ról: „A szen­ve­dést is meg­kós­tol­tam már, né­hány évig le­vert vol­tam és szo­mo­rú. Most hu­szon­két éves va­gyok, de nap­ról nap­ra fi­a­ta­lo­dom. Éj­sza­kán­ként szé­pe­ket ál­mo­dom, ren­dü­let­le­nül hi­szek Is­ten­ben és az em­be­rek­ben. Hi­szek a nő­ben, a vers­ben, a szép­ség és jó­ság misszi­ó­já­ban. Va­la­mi lesz be­lő­lem, de még nem tu­dom, mi.”

Min­den­eset­re sok­kal, de sok­kal több, mint egy ko­lozs­vá­ri mel­lék­ut­ca ütött-ko­pott név­táb­lá­ja.

Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::