Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Van egy szív ala­kú, sza­lag­gal át­kö­tött „ag­go­dal­mas­ko­dó” do­bo­zom, me­lyet az író­asz­ta­lom fö­löt­ti pol­con tar­tok. Ha meg­rá­zom, hal­lom a ben­ne lé­vő pa­pí­rok ne­szét. Ha gon­do­la­ta­i­mat az ag­go­da­lom töl­ti be, ve­szek egy kis da­rab pa­pírt, és rá­írom, hogy mi okoz­ta. Dá­tu­mot is írok a pa­pír­ra, és be­le­te­szem az „ag­go­dal­mas­ko­dó” do­boz­ba. Mi­köz­ben ki­bon­tom a sza­la­got, és fel­nyi­tom a do­bozt, imád­ko­zom: „Is­te­nem, át­adom ne­ked azt a gon­do­mat, ami fel­őröl. Az­zal, hogy a do­boz­ba he­lye­zem, azt mon­dom ne­ked, hogy a to­váb­bi­ak­ban a ti­ed. Ne­ked adom. Te sok­kal job­ban tudsz bán­ni ve­le, mint én.” Be­csu­kom a do­bozt, meg­kö­töm a sza­la­got, és meg­kö­szö­nöm Is­ten­nek, hogy most már az övé ez az ag­go­da­lom.

Min­den al­ka­lom­mal, ami­kor rá­né­zek er­re a do­boz­ra, ar­ra em­lé­ke­zem, hogy Is­ten hor­doz­za prob­lé­má­i­mat, és nem én. Éven­te egy­szer vagy két­szer ki­nyi­tom azért, hogy át­ol­vas­sam őket. Meg­kö­szö­nöm Is­ten­nek azo­kat, ami­ket már el­ren­de­zett. A töb­bit vissza­te­szem a do­boz­ba, és az ő idő­zí­té­sé­re bí­zom.

Judy egy má­sik faj­ta do­bozt hasz­nált ah­hoz, hogy ti­zen­éves gyer­me­két Is­ten­re tud­ja bíz­ni. Ezt az óri­á­si do­bozt gyö­nyö­rű­en be­cso­ma­gol­ta, és át­kö­töt­te egy bár­sony­sza­lag­gal. Lép­cső­jük al­ján áll­va, ke­zé­ben a do­boz­zal így szólt: „Is­te­nem, ez a do­boz jel­ké­pe­zi gyer­me­ke­met, aki da­ra­bok­ra tép­te szí­ve­met. Meg­pró­bál­tam át­ad­ni őt ne­ked, de új­ra meg új­ra vissza­ve­szem. Föl­me­gyek eze­ken a lép­cső­kön, és fönt ha­gyom a do­bozt. Gyer­me­kem a ti­ed, egy olyan aján­dék, akit szü­le­té­se­kor bíz­tál rám. Most egy­szer s min­den­kor­ra vissza­adom őt ne­ked. Min­den al­ka­lom­mal, ami­kor föl­me­gyek eze­ken a lép­cső­kön, em­lé­kez­ni fo­gok rá, és meg­kö­szö­nöm ne­ked, hogy a gyer­me­kem a te ke­zed­ben van.”

Le­het, hogy ne­ked nem te­szik az öt­let, hogy do­bozt ci­pelj fel a lép­csőn, vagy egy szív ala­kú do­boz­ba cet­li­ket do­bálj. En­nek el­le­né­re biz­tat­lak, hogy te­gyél va­la­mi lát­ha­tó dol­got, mely ar­ra em­lé­kez­tet, hogy Is­ten­ben bízz.

Az élet­ben prob­lé­mák és fáj­dal­mak vár­nak rád. De le­he­tő­sé­günk van rá, hogy dönt­sünk. Ag­go­dal­mas­kod­ha­tunk, vagy bíz­ha­tunk ab­ban, aki tel­je­sen meg­bíz­ha­tó. A ket­tőt nem le­het egy­szer­re csi­nál­ni. Ha ag­gó­dom és nyug­ta­lan­ko­dom lá­nyom vagy bár­mi más mi­att, meg­kér­de­zem ma­gam­tól: „Mi­ért pró­bá­lok én irá­nyí­ta­ni ahe­lyett, hogy Is­ten­ben bíz­nék?”

Ta­nul­ha­tunk azok­nak a ta­pasz­ta­la­ta­i­ból, akik már meg­küz­döt­tek az ag­go­da­lom­mal, és meg­ta­nul­ták azt a cso­dá­la­tos igaz­sá­got, hogy Is­ten­re bíz­zák a hol­na­pot. Fi­gyel­jük meg Ge­or­ge Mac­Do­nald sza­va­it: „Igaz az a meg­ál­la­pí­tás, hogy sen­kit nem bo­rít el egy nap ter­he. Ami­kor a hol­nap ter­he hoz­zá­adó­dik a mai nap ter­hé­hez, ak­kor lesz na­gyobb sú­lya, mint amek­ko­rát egy em­ber el tud hor­doz­ni. So­ha ne ter­hel­jé­tek meg így ma­ga­to­kat, ba­rá­ta­im! Ha azt ta­pasz­tal­já­tok, hogy ek­ko­ra ter­het vet­te­tek ma­ga­tok­ra, leg­alább a kö­vet­ke­ző jus­son esze­tek­be: ezt ma­gad­nak kö­szön­he­ted, nem pe­dig Is­ten­nek. Ő ar­ra kér, hogy a je­len­ben élj, a jö­vőt pe­dig hagyd rá.”

1. B. Meyer vi­lá­gos­sá tet­te ezt az igaz­sá­got, ami­kor a kö­vet­ke­zőt mond­ta: „Az ál­dott élet jel­lem­zői: nem ag­gó­dik, hogy messze, elő­re lás­son, azon sem eről­kö­dik, hogy az utat ma­ga vá­lassza, ha­nem csend­ben kö­ve­ti a Pász­tort, egy­szer­re csak egy lé­pést té­ve meg. A Pász­tor min­dig elöl megy, a bá­rá­nyok utá­na. Min­den el­le­nük irá­nyu­ló tá­ma­dás­sal a Pász­tor néz szem­be. Ő is­me­ri a hol­na­pot. A jö­vő az, mely fé­le­lem­mel töl­ti el az em­bert, pe­dig Is­ten már ott van. Éle­tünk­nek min­den hol­nap­ja előbb Is­ten­nel ta­lál­ko­zik, mi­előtt meg­ér­ke­zik hoz­zánk.”

Si­ke­rült meg­ér­te­ni, amit Meyer mon­dott? Is­ten már ott van a hol­nap­ja­im­ban és a te hol­nap­ja­id­ban is. Ezért bíz­hat­juk eze­ket rá, és ad­hat­juk át ne­ki mind­an­nak a ne­héz ter­hét, ami eset­leg meg fog tör­tén­ni. A ter­het az ő erős vál­la­in hagy­hat­juk. Ő sok­kal in­kább ké­pes hor­doz­ni a ter­he­ket, mint mi. Ha nem ag­go­dal­mas­ko­dunk a hol­nap fe­lől, ak­kor ma job­ban fi­gyel­he­tünk, hogy Is­ten­be vet­hes­sük bi­zal­mun­kat.

A fenti részlet Lin­da Dil­low Aki­nél a szív le­csen­de­sül című könyvéből való. (Ke­resz­tyén Is­me­ret­ter­jesz­tő Ala­pít­vány, Bu­da­pest, 2002. Ára 1300 Ft.)

::Nyomtatható változat::