Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

Ami­kor a nép ve­ze­tői lát­ták, hogy mi­lyen bát­ran be­szél Pé­ter és Já­nos, és fel­fog­ták, hogy ők írás­tu­dat­lan és is­ko­lá­zat­lan em­be­rek, el­cso­dál­koz­tak. Fel is is­mer­ték őket, hogy Jé­zus­sal vol­tak. Ap­Csel 4,13 (Zsolt 109,31; Lk 17,11–19; Róm 8,/12–13/14–17; Zsolt 119,65–72) Azt szok­ták mon­da­ni, hogy az em­ber ru­há­za­ta, vi­sel­ke­dé­se, ke­ze és ar­ca sok min­dent el­árul róla. Min­ket, ke­resz­té­nye­ket pe­dig kü­lö­nö­sen is el­árul a be­szé­dünk. Ami a szá­jon ki­jön, az a szív­ből jön. Jé­zus­ról be­szél­ni nem ta­nult­ság kér­dé­se, ha­nem a szív kér­dé­se. In­dul­junk er­re a mai nap­ra az­zal a fo­hásszal, hogy sze­ret­nénk, ha raj­tunk és ben­nünk fel­is­mer­nék, hogy Meg­vál­tónk­hoz tar­to­zunk, és es­te tud­junk majd há­lát ad­ni ér­te, ha ezt ma meg­él­het­tük. – Uram, add, hogy fel­is­mer­jék ál­ta­lam a te han­go­dat, cse­le­ke­de­te­i­det, és hogy hoz­zád tar­to­zom!

Hét­fő

Ti­te­ket, akik egy­kor Is­ten­től el­ide­ge­ned­tetek, és el­len­sé­ges gon­dol­ko­zá­sú­ak vol­ta­tok go­nosz cse­le­ke­de­te­i­tek mi­att, Krisz­tus most meg­bé­kél­te­tett em­be­ri tes­té­ben, ha­lá­la ál­tal. Kol 1,21–22 (Zsolt 107,3.8; 2Tim 1,1–6/7/; 4Móz 23,13–30) Saj­nos so­kan él­nek ha­rag­ban még csa­lá­don be­lül is. Mind­ez tü­kör­ként mu­tat­ja, hogy bé­két­len­ség ural­ko­dik fe­let­tünk. Ezt fel­ol­da­ni csak Jé­zus ér­tünk adott ha­lá­lá­nak el­fo­ga­dá­sá­ban le­het. Csak az tud meg­bo­csá­ta­ni és meg­bé­kül­ni, aki már meg­ta­pasz­tal­ta, hogy Is­ten ne­ki is meg­bo­csá­tott. Az ő sze­re­te­te irán­tunk erő­sebb volt, mint a ha­lál­tól va­ló fé­lel­me. Ér­tünk ment a ha­lál­ba, hogy élet­be vi­hes­sen. – Uram, se­gíts meg­ér­te­nem, amit ér­tem tet­tél, hogy meg­ért­hes­sem má­sok nyo­mo­rú­sá­gát, és tud­jak meg­bé­kél­ni ve­lük ál­ta­lad!

Kedd

Ami ne­kem nye­re­ség volt, kár­nak ítél­tem a Krisz­tu­sért. Sőt most is kár­nak íté­lek min­dent Krisz­tus Jé­zus, az én Uram is­me­re­té­nek pá­rat­lan nagy­sá­gá­ért. Fil 3,7–8a (2Móz 20,3; Jn 9,24–38/39–41/; 4Móz 24,1–25) A pi­ac­gaz­da­ság ko­rá­ban kü­lö­nö­sen is so­kat mon­do­gat­juk: nye­re­ség. Szin­te min­den er­ről szól. Ki­nek mi­lyen nye­re­sé­ge volt. Ha nem hoz­ta meg a várt nye­re­sé­get a te­vé­keny­ség, ak­kor kár volt az egé­szet csi­nál­ni. Ha nincs nye­re­ség, az kár. Pál apos­tol úgy lett az­zá, aki lett, hogy rá­döb­bent: az iga­zi nye­re­ség Jé­zust meg­nyer­ni, és a leg­na­gyobb kár őt el­ve­szí­te­ni. Saj­nos mi több­nyi­re úgy nye­rünk, hogy Jé­zust ve­szít­jük el ér­te. Így a kár­ból vé­gül kár­ho­zat lesz. – Uram, add, hogy mu­lan­dó ja­va­kért ne ta­gad­ja­lak meg, ha­nem tud­jam ér­ted mind­azt kár­nak ítél­ni, ami tő­led el­vá­laszt­hat­na!

Szer­da

Ha élünk, az Úr­nak élünk, ha meg­ha­lunk, az Úr­nak ha­lunk meg. Te­hát akár élünk, akár meg­ha­lunk, az Úréi va­gyunk. Róm 14,8 (1Sám 2,6; Fi­lem 1–16/17–22/; 4Móz 27,12–23) Le­het, hogy gon­dol­kod­tunk már azon, mi­ért csak ak­kor vesszük ész­re, hogy kik is azok, akik min­ket sze­ret­nek, ami­kor el­ve­szít­jük őket. Ahogy a gye­rek is csak ak­kor ve­szi ész­re, hogy mi­lyen jó dol­ga van a szü­lői ház­ban, ami­kor on­nan el­ke­rül. Saj­nos Is­tent is csak ak­kor vesszük ész­re, ami­kor már min­dent el­vesz­tet­tünk. – Uram, add, hogy ma tud­jak an­nak örül­ni, hogy a ti­éd le­he­tek!

Csü­tör­tök

Mi­vel a böl­csek ki­je­len­tést kap­tak álom­ban, hogy ne men­je­nek vissza He­ró­des­hez, más úton tér­tek vissza ha­zá­juk­ba. Mt 2,12 (2Móz 13,18a; 1Krón 29,9–18; Lk 12,1–12) A Szent­írás ele­jén ezt ol­vas­suk: Is­ten ki­je­len­té­se. Az élet nagy kér­dé­se­i­ben nem kü­lön­le­ges ál­mok­ban vagy a csil­la­gok­ban kell ke­res­nünk Is­ten aka­ra­tát, ha­nem ki­je­len­té­sé­ben, a Bib­li­á­ban. Nem más ez a könyv, mint út­mu­ta­tó az élet­hez, hasz­ná­la­ti út­mu­ta­tás ön­ma­gunk­hoz, Is­ten szer­el­mes le­ve­le hoz­zánk. – Uram, adj vá­gyat, hogy ol­vas­sam és sze­res­sem hoz­zám in­té­zett sza­va­dat!

Pén­tek

Pé­ter és Já­nos fel­ment a temp­lom­ba, a dél­utá­ni imád­ko­zás ide­jé­re, dél­után há­rom órá­ra. Ap­Csel 3,1 (Zsolt 84,2; Jn 13,31–35; Lk 12,13–21) Az óra a mo­dern em­ber bi­lin­csé­nek is mond­ha­tó. Be­oszt­juk a na­pun­kat órák­ra és per­cek­re, hogy mi­kor mit kell majd ten­nünk. So­kan ro­han­nak a té­vé kép­er­nyő­je elé, ha a ked­venc mű­so­ruk órá­ja kö­ze­leg. Va­jon há­nyunk­nak van imád­ko­zás­ra el­kü­lö­ní­tett órá­ja na­pon­ként? Az Úr­ral töl­tött idő min­dig gaz­da­gon meg­té­rül. Aki az idő Urá­val meg­be­szé­li a na­pi ten­ni­va­ló­it, an­nak töb­bet tar­to­gat az idő és a mai nap. – Uram, éle­tem ide­je is a ke­zed­ben van. Se­gíts meg­ten­nem azt, ami aka­ra­tod­dal egye­zik, és se­gíts fel­ad­nom azt, ami nem ked­ves előt­ted!

Szom­bat

Krisz­tus bű­ne­in­ket ma­ga vit­te fel tes­té­ben a fá­ra, hogy mi­u­tán meg­hal­tunk a bű­nök­nek, az igaz­ság­nak él­jünk. 1Pt 2,24 (Zof 3,14–15; 2Thessz 2,13–17; Lk 12,22–34) A mon­dat fordítva min­den bi­zonnyal könnyeb­ben meg­él­he­tő len­ne, és több­nyi­re azt is él­jük meg. Meg­ha­lunk az igaz­ság­nak, de élünk a bűn­nek. Aki így él, azt egy­sze­rű­en óem­ber­nek mond­ja a Szent­írás. Nem is tu­dunk mást ten­ni, er­re kény­sze­rít a ben­nünk ha­tó bűn. Csak ami­kor Jé­zus­ra te­kin­tünk, és hoz­zá ki­ál­tunk, ak­kor vá­lik erőt­len­né és hal el a ke­resz­ten a bűn ben­nünk tom­bo­ló ere­je, és tá­mad fel ben­nünk Jé­zus ere­je és igaz­sá­ga. – Uram, se­gíts meg­har­col­nom a hit har­cát, és el­nyer­nem az örök éle­tet!

Sán­dor Fri­gyes

::Nyomtatható változat::