Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 37
- A boldogság változik
Keresztutak
Hozzászólás a cikkhez
A boldogság változik
Finn egyházi napok – Jyväskylä 2009
Közép-Finnország nagy egyetemi városa és egyúttal Debrecen testvérvárosa is Jyväskylä. Még a hatvanas években kezdeményezte a város gyülekezetének elnöksége a kapcsolatfelvételt a Debreceni Evangélikus Egyházközséggel. Ez a kommunista uralom alatt megtörtént, Szabó Gyula esperes idején, és a kapcsolat a két város evangélikus gyülekezete között mindmáig eleven és intenzív. Nincs olyan év, hogy ne jöjjön tőlük hozzánk valaki, vagy mi ne menjünk hozzájuk. Baráti kapcsolatok szövődtek, ezeket a gyülekezetből többen is ápolják, immár évtizedek óta.
Idén Jyväskylä volt a házigazdája a kétévente megrendezésre kerülő finn egyházi napoknak.
Ha rákérdeztem egy-egy programpontra, akkor gyakran kaptam azt a választ: a központban intézték, hogy így legyen. De a helyi gyülekezeti vezetés azért karakteresen meg tudta mutatni saját arculatát. Ez több alkalommal is fiatalos, néha formabontó alkalmakban nyilvánult meg.
A rendezvény nyitányára például a házigazda gyülekezet vezető lelkésze, Jukka Keskitalo kerékpárral, védősisakkal a fején gurult be, és a helyi polgármesterrel beszélgetett arról, hogy miben rejlik a boldogság lényege. A polgármester egy csajkát hozott magával, mint a boldogságnak a szimbólumát, hiszen az étellel teli tál, mely köré összegyűlik egy-egy család, az összetartozás, a gondoskodás, a jó érzés jelképe, vagyis a boldogságé. Jukka Keskitalo lelkész pedig a boldogság és boldogtalanság dialektikájáról beszélt, mondván, hogy a boldogság érzését annak köszönhetjük, hogy Isten nehézségeket is ad nekünk, amelyeket le kell küzdenünk, és egy-egy ilyen, a nehézségek feletti győzelem feltétele a boldogságunknak.
A bőséges programkínálatból nem volt nehéz kiválasztani azokat, melyek érdekesnek ígérkeztek. Magyar viszonyokhoz képest feltűnő volt a finnek elkötelezettsége és intenzív érdeklődése más kontinensen működő vagy a létükért küzdő testvéregyházak iránt.
A misszió százötven évét áttekintő rendezvényen három felkért előadó volt: egy Nepálból, egy Etiópiából és egy Japánból.
A Nepálból érkezett dr. Rokaya katartikus előadást tartott arról, hogy a keresztény misszió milyen mélyen hatotta át a nepáli társadalom egészét, és hogy legfőképpen az erőszak visszaszorulása és az emberi szabadságjogok komolyan vétele és egyre szélesebben megnyilvánuló igénye lett az a gyümölcs, melyet minden Nepálban élő ember a kereszténység hatásaként ismerhet fel. Beszéde után egy vastag rabláncot emelt fel, megrázta, majd ledobta annak demonstrálásaként, hogy ahol felhangzik Jézus Krisztus megváltásának örömhíre, ott a rabláncok lehullanak, nemcsak spirituális értelemben, hanem a mindennapi élet konkrét valóságát tekintve is.
Dr. Chaltu Deressa Etiópiából érkezett, és megrendítő szavakkal beszélt arról, hogy az ő küldetése – a Mekane Jesu Egyház tagjaként – többek között az, hogy kifejezze háláját az evangélikus misszió iránt, mert eljött az ideje annak, hogy ők, afrikaiak visszaadják azt, amit kaptak. Deressa asszony szerint a Mekane Jesu Egyház kulcspozícióban van abban az értelemben, hogyha sikerül egy olyan törzset az evangélium számára megnyerniük, amelyiknek a területe több állam határán is átnyúlik, akkor ezzel sikerülhet pacifikálni Kelet-Afrika jelenleg véres konfliktusoktól terhes területeit.
Tanulságos volt a japán küldött felszólalása is, aki azért adott hálát, hogy Japánban senkin semmilyen nyomás nincs arra nézve, hogy keresztény legyen; sem egzisztenciális, sem politikai nyomás, így nagyon kevés a keresztény, aki azzá lett, az viszont tényleg semmi másért, mint a tiszta élő és ható evangéliumért lett az.
Raimo Lainét addig nem volt szerencsém ismerni, de – mint szolgatárs – mély benyomást tett rám, és sorsunkban is találtunk közös vonásokat, hiszen ő is négy fiút nevelt. Raimo tíz évet töltött Szenegálban, az ottani evangélikus misszióban. Ennek gyümölcseként a belvárosi templomban tartott szombat esti istentisztelet a szenegáli testvérek liturgiáját követte. Raimo számos szenegáli éneket lefordított finnre, és ezeket autentikus hangszerekkel – sok-sok, kézzel vert dobbal – kísérték a fiatalok. Egy kisebb tánccsoport pedig szenegáli táncokkal fejezte ki azt a felszabadult örömöt, melyet az evangélium ébreszt az emberi szívben.
Az istentisztelet után még sokáig hangzottak a templom előtti téren a dobok, s dobbantak a mezítlábas talpak. Felügyelőnk, Pazár István meg is jegyezte, hogy valahol ez lenne minden istentiszteletnek a célja: sursum corda – emeljük fel szívünket!
Az egyházi napok rendezvénysorozatnak egyébként magyar meghívott előadója is volt dr. Fabiny Tamás püspök személyében, aki Matti Repo finn, illetve Július Filo nyugalmazott szlovák püspökkel fórumbeszélgetésen vitatta meg, milyen volt a kereszténység helyzete Európában az elmúlt húsz évben.
Többször is hallhattuk, amikor finn testvéreink hálát adtak azért, hogy finnek lehetnek: talán ennek a stabil identitástudatnak a gyümölcse az élénk érdeklődés más egyházak élete és más kultúrák iránt? Hozzájuk képest mi magyarok igen sokat foglalkozunk magunkkal, és igen keveset másokkal.
A hatalmas központi rendezvénysátor előtt a három nap alatt végig ott állt egy csónak; az egyház hajója? A záróalkalmon aztán ez az ütött-kopott csónak megelevenedett. Előkerült egy szimbolikus horgony is, melyet a jyväskyläi testvérek átadtak Lahti város gyülekezeti delegációjának. Az illetékes püspököt pedig – a delegációval együtt – beültették a csónakba, és kitolták a rendezvénysátorból, mialatt mi, jelenlévők – egy ismert dal ütemére – egymást átkarolva hullámoztunk. „A boldogság változik”, de a forrása – hiszem – ugyanaz!
Réz-Nagy Zoltán
::Nyomtatható változat::
|