ÉnekKincsTár

Hozzászólás a cikkhez

In­vo­ca­vit va­sár­nap­ja a negy­ven­na­pos nagy­böj­ti idő­szak kez­de­te. Bűn­bá­nat után meg­té­rés­re, új élet­re hív. A böj­ti va­sár­na­pok a fel­tá­ma­dás­ra em­lé­kez­tet­nek. Gra­du­ál­éne­ke – Hall­gass meg min­ket, nagy Úr­is­ten (EÉ 275) – a ma­gyar evan­gé­li­kus­ság leg­ősibb éne­kei kö­zé tar­to­zik, már Hu­szár Gál 1560-as éne­kes­köny­vé­ben is he­lyet ka­pott.

A va­sár­nap óegy­há­zi evan­gé­li­u­ma – Jé­zus meg­kí­sér­té­se és di­a­da­la az ör­dög és a bűn fe­lett (Mt 4,1–11) – erőt, örö­met hir­det a gyü­le­ke­zet­nek. Krisz­tus kö­ve­tői ma­guk is si­ker­rel har­col­hat­nak a kí­sér­tő és a kí­sér­tés el­len. A he­ti ige (1Jn 3,8) sze­rint: „Azért je­lent meg az Is­ten Fia, hogy az ör­dög mun­ká­it le­ront­sa.” A gra­du­ál­ének azért az új éle­tért kö­nyö­rög, amely­ben a hí­vő em­ber meg­áll­hat a vi­lág kí­sér­té­se­i­vel, ba­ja­i­val és az ör­dög­gel ví­vott harc­ban: „Hogy ne es­sünk két­ség­be, hi­tet­len­ség­be, / Ör­dög ke­zé­be!”

A 16. szá­za­di vers­nek mind az öt vers­sza­ka szin­te vál­toz­ta­tás nél­kül ke­rült be­le éne­kes­köny­vünk­be. Nép­sze­rű­sé­gét jel­zi, hogy szin­te va­la­mennyi pro­tes­táns éne­kes­könyv­ben he­lyet ka­pott a 16–18. szá­zad­ban. Az is­me­ret­len szer­ző kö­nyör­gé­se – akár­csak a va­sár­na­pi epis­to­la (2Kor 6,1–10) – el­len­té­tek so­ro­za­tán ke­resz­tül mu­tat­ja meg, hogy Is­ten ke­gyel­me, a Szent­lé­lek ere­je ál­tal a Krisz­tus-hí­vő em­ber győ­ze­lem­re jut­hat. Baj, ín­ség, két­ség­be­esés, hi­tet­len­ség, ör­dög, sö­tét­ség, szo­mo­rú­ság és ha­mis­ság fe­lett győ­ze­del­mes­ke­dik az Úr­is­ten, aki vi­lá­gos­ság, igaz­ság, vi­gas­ság, örök bol­dog­ság.

Az egyes vers­sza­kok utol­só két so­ra mint­egy össze­fog­ja a teo­ló­gi­ai üze­ne­tet. A bo­nyo­lult és a 16. szá­zad­ban egye­dül­ál­ló met­ru­mú vers – a9, a9(4,5), a11(6,5), a12(7,5), a5 – utol­só, rö­vid, öt szó­ta­gos so­rai nyo­ma­té­ko­sí­ta­nak, ér­tel­mez­nek: „Hogy ne es­sünk két­ség­be, hi­tet­len­ség­be, / Ör­dög ke­zé­be; És szo­mo­rú lel­künk­ben te vagy vi­gas­ság, / Örök bol­dog­ság; Hogy nyil­ván el­ér­hes­sük a bol­dog­sá­got, / Örök or­szá­god; Di­csé­re­tet mond­has­sunk te szent Fi­ad­nak, / Jé­zus Krisz­tus­nak; Meg­erő­sí­tesz in­kább az igaz hit­ben, / Ígé­re­ted­ben.”

Az ének kö­zép­pont­ja, a har­ma­dik vers­szak a hí­vő élet vég­cél­ja fe­lé mu­tat: „Add szí­vünk­be az igaz­sá­got, / És a mi lel­künk­be nagy bá­tor­sá­got, / Hogy nyil­ván el­ér­hes­sük [az ere­de­ti­ben: hi­hes­sük] a bol­dog­sá­got, / Örök or­szá­god.” A bá­tor­ság szó nem­csak az új éle­tért ví­vott harc­ban va­ló bá­tor helyt­ál­lást je­lent­he­ti. A 16–17. szá­zad­ban ezt a szót „biz­ton­ság”, „ve­szély-, fé­le­lem­nél­kü­li­ség” ér­te­lem­ben is hasz­nál­ták. A hí­vő azért a biz­ton­sá­gért, hi­tért is kö­nyö­rög, amely az örök éle­tet je­len­ti, amely az örök élet­re visz.

A ne­gye­dik vers­szak el­ső két so­ra mind­eh­hez ké­ri a ta­ní­tók (lel­ké­szek) és a hall­ga­tók (gyü­le­ke­zet) szá­má­ra a Szent­lé­lek se­gít­sé­gét. Nem vé­let­len te­hát, hogy nagy­böj­ti éne­kün­ket a 16–17. szá­zad­ban pün­kös­di, va­la­mint pré­di­ká­ció előt­ti és utá­ni ének­ként is hasz­nál­ták. Egy­ko­rú nó­ta­jel­zé­se – Jer, mi kér­jünk Szent­lel­ket (Lu­ther éne­ke, mai vál­to­za­tát lásd EÉ 232) – szin­tén egy pün­kös­di in­vo­ká­ci­ó­ra utal. Ugyan­ak­kor mes­te­ri meg­kom­po­ná­lás­sal az utol­só két vers­szak a Szent­há­rom­ság mind­há­rom sze­mé­lye fe­lé va­ló oda­for­du­lást is ma­gá­ban fog­lal­ja: „Adj Szent­lel­ket…, / Hogy mind en­ged­hes­sünk aka­ra­tod­nak, / Di­csé­re­tet mond­has­sunk te szent Fi­ad­nak…”

Nagy­böj­ti éne­künk dal­la­ma elő­ször az 1744-es ko­lozs­vá­ri gyűj­te­mény­ben je­lent meg. Ez a dal­lam és Lu­ther em­lí­tett pün­kös­di éne­ke kö­zös min­tá­ra, egy 12. szá­za­di né­met ének­re, kan­ci­ó­ra – Nu(n) bit­ten wir den Hei­li­gen Ge­ist – ve­zet­he­tő vissza. A ma­gyar dal­lam má­so­dik fe­le azon­ban már ön­ál­ló utat mu­tat, és a his­tó­ri­ás éne­kek dal­la­ma­i­val ro­ko­nít­ha­tó.

H. Hu­bert Gab­ri­el­la

::Nyomtatható változat::