A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

A le­vert 1848–49-es for­ra­da­lom és sza­bad­ság­harc után Hay­nau tá­bor­szer­nagy, az ön­kény­ura­lom ha­zai dik­tá­to­ra 1850. feb­ru­ár 10-én egy ki­lenc pont­ból ál­ló ren­de­let­tel fel­füg­gesz­tet­te evan­gé­li­kus egy­há­zunk ön­kor­mány­za­tát, és ren­de­le­te­i­vel egy, az ural­ko­dó ál­tal kor­mány­zott kény­szer-ál­lam­egy­há­zi for­ma meg­va­ló­sí­tá­sát eről­tet­te.

Az egyes ren­de­le­tek után ál­lan­dó jelleggel is meg akar­ta szün­tet­ni a pro­tes­táns au­to­nó­mi­át. Már 1850-ben ké­szen volt szá­munk­ra a száz­egy sza­kasz­ból ál­ló tör­vény­ja­vas­lat, amely­nek a vég­re­haj­tá­sát azon­ban nyolc­van lel­kész és ta­nár til­ta­ko­zá­sa egy­ ideig vissza­tar­tot­ta.

Mó­do­sí­tott, re­ka­to­li­zá­ló tö­rek­vé­sek is ko­rán je­lent­kez­tek: Thun oszt­rák köz­ok­ta­tás­ügyi mi­nisz­ter már 1851-ben je­len­tet­te a csá­szár­nak, hogy az egész ok­ta­tás­ügyet a ró­mai ka­to­li­kus klé­rus szi­go­rú fel­fo­gá­sá­nak kell át­hat­nia. A sé­rel­mek or­vos­lá­sát ké­rő pro­tes­táns kül­dött­sé­ge­ket nem bo­csá­tot­ták az ural­ko­dó elé.

1. au­gusz­tus 18-án Fe­renc Jó­zsef meg­ál­la­po­dást kö­tött IX. Pi­us pápával messze­ha­tó ki­vált­sá­gok biz­to­sí­tá­sá­nak cél­já­ból. A jo­ze­fi­niz­mus ha­tá­sá­ból szin­te sem­mi sem ma­radt. Az ural­ko­dó cél­ja az volt, hogy nem­zet­kö­zi, te­kin­té­lyes szö­vet­sé­gest sze­rez­zen ma­gá­nak a ka­to­li­kus egy­ház­ban, és en­nek se­gít­sé­gé­vel drasz­ti­kus, nyers in­téz­ke­dé­sek­kel, ha­tal­mi szó­val lép­jen fel el­le­nünk. A ha­zai pro­tes­tan­tiz­must is meg­kí­sé­rel­te be­ál­lí­ta­ni po­li­ti­kai cél­jai szol­gá­la­tá­ba, a ka­to­li­ciz­mus mö­gött, amo­lyan „má­sod­osz­tá­lyú” ál­lam­egy­há­zi jel­leg­gel.
2. szep­tem­ber 1-jén csá­szá­ri pá­tens (nyílt pa­rancs) je­lent meg, ame­lyet egy nap­pal ké­sőbb kö­ve­tett a vég­re­haj­tá­si uta­sí­tás; ezt Thun mi­nisz­ter szep­tem­ber 11-én lép­tet­te élet­be.

A pá­tens nyílt és dur­va be­avat­ko­zás volt a ha­zai pro­tes­tan­tiz­mus tör­vény­al­ko­tó és szer­ve­ze­ti éle­té­be Er­dély ki­vé­te­lé­vel. Még 1859. ok­tó­ber 8-án is je­lent meg újabb ren­de­let, amely meg­til­tot­ta a ré­gi egy­ház­ke­rü­le­tek sze­rin­ti gyű­lé­sek meg­tar­tá­sát.

Ez­után meg­in­dult az or­szá­gos mé­re­tű til­ta­ko­zás. A ti­szai ke­rü­le­ti köz­gyű­lés Kés­márk­ról már 1859. szep­tem­ber 29-én írás­ban kér­te az ural­ko­dó­tól a pá­tens vissza­vo­ná­sát, de­cem­ber 15-én pe­dig a rend­őr­ség fel­osz­lat­ta til­ta­ko­zó ke­rü­le­ti gyű­lé­sün­ket Pes­ten. Ve­ze­tő­ink kö­zül Zsedé­nyi Ede fel­ügye­lőt és Má­day Ká­roly lel­készt per­be fog­ták, bör­tön­re ítél­ték, de nem­so­ká­ra ki­sza­ba­dul­tak. Mint­egy száz sze­mély el­len in­dult bün­te­tőel­já­rás. (Vol­ta­kép­pen Ti­sza Kál­mán köz­éle­ti sze­rep­lé­se is a pá­tens el­le­ni ál­lás­fog­la­lá­sá­val kez­dő­dött.)

A pá­tens el­len fo­lyó küz­de­lem je­len­tős ré­sze lett az oszt­rák ab­szo­lu­tiz­mus el­le­ni harc­nak. Ez az el­len­ál­lás támogatta a nép­tö­me­gek nem­ze­ti moz­gal­ma­it, ame­lyek­ben a bir­to­kos osz­tály bi­zo­nyos fo­kig együtt vett részt a pa­raszt­ság­gal.

Vé­gül ti­zen­egy evan­gé­li­kus egy­ház­me­gye szerveződött a pá­tens sze­rint, és két új egy­ház­ke­rü­le­tet is szer­vez­tek, iga­zod­va a ka­to­nai ke­rü­le­tek be­osz­tá­sá­hoz: a po­zso­nyit és az új­ver­bá­szit, de ez utób­bi nem tu­dott meg­ala­kul­ni.

A fel­füg­gesz­tett szu­per­in­ten­den­sek (püs­pö­kök) he­lyé­re az ál­lam­ha­ta­lom „ad­mi­niszt­rá­to­ro­kat” ál­lí­tott. (Ál­lí­tó­lag a kor­mány az egyes pro­tes­táns ad­mi­niszt­rá­to­ri mun­ka­kö­rök be­töl­té­sé­nél ka­to­li­kus püs­pö­kök vé­le­mé­nyét is ki­kér­te.) A két pro­tes­táns egy­ház élé­re tíz­ta­gú „fő­kon­zisz­tó­ri­u­mot” szánt a ren­del­ke­zés, de ezt a ja­vas­la­tot csak a több­sé­gé­ben né­met és szlo­vák hí­vek­ből ál­ló du­nán­in­ne­ni evan­gé­li­kus egy­ház­ke­rü­let fo­gad­ta el.

Ve­szély­ben for­gott is­ko­lá­ink nyil­vá­nos­sá­gi jo­ga. Nem­csak a ma­ga­sabb egy­há­zi tiszt­ség­vi­se­lők, ha­nem a lel­ké­szek és fa­lu­si ta­ní­tók meg­vá­lasz­tá­sá­hoz is a ha­tó­sá­gok jó­vá­ha­gyá­sá­ra volt szük­ség.

Az egy­há­zi saj­tó ál­ta­lá­ban pá­tens­el­le­nes volt. Küz­dött el­le­ne a Pes­ti Nap­ló, a Ma­gyar Saj­tó és a Pest­er Lloyd is.

A til­ta­ko­zás egy­há­zunk­ban nem volt egy­sé­ges, mert a gyü­le­ke­ze­tek kö­zött is meg­ha­son­lás ke­let­ke­zett: a pes­ti ma­gyar és né­met egy­ház­köz­ség pél­dá­ul az au­to­nóm egy­ház­hoz tar­to­zott, vi­szont a szlo­vák egy­ház­köz­ség a „pá­ten­ses” po­zso­nyi egy­ház­ke­rü­let­hez.

Az 1860. má­jus 15-én meg­je­lent ren­de­let csak rész­ben von­ta vissza a pá­tenst, és az így meg­szer­ve­zett egy­ház­ke­rü­let és egy­ház­me­gyék fenn­ma­rad­tak a ki­egye­zé­sig.

Az egye­te­mes gyű­lés több­ször hi­á­ba kér­te a pá­tens tel­jes vissza­vo­ná­sát. Er­re – a po­li­ti­kai hely­zet ala­ku­lá­sa és a nagy­fo­kú köz­fel­há­bo­ro­dás mi­att – csak a ki­egye­zés után, Eöt­vös Jó­zsef mi­nisz­ter köz­ben­já­rá­sá­ra ke­rült sor 1867. má­jus 15-én. Egy­há­zunk pá­tens sze­rin­ti szer­ve­ze­tei ek­kor vissza­tér­tek ré­gi he­lyük­re.

A ki­egye­zés után pro­tes­táns egy­há­za­in­kat ese­ten­ként a sza­bad­el­vű ka­to­li­kus ál­lam­fér­fi­ak is tá­mo­gat­ták – például Deák Ferenc– a tel­jes egyen­lő­sé­gért foly­ta­tott küz­del­mük­ben. Így az­után el­ér­het­ték a val­lás­fe­le­ke­ze­tek vi­szo­nos­sá­gá­ról szó­ló, 1868. évi 53. tc. meg­szö­ve­ge­zé­sét és el­fo­ga­dá­sát is.

Irá­nyi Dá­ni­el már 1869-ben sür­get­te az ál­ta­lá­nos val­lás­sza­bad­sá­got. Egy­há­za­ink szá­má­ra ek­kor és ez­után sem szűnt meg a „má­sod­osz­tá­lyú” ál­lam­egy­há­zi lét veszélye. Saj­nos nem is tud­tunk min­dig el­len­áll­ni en­nek. Év­ti­ze­dek­nek kel­lett még el­tel­ni, amíg a „má­sod­osz­tá­lyú­ság­ból” tel­jes köz­jo­gi egyen­lő­ség­re ju­tot­tunk.

Dr. Barcza Béla

::Nyomtatható változat::