Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Evan­gé­li­kus pres­bi­te­re­ink el­ső or­szá­gos ta­lál­ko­zó­ja nem pusz­tán ha­gyo­má­nyos, egy nap­ra szó­ló egy­há­zi meg­moz­du­lás. A rend­szer­vál­to­zás óta el­telt kö­zel két év­ti­zed­ben fo­lya­ma­to­san szem­be­sül­tünk az­zal, hogy pres­bi­te­re­ink és gyü­le­ke­ze­ti tiszt­ség­vi­se­lő­ink szol­gá­la­tá­nak, fel­ada­ta­i­nak és fe­le­lős­sé­gé­nek ke­re­te­it ha­tá­ro­zott és a mai élet­kö­rül­mé­nyek kö­zött jól ért­he­tő, konk­rét tar­ta­lom­mal kell meg­töl­te­ni. Kon­fe­ren­ci­ák, ta­nul­mány­kö­tet, mun­ka­prog­ra­mok és elő­adá­sok tag­lal­ják a meg­vál­to­zott el­vá­rá­so­kat és ki­hí­vá­so­kat – de va­jon elég-e ez az egy­há­zi tá­mo­ga­tás ah­hoz, hogy a pres­bi­te­ri szol­gá­lat­ban ál­lók lel­ke­sen el­kö­te­le­zett­nek és lel­ke­sí­tő­en meg­be­csült­nek érez­zék ma­gu­kat?

A pres­bi­te­ri szol­gá­lat mi­ben­lé­té­ről is ér­de­mes az új­szö­vet­sé­gi alap­ról ki­in­dul­va be­szél­get­ni. A szó ere­de­ti, ket­tős ér­tel­mét már a cím­ben is igye­kez­tem vissza­ad­ni: elöl­já­ró, gyü­le­ke­ze­ti „vén”. A két, ere­de­ti­leg egy­más­ból kö­vet­ke­ző je­len­tés – az­az nagy ta­pasz­ta­lat­tal ren­del­ke­ző s ezért na­gyobb ter­het vál­la­ló test­vér – má­ra mint­ha fe­szült­ség­be ke­rült vol­na egy­más­sal. Nem is az érin­tet­tek élet­ko­ra, ha­nem in­kább az egy­ház­ról al­ko­tott ál­ta­lá­nos vé­le­ke­dés mi­att: az egy­ház – leg­alább­is a tör­té­nel­mi egy­há­zak – va­la­mi­fé­le ki­vén­hedt fá­ra em­lé­kez­tet­nek, amely ré­gi, már le­tűnt idők gyü­mölcs­te­len ma­rad­vá­nya.

Vall­juk meg, nem­csak a tel­je­sen kí­vül­ál­lók gon­dol­ják így, ha­nem egy­re gyak­rabban a sa­ját kör­nye­ze­tünk­ben élők is, kü­lö­nö­sen a fi­a­ta­lok. Sű­rűn kap­juk azt a kri­ti­kát – s csak rész­ben jo­go­san –, hogy mon­da­ni­va­lónk, ige­hir­de­té­sünk, tár­sa­dal­mi sze­rep­vál­la­lá­sunk avítt, mi­köz­ben a min­ket táp­lá­ló és ránk bí­zott ige evan­gé­li­u­mi, er­köl­csi, tár­sa­dal­mi-kö­zös­sé­gi tar­tal­má­nak meg­hir­de­té­se és meg­élé­se for­ra­dal­mi mé­re­tű fel­for­du­lást okoz­hat­na – és kel­le­ne, hogy okoz­zon – a mai meg­fá­sult vi­lág­ban, min­den­na­pi éle­tünk­ben. Úgy is mond­hat­juk: a meg­hök­ken­tő­en fi­a­ta­los és za­var­ba ej­tő­en konk­rét élet­úju­lás­ra szó­lí­tó bib­li­ai üze­net, amely­ből a mo­ti­vá­ci­ó­tól duz­za­dó ke­resz­tény elöl já­rás fa­kad­hat­na, szin­te a hal­lás pil­la­na­tá­ban erős „szkle­ró­zi­son” megy ke­resz­tül ben­nünk, el­vé­nül a szí­ve­ink­ben.

Gyü­le­ke­ze­te­in­ken, egy­há­zun­kon va­ló­ban gyak­ran mu­tat­koz­nak az el­öre­ge­dés tü­ne­tei. Biz­to­san nem az evan­gé­li­um­ból, sőt nem is csu­pán kö­zös­sé­ge­ink el­öre­ge­dést mu­ta­tó kor­fá­já­ból kö­vet­ke­ző­en. Ré­gi vi­sel­ke­dés­for­mák, meg­szo­ká­sok, szte­reo­tip só­haj­to­zá­sok, túl­mé­re­te­zett struk­tú­rák, élet­ve­szé­lyes­sé vált mű­em­lé­kek fog­lyai let­tünk. A vál­toz­tat­ni, moz­dul­ni nem aka­rás apos­to­lai. Min­den­na­pi kí­sér­té­sünk, hogy – gyak­ran év­szá­za­dos szo­kás­jo­go­kon nyug­vó – ké­nyel­mün­ket ne cse­rél­jük min­den­ki szá­má­ra jól ért­he­tő szol­gá­lat­ra Jé­zus nyo­má­ban.

A pres­bi­ter ezért a meg­úju­lást mun­ká­ló Is­ten ter­mé­sze­tes szö­vet­sé­ge­se a gyü­le­ke­ze­ti mun­ká­ban, a ke­resz­tény kis­kö­zös­sé­gek éle­té­ben. Év­szá­za­dok óta az egye­te­mes pap­ság tag­ja, aki a lel­késszel együtt gyöt­rőd­ve ke­re­si a to­vább­ve­ze­tő utat: meg­ta­nul a lel­késszel együtt gyöt­rőd­ni, s meg­ta­nít­ja a lel­készt is együtt gyöt­rőd­ni, ha kell.

Elöl jár a mun­ká­ban, az ada­ko­zás­ban, a ma­gán­élet ren­de­zett­sé­gé­ben. Nem kül­ső ta­nács­adói meg­bí­zá­sa van, nem a tár­sa­da­lom, a fa­lu kö­ré­ben pres­bi­ter, ha­nem sa­ját gyü­le­ke­ze­ti kö­zös­sé­gé­ben. Tud­ja, hogy má­sok­tól sem vár­hat vagy kö­ve­tel­het töb­bet, mint amit ma­ga is meg­cse­lek­szik – hi­szen nem a vi­lág, ha­nem a ke­resz­tény­ség mér­cé­je sze­rint szol­gá­lunk. Nem el­ső­sor­ban a „fi­zet­ség” ked­vé­ért dol­go­zik, ha­nem ma­gá­nak az Úr­nak. Va­la­mi­kor eb­ből a kö­zös­sé­gi böl­cső­ből nö­ve­ke­dett fel a ke­resz­tény­ség az új­szö­vet­sé­gi idők kez­de­tén.

Vé­nek vagy elöl­já­rók kö­zös­sé­ge? – ez a mai ma­gyar­or­szá­gi evan­gé­li­kus­ság kér­dé­se. Va­jon mi éb­reszt­het rá ben­nün­ket er­re: a ve­szély­be ke­rült ál­la­mi tá­mo­ga­tá­sok nyo­mán elő­re lát­ha­tó sú­lyos mű­kö­dé­si za­va­rok? Az egy­ház­tag­ság el­múlt év­ti­ze­dek­ben erő­sen meg­csap­pant lét­szá­ma? Az ál­la­mi kez­de­mé­nye­zé­sű fa­lu­pusz­tí­tás nyo­mán vég­út­juk­ra in­du­ló vi­dé­ki gyü­le­ke­ze­te­ink? Az, hogy pres­bi­te­ri csa­lá­dok­ban sem min­dig tud­juk a hi­tet, a rend­sze­res temp­lom­já­rást és az el­kö­te­le­zett egy­há­zi szol­gá­la­tot to­vább­ad­ni a kö­vet­ke­ző nem­ze­dék­nek? Az a jól is­mert, ma­gá­nyos ér­zés, hogy az arat­ni­va­ló sok, de a tett­re kész mun­kás ke­vés? Az az ön­ma­gunk­ban sem is­me­ret­len él­mény, hogy úgy érez­zük, meg­fá­radt szí­vünk­ben és tag­ja­ink­ban öreg­szik el né­hány perc, né­hány nap alatt az ige­hir­de­tés, a jó szán­dék, a kö­zös cse­lek­vés lel­ke­se­dé­se?

Gyü­le­ke­ze­ti elöl­já­rók, pél­da­ké­pek, lel­ki és anya­gi tá­ma­szok, cse­lek­vés­re el­szánt mun­ka­tár­sak nél­kül az egy­há­zunk kö­zös­sé­gi alap­ját je­len­tő gyü­le­ke­ze­te­ink nem le­het­nek, nem ma­rad­hat­nak élet­ké­pe­sek. El­hi­va­tott elöl­já­rók bá­to­rít­tat­nak szó­lás­ra, cse­lek­vés­re, to­bor­zás­ra: mert aki pres­bi­te­ri szol­gá­la­tot kí­ván, jó szol­gá­la­tot kell, hogy kí­ván­jon ma­gá­nak!

Korányi András

::Nyomtatható változat::