Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Es­ti be­szél­ge­tés. Ré­gi ba­rá­tok új­ra együtt. Vá­sár­he­lyen. „Nincs itt már sem­mi jó!” – mond­ja Pé­ter. Mi is volt jó? – kér­de­zem ma­gam­tól. Arany Já­nost és Vö­rös­mar­tyt min­dig jó volt ol­vas­ni, Ba­bits sí­po­ló gé­ge­sza­va­it… Akár­hol ütöt­tem föl Má­rai nap­ló­ját, min­dig ta­lál­tam re­mény­üze­ne­tet… És Csont­váry óri­ás vász­nai a Nem­ze­ti Ga­lé­ri­á­ban… Bar­tók szá­za­do­kat meg­elő­ző, dü­bör­gő ze­né­je… És szü­lő­föl­dem pusz­tu­ló ta­nya­vi­lá­ga, tisz­ta ar­cú sze­gé­nyei. Óbu­da ódon-szép há­zai, szűk ut­cái, fönt a Vár­ban a ki­tű­zött nem­ze­ti zász­ló. Kis kocs­mák, ízes, ma­gyar éte­lek­kel, bol­hás mo­zik cso­dás fil­mek­kel… Ti­sza-part vén fűz­fák­kal, Du­na-part na­po­zó le­á­nyok­kal… És mi még? Sok ve­szen­dő szép­ség. De a gyö­nyö­rű anya­nyelv, a ma­gyar min­de­nütt ott ra­gyog. Min­den más el­ho­má­lyo­so­dik az idő­ben.

Szász Já­nos. A fi­a­tal film­ren­de­ző ame­ri­kai meg­hí­vá­sá­ról be­szél. Kint dol­go­zik, olyan ez – tré­fál­ko­zik a ri­por­ter –, mint­ha egy New York-i jön­ne ide, és szín­pad­ra vin­né Az em­ber tra­gé­di­á­ját. „Nem pont olyan – mond­ja –, mert A vágy vil­la­mo­sa sok­kal jobb!” Sze­gény fiú, csak át­la­poz­ta Ma­dách re­mek­mű­vét, azért mond ennyi bu­ta­sá­got. Ma­dách Im­re drá­má­ját ját­szot­ták ed­dig a leg­töb­bet, a vi­lág­szín­pa­don is osz­tat­lan si­kert ara­tott. Eu­ró­pa ren­de­zői szin­te ver­sen­ge­nek a le­he­tő­sé­gért, hogy meg­mé­ret­tes­se­nek. A Tra­gé­dia könnye­dén lé­pi át az új szá­za­do­kat, és hir­de­ti: „Mon­dot­tam em­ber: küzdj és bíz­va bíz­zál!”

Eg­ri csil­la­gok. Gár­do­nyi ma is lel­ke­sí­tő, ré­gi szép köny­vé­ben la­po­zok. Hol is van Do­bó Ist­ván ka­pi­tány es­kü­je? Tu­dom-e még kí­vül­ről a szív­szo­rí­tó so­ro­kat? Új­ra­ol­va­sok ked­ves ré­sze­ket, föl­idé­zem a ve­re­tes ol­da­la­kat. Egy mon­dat kü­lö­nö­sen meg­ra­gad ben­nem: „Fáj­da­lom­ból gyúr­ták az anyai szí­vet.”

Mans­feld Pé­ter em­lé­ke­ze­te. A ti­zen­nyolc éve­sen ki­vég­zett fi­a­tal­em­ber az 1956-os for­ra­dal­mat kö­ve­tő ke­gyet­len meg­tor­lás jel­ké­pé­vé vált. Ha­lá­lá­nak öt­ve­ne­dik év­for­du­ló­já­ra em­lé­kez­tek a ró­la el­ne­ve­zett park­ban. A Bo­lyai ut­ca és az Apos­tol ut­ca sar­kán ta­lál­ha­tó li­get­ben táb­lát avat­tak: ma­gyar és an­gol fel­irat hir­de­ti, ki volt a tra­gi­kus sor­sú fiú. A vi­lág­tör­té­ne­lem­ben is pél­dát­lan Mans­feld Pé­ter ese­te: a ká­dá­ri ön­kény – pél­dát sta­tu­ál­va – meg­vár­ta, amíg nagy­ko­rú lesz, s csak utá­na, más­nap reg­gel 9 óra 20 perc­kor vé­gez­tet­te ki! Fi­a­tal, te­het­sé­ges élet lob­bant ki, hi­szen ha él­ne, csak hat­van­nyolc éves len­ne.

Ten­ge­ri­ma­lac. Má­rai ír­ta va­la­me­lyik nap­ló­já­ban, hogy ná­po­lyi la­ká­suk kö­ze­lé­ben min­den dél­után ki­köt­nek egy sza­ma­rat. Mi­kor sé­tá­ra in­dul, az ál­lat meg­is­me­ri, és örö­mé­ben fe­lé nye­rít. Én így va­gyok a csa­lád ten­ge­ri­ma­la­cá­val. Nincs már ve­lünk, de ha nagy rit­kán meg­lá­to­ga­tom, amint be­lé­pek a kis­szo­bá­ba, min­dig nagy vi­sí­tás­sal fo­gad. Meg­is­mer, s tud­ja, vi­szek a ked­venc éte­lé­ből, az édes­pap­ri­ká­ból. Ka­pasz­ko­dik föl a rá­cson, majd ki­bú­jik a bő­ré­ből, úgy vár­ja a meg­le­pe­tést. El­mond­ha­tom, ő az egyet­len élő­lény a vi­lá­gon, aki­ről tu­dom, hogy min­dig örül, ami­kor meg­lát az aj­tó­ban.

Sors­kö­zös­ség. Egy­re mé­lyebb ag­go­dal­mat ér­zek ve­szen­dő ma­gyar­sá­gun­kért. A gyö­nyö­rű ma­gyar nyel­vért, ezért a szét­szag­ga­tott és el­adott or­szá­gért. Fá­jó ez a sok el­tor­zult arc, re­mény­te­len te­kin­tet. A sok új­gaz­dag, ahogy le­néz­ve be­szél tár­sa­i­val, be­le­rúg a sze­gé­nyek­be… A leg­fon­to­sabb: a leg­drá­gább ezüst­me­tál au­tód le­gyen, és ez a jog­cím már min­den­re fel­ha­tal­maz. Ők ma a föl­kent urak, pe­dig csak uras­kod­nak, ők ma a nagy ma­gya­rok, pe­dig csak ma­gyar­kod­nak.

Zrí­nyi Mik­lós. A had­ve­zér. Ér­de­kes adat­ra buk­kan­tam a Ré­vai-le­xi­kon la­poz­ga­tá­sa köz­ben. Vé­let­le­nül nyi­tot­tam ki az ő ol­da­lát, s meg­lep­ve lát­tam: ti­zen­négy gye­re­ke volt. Frange­pán Ka­ta­lin­tól volt a leg­több, míg a má­so­dik fe­le­sé­gé­től egy ár­va fiú. Ér­de­kes ez az ap­ró­ság a ka­pi­tány­ról, a nagy csa­lád­ról, az Eu­ró­pát is meg­hök­ken­tő fér­fi­as bá­tor­ság­ról. Vissza­per­ge­tem az időt, oda­kép­ze­lem ma­ga­mat a vár­rom kö­ze­lé­be, és kér­de­zem: va­jon mi lett a sok fi­a­tal­em­ber­rel? Mi lett a sor­suk? Egy biz­tos, egyi­kük sem ta­gad­ta meg a ma­gasz­tos esz­mé­ket!

Fenyvesi Félix Lajos

::Nyomtatható változat::