Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Van egy kü­lön­le­ges fa­lu Ma­gyar­or­szá­gon, ahol – bár hi­he­tet­len­nek hang­zik – an­gya­lok lak­nak. Hogy ezt csu­pán az el­fo­gult­ság mon­dat­ja-e ve­lem, vagy tény­leg igaz, ki­de­rül­het a kö­vet­ke­zők­ből…

Ar­nót Bor­sod­ban van, Észak-Ma­gyar­or­szá­gon, Mis­kolc mel­lett. Ki­csi nyáj, ha­tal­mas múlt­tal. A fá­ma sze­rint 1565-től él­nek itt evan­gé­li­ku­sok. Volt idő, ami­kor sok ez­ren tar­toz­tak ide, hi­szen ar­ti­ku­lá­ris hely­ként a kör­nyék tel­jes evan­gé­li­kus­sá­ga – Mis­kolc­tól Sa­jó­ka­zá­ig – Ar­nót­ra járt.

Je­len­leg majd­nem két­szá­zan va­gyunk a szá­mon­tar­tot­tak. De… A szin­te tel­je­sen ke­resz­te­lő nél­kül el­telt hosszú évek vé­get ér­ni lát­sza­nak, s úgy tű­nik, meg­for­dul a ten­den­cia. Az el­múlt két-há­rom év­ben több mint tíz kis­gyer­mek ré­sze­sül­he­tett a szent­ség­ben, és vált ez­ál­tal – meg­val­lot­tan is – Is­ten gyer­me­ké­vé, egy­út­tal po­ten­ci­á­lis részt­ve­vő­jé­vé a gyer­me­kek ré­szé­re is szer­ve­zett, já­té­kos gyü­le­ke­ze­ti prog­ra­mok­nak, áhí­ta­tok­nak. A fi­a­tal szü­lők nem men­tek el kül­föld­re vagy az or­szág má­sik fe­lé­be – mint aho­gyan ezt fáj­dal­ma­san meg kel­lett szok­nunk –, ha­nem a fa­lu­ban te­le­ped­tek le. Egy­re töb­ben… A gyü­le­ke­zet pe­dig las­san el­kezd meg­újul­ni.

Hogy a tá­vo­labb­ról ér­ke­zők is ide­ta­lál­ja­nak, sze­ret­tünk vol­na egy la­za, kö­tet­len han­gu­la­tú, még­is egy­ér­tel­mű­en egy­há­zi és evan­gé­li­kus prog­ra­mot tar­ta­ni. Ahol min­den­ki ak­kor jön vagy megy, ami­kor ked­ve tart­ja, ad­dig ma­rad, amed­dig sze­ret­ne, nem kell túl so­kat ala­kí­ta­nia a vi­sel­ke­dé­sén, és kö­zös­ség­ben le­het.

Aki tud­ja, mit je­lent a ke­resz­te­lé­si anya­könyv éve­ken át tar­tó tö­mör be­jegy­zé­se: „Eb­ben az év­ben ke­resz­te­lő nem volt”, az azt is tud­ja, mit je­len­tett, ami­kor ezen a dél­előt­tön új­ra gye­re­kek ro­han­gál­tak ön­fe­led­ten a pa­ró­kia ud­va­rán. Evan­gé­li­ku­sok – és nem csu­pán azért, mert a lel­kész gye­re­kei vagy ro­ko­nai. Ug­rá­ló­vár és me­den­ce, ho­mo­ko­zó, fo­ci­lab­da és tol­las az ud­va­ron. És nem­csak a gye­re­kek él­ve­zték mind­ezt, ha­nem az őket el­kí­sé­rő jó né­hány fi­a­tal szü­lő is, akik sát­rat ál­lí­tottak, vagy ép­pen cso­csó­asz­talt sze­reltek össze.

A gyü­le­ke­zet fel­nőtt tag­jai ebéd­re ér­kez­tek. A bab­gu­lyás – hogy lás­sa min­den­ki, hogyan is kell ezt csi­nál­ni – ko­ra reg­gel óta ké­szült a bog­rács­ban. A sü­te­mé­nyes­tá­lak, a sö­rös­re­ke­szek vagy ép­pen a he­lyi pá­lin­ka hir­te­len kö­zös­ség­for­má­ló té­nye­ző­vé mi­nő­sül­tek át.

Dél­után négy óra­kor kez­dő­dött a va­ló­di cso­da. A sok, min­dig si­e­tő em­ber a na­pot ket­té­osz­tó, kel­le­me­sen hű­vös temp­lom­ban tar­tott áhí­tat után úgy dön­tött, ma­rad­na még-egy ki­csit. Vissza­ül­tünk az asz­ta­lok­hoz. Nem kel­lett kü­lön­le­ges prog­ram, kon­cert, elő­adás – csak be­szél­get­tünk. Az­tán va­la­ki éne­kel­ni kez­dett. Szé­pet és ré­git. Ami bár nem ró­la szólt, még­is tud­tuk, hogy igaz. Idő­köz­ben be­fu­tot­tak a mun­ká­ból ér­ke­ző fi­a­tal pá­rok is. A ge­ne­rá­ci­ós kü­lönb­ség el­tűn­ni lát­szott. Es­te fél ki­lenc­kor in­dult ha­za az utol­só kis cso­port.

Jé­zus azt mond­ta, az Is­ten or­szá­ga kö­zöt­tünk van. Egy­má­son ke­resz­tül, egy­más kö­zött épít­jük. És ezek az egye­di mó­don meg­épí­tett fa­lak nem el­vá­lasz­ta­nak ben­nün­ket, ha­nem ba­rát­sá­gos­sá tesz­nek. Olyan em­ber­ré, aki bár ma­ga nem tud­ja, még­is Is­ten esz­kö­zé­vé vá­lik, és az Is­ten sze­re­te­tét te­szi vagy te­he­ti kéz­zel­fog­ha­tó­vá a ve­le ta­lál­ko­zó szá­má­ra. An­gyal­lá vál­hat. Olyan an­gyal­lá, akit va­la­ki – ta­lán tud­tán kí­vül – meg­ven­dé­gel.

Mint Ar­nó­ton.

Bu­day Bar­na­bás

::Nyomtatható változat::