A vasárnap igéje

SZENT­HÁ­ROM­SÁG ÜN­NE­PE UTÁN 14. VA­SÁR­NAP – JN 6,60–66

Hozzászólás a cikkhez

For­du­lat – ez­zel a szó­val sum­máz­ta bib­lia­is­me­ret-ta­ná­runk je­len sza­kasz lé­nye­gi mon­da­ni­va­ló­ját a szi­nop­ti­ku­sok­hoz ké­pest oly sok pon­ton „más” Já­nos evan­gé­li­u­mát meg­is­mer­ni vá­gyó teo­ló­gus­hall­ga­tók­nak. So­kunk Bib­li­á­já­ban ta­lán még min­dig ott van a ce­ru­zás be­jegy­zés…

A mai tex­tus né­mi­leg rö­vi­debb, mint amed­dig a for­du­lat(ok) so­ra tart. E sza­kasz vé­ge a Jé­zus­nak a ta­nít­vá­nya­i­hoz in­té­zett kér­dé­sé­re adott pé­te­ri val­lás­té­tel, ame­lyet va­ló­szí­nű­leg fej­ből is tu­dunk idéz­ni: „Uram, ki­hez men­nénk? Örök élet be­szé­de van ná­lad.” (6,68b) Bár igénk­nek nem ré­sze ez a vers, an­nál in­kább az a je­len­ben min­ket is dön­tés­re fel­szó­lí­tó, dön­té­sün­ket tü­rel­me­sen vá­ró Jé­zus sza­vai nyo­mán ki­ala­ku­ló fe­szült­ség. Amely­ből a for­du­lat is fa­kad. A dia­ló­gus, amely­ben meg kell szó­lal­nunk ne­künk is.

Jé­zus nép­sze­rű, von­zó sze­mé­lyi­ség. So­kan ke­re­sik tár­sa­sá­gát, hall­gat­ják sza­va­it, ámul­nak cso­dá­in. Ki lát­ni, ki ta­pin­ta­ni akar­ja, ki a könnyen ka­pott ele­del re­mé­nyé­ben ered utá­na. Ki a so­sem lá­tott cso­dá­kat és je­le­ket für­ké­szi. Má­sok pe­dig egy ben­ső, meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan kész­te­tés­ből fa­ka­dó lel­ki von­za­lom­mal egész lé­nyét és az­zal azo­nos ta­ní­tá­sát kí­ván­ják mi­nél tel­je­seb­ben, mé­lyeb­ben meg­is­mer­ni.

Min­dig is így volt, így van ez Jé­zus kö­rül, s ezt ő tud­ván tud­ja: éhe­zők kö­ve­tik – van, aki jól­la­kot­tan el­megy, és van, aki jól­lak­va is bol­dog­sá­go­san éhez­ve kö­ve­ti to­vább. Van, aki te­le has­sal, még­is nagy üres­ség­gel, csa­ló­dot­tan tá­vo­zik. Sa­ját dön­té­se ez, hi­szen nem Jé­zus ta­szít­ja el ma­gá­tól! S van, aki gaz­dag­nál is gaz­da­gabb lesz a ta­lál­ko­zás után: meg­nyílt lel­ké­be erő, fel­is­me­rés, öröm, hit, re­mény köl­tö­zik. Mi­ért így az egyik, úgy a má­sik? Ta­lán az „ele­del” nem volt ugyan­az? Vagy van, ki mél­tó rá, míg a má­sik nem? S egy­ál­ta­lán, „ki hall­gat­hat­ja őt?” Mennyi vá­lasz­ra vá­ró kér­dést vet fel a tex­tus…

A fe­je­zet ele­jén Jé­zust nép­sze­rű­sé­ge csú­csán lát­juk. Öt­ezer em­bert ven­dé­gel meg, ke­nye­ret ad ne­kik, majd a fel­lel­ke­sült so­ka­ság – mi más­sal is ju­tal­maz­hat­ná őt – ki­rállyá akar­ja ko­ro­náz­ni. Tel­jes fél­re­ér­tés – nem ilyen trón­ra szól a kül­de­té­se. Bár nem­csak lel­ki táp­lá­lék­kal – ta­ní­tó, gyó­gyí­tó szó­val – szol­gál, ha­nem kéz­zel­fog­ha­tó ele­del­lel is: Jé­zus nem ennyi­ért jött (6,26–27)!

A ke­reszt­ről szó­ló be­széd­be so­kan be­le­üt­köz­nek. Ha a „ki­csin” (Mó­zes, man­na, amely csak e föl­di élet­re ele­gen­dő táp­lá­lék) meg­bot­rán­koz­nak, a „naggyal”, Jé­zus ha­lá­lá­val szem­be­sül­ve ho­gyan fog hi­tük meg­áll­ni?!

A hit Is­ten aján­dé­ka. Azé, aki­nek meg­ad­ja az Atya. De min­den­ki­nek meg­ad­ja, aki nem gőg­gel, ke­mény szív­vel, sa­ját ere­jé­be ve­tett bi­za­lom­mal kö­ze­le­dik! A ke­mény sza­va­kat, a vi­lág- és is­ten­ké­pük­be, az ön­ké­pük­be be­il­leszt­he­tet­len in­for­má­ci­ó­kat hall­va so­kan még­is fel­hör­dül­nek: „Lé­lek és élet? Tes­te és vé­re az örök élet, ő és csak ő, és sen­ki más? S aki va­gyok, aki ed­dig vol­tam, az sen­ki és sem­mi, az mit sem szá­mít? Ugyan már. S mi az, hogy a hit ilyen bi­zony­ta­lan do­log, még hogy az egyik meg­kap­ja, a má­sik meg nem? Ez nem tet­szik. Hát most kun­cso­rog­jak, mi­kor tu­laj­don­kép­pen így is meg­va­gyok, és fut a sze­kér, ha dö­cög­ve is, de van élet?” Meg­tör­té­nik a for­du­lat: há­tat for­dí­ta­nak Jé­zus­nak, el­men­nek.

Ma is so­kan el­ma­ra­doz­nak. A ha­rang­zú­gás csak egy szép hang­ef­fek­tus a va­sár­na­pi reg­gel­ben, és kö­zöm­bös, hogy az is­ten­tisz­te­let­re hí­vo­gat min­den élő lel­ket. A meg­fe­szí­tett Krisz­tus nem kell. A ta­nít­vány­hoz il­lő élet­foly­ta­tás igen ne­héz: kö­vet­ke­ze­tes­sé­get, le­mon­dást kí­ván. Nem hasz­nos. Nem tren­di. „Sok­kal oko­sab­ban és ügye­seb­ben meg tu­dom ol­da­ni én a ma­gam éle­tét, a ma­gam is­te­nét a ma­gam mód­ján imád­va.”

Az el­me­nők­nek, a töb­bé ve­le nem já­rók­nak va­ló­ban Jé­zus okoz csa­ló­dást? Nem in­kább a ró­la al­ko­tott el­kép­ze­lé­se­ik, a ve­le szem­ben tá­masz­tott el­vá­rá­sa­ik, ame­lyek­nek Jé­zus nem fe­lel meg? Ám Is­ten­nél még az is le­het­sé­ges, hogy a csa­ló­dot­tan el­kul­lo­gó té­koz­ló fi­ú­ként meg­tér­jen. Azért le­het­sé­ges, mert nem a job­bé és a mél­tób­bé a hit, ha­nem min­den­kié. In­gyen. Ezért – amíg tart a ke­gye­lem ide­je – bár­mi­kor új­ra oda­me­he­tünk Jé­zus­hoz. A meg­in­gót is tárt kar­ral fo­gad­ja, és nem ve­ti a sze­mé­re a bű­nös­nek, hogy mi­ért csak most jön – ha­nem ma­gá­hoz öle­li.

Csak mi zár­hat­juk ki ma­gun­kat az örök élet aján­dé­ká­ból, a hit­ből, a Lé­lek ál­tal ne­künk na­pon­ta adott él­te­tő erő­ből, amely táp­lál és meg­tart – ő nem ta­szít el egyet­len lel­ket sem. Tes­te és vé­re azért ada­tott a Gol­go­ta ke­reszt­jén, és azért lett mi­énk e szent­ség, az úr­va­cso­ra, hogy ne ma­rad­jon fo­goly egy sem, aki bű­né­ből, re­mény­te­len sor­sá­nak sza­ka­dé­ká­ból utá­na ki­ált.

Min­dig van­nak, akik úgy­mond a „kor ne­héz­sé­gei” mi­att Jé­zus és egy­há­za el­len dön­te­nek. Min­den kor­nak van­nak küz­del­mei, vál­sá­gai. A gond az, hogy azok­nak az em­be­rek­nek va­ló­já­ban nem kell ilyen Is­ten. Ne­kik nem ilyen Is­ten kell.

„…meg­inog­nak a ta­nít­vá­nyai is, aki­ket egy­ál­ta­lán nem óhajt ol­csó mó­don meg­nyug­tat­ni, hogy azért nem kell azt olyan ko­mo­lyan ven­ni, ahogy mon­dom.” (Gyök­össy End­re) De kell. Ko­mo­lyan kell ven­ni min­den szót. Jé­zus nem haj­lít­ja mon­da­ni­va­ló­ját hall­ga­tói igé­nyei sze­rint. Ki­nek ke­mény be­széd, ki­nek az új élet el­ső nap­ja. Ki­nek bot­rány, bo­lond­ság, ki­nek az élet ere­je lesz. Ugyan­az a szó, ugyan­az a ta­ní­tás! Az íté­let, ami jo­gos, de ami­re kész a meg­ol­dás, ami­hez hoz­zá­ten­ni sem­mit nem le­het és nem sza­bad.

Mi­cso­da ke­gye­lem az Is­ten ad­ta hit! A perc, ami­kor for­du­lat lesz a ta­lál­ko­zás­ból, és a hit út­ján az­tán sor­ra jö­vő dön­té­si szi­tu­á­ci­ók­ban, a meg­tor­pa­ná­sok­nál, a hit­meg­in­gá­sok­nál, az el­bu­ká­sok­nál is ugyan­ez a Jé­zus van ott, hogy to­vább­vi­gyen igé­jé­vel, Lel­ke meg­ele­ve­ní­tő ere­jé­vel és szent tes­té­vel, vé­ré­vel. Az óegy­há­zi evan­gé­li­um (Lk 17,11–19) tíz lep­rá­sá­ból ki­lenc csupán el­fo­gad­ta a gyó­gyí­tás aján­dé­kát, csak egy tért vissza há­lát is ad­ni érte: ő az iga­zi Jé­zust is éhez­te. A hi­te meg­tar­tot­ta őt, mond­ja rá Jé­zus. Pe­dig, lám, sem­mi ext­rát nem tett, csak…

Kő­há­ti Dó­ra

::Nyomtatható változat::