Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

Uram, sze­re­tem há­za­dat, ahol laksz, di­cső­sé­ged la­kó­he­lyét. Zsolt 26,8 (1Tim 3,15; Mt 4,1–11; Zsid 4,14–16; Zsolt 6) Meg­je­lent egy könyv, amely szá­mom­ra azt bi­zo­nyít­ja: az em­ber Is­ten kö­ze­lé­be vá­gyik. Meg­hitt­ség­re, meg­nyug­vás­ra, me­ne­dék­re, csend­re, ta­lál­ko­zás­ra, imád­ság­ra. Is­ten di­cső­sé­gé­hez mél­tó­an ki­ala­kí­tott, szép bel­ső te­re­ket hoz lét­re, tor­nyot emel, ol­tárt, szó­szé­ket, or­go­nát ké­szít a mes­ter­em­ber. Vi­rág­gal dí­szí­tik a hí­vek az Is­ten há­zát, és el­jön­nek, hogy ta­lál­koz­za­nak ve­le. Hogy elé vi­gyék ké­ré­se­i­ket, há­lá­ju­kat, bá­na­tu­kat, szo­ron­gá­sa­i­kat, kér­dez­ze­nek tő­le, és vá­la­szo­kat kap­ja­nak. Gyö­nyö­rű könyv az Új evan­gé­li­kus temp­lo­mok cí­mű ki­ad­vány! Jó lát­ni, hogy Is­ten di­cső­ség­ére épül­tek ezek a há­zak. De a lé­nyeg nem az épü­let – ha­nem a Lé­lek, a Szent Is­ten, aki be­töl­ti. Aki ma, böjt el­ső va­sár­nap­ján is „vár” min­ket haj­lé­ká­ba…

Hét­fő

Itt va­gyok, itt va­gyok! – mond­tam a nép­nek, amely nem hív­ta se­gít­sé­gül ne­ve­met. Ézs 65,1b (Ap­Csel 2,41; 1Jn 3,7–11/12/; 3Móz 1,1–9) Mi­lyen fáj­dal­mas mon­da­tok ezek az 1. vers­ből: „Meg­ke­res­het­tek vol­na, de nem kér­dez­tek, meg­ta­lál­hat­tak vol­na, de nem ke­res­tek.” Na­gyon sok kér­dé­sünk­re, prob­lé­mánk­ra egy­sze­rű­en se­hol sem ta­lál­junk a meg­ol­dást. Vál­ság­ban va­gyunk, er­köl­csi, lel­ki té­ren, kap­cso­la­ta­ink ku­dar­co­sak. Ugyan­olya­nok va­gyunk, mint Iz­rá­el né­pé­nek fi­ai, akik, bár Is­te­nük fo­lya­ma­to­san fe­lé­jük nyújt­ja ke­zét (2. vers), in­kább a ma­guk okos­sá­ga után men­nek, vagy ko­ruk bál­vá­nya­it, szel­le­me­it fag­gat­ják. És egy­re mé­lyebb­re ke­rül­nek Is­ten nél­kül. „Itt va­gyok, itt va­gyok!” – „mond­ja” Is­ten, és el­kül­di hoz­zánk a Fi­át, hogy meg­ment­sen; még egy kí­sér­le­tet tesz. Ek­ko­ra lé­pést tesz fe­lénk. Böjt van: most mi is el­in­dul­ha­tunk, fe­lel­he­tünk Is­ten „itt va­gyok”-já­ra.

Kedd

Krisz­tus bé­kes­sé­ge ural­kod­jék a szí­ve­tek­ben. És le­gye­tek há­lá­da­to­sak. Kol 3,15 (Zak 8,16b; Jób 1,1–22; 3Móz 8,1–13) Mi­lyen lé­lek mun­kál­ko­dik ben­nem? Mi irá­nyít­ja a cse­le­ke­de­te­i­met, a dön­té­se­i­met? Hány­szor men­te­ge­tem ma­gam az­zal, ha hi­báz­tam, ha bán­tot­tam va­la­kit, hogy „én is em­ber va­gyok”?! Igen ám, de Pál apos­tol – a hi­te­les, a da­masz­ku­szi utat járt, a Saul­ból lett Pál! – azt mond­ja: Krisz­tus bé­kes­sé­ge ural­kod­hat ben­nem. Ő lak­hat a szí­vem­ben, és Lel­ke az én lel­kem­ben. Ak­kor is em­ber va­gyok, aki bű­nös, aki hi­bá­zik, aki sé­rül, és aki sé­rü­lést okoz. De meg­vál­tott em­ber! Aki­ben ott van Krisz­tus. Új em­ber le­he­tek: olyan, aki ké­pes a há­lá­ra, aki ké­pes bé­kes­sé­get su­gá­roz­ni. Nap­ja­ink­ban, el­dur­vult vi­lá­gunk­ban kü­lö­nö­sen is igaz: a bé­kes­ség ki­su­gár­zá­sa iga­zi, Krisz­tus­ról szó­ló bi­zony­ság­té­tel, ezért te­gyük, él­jük, amennyi le­he­tő­sé­günk csak van rá!

Szer­da

Ke­let és nyu­gat tá­ja­it uj­jon­gás­ra in­dí­tod. Zsolt 65,9b (Mt 5,45; 1Kor 10,9–13; 3Móz 9,1–24) Min­de­nütt, ahol ke­resz­té­nyek él­nek, imád­ság­gal di­cső­í­tik Is­tent. Ő min­de­nütt je­len van, és sze­re­te­te min­de­nütt ugyan­az az erő, amely él­tet, amely meg­tart. A föld egé­szén, mert ő te­rem­tet­te. Ezért min­de­nütt le­het uj­jong­va imád­ni Is­tent! Ol­vas­tam a gu­lá­got meg­járt ben­cés szer­ze­tes, Olofs­son Pla­cid atya em­lé­ke­zé­sét, amely­ben el­mond­ja: ott, a leg­ke­ser­ve­sebb fi­zi­kai és lel­ki gyöt­re­lem­ közepette is vol­tak sza­va­ik Is­ten­hez. A Mi­atyán­kot is el­mond­ták, hogy – amint meg­fo­gal­maz­ta – „az Úr Is­ten eb­ben a szi­tu­á­ci­ó­ban is va­ló­sít­sa meg az ő üd­vö­zí­tő aka­ra­tát ben­nünk”.

Csü­tör­tök

Jé­zus így szólt: „Bol­do­gok vagy­tok, sze­gé­nyek, mert ti­é­tek az Is­ten or­szá­ga.” Lk 6,20 (Jer 20,13; Jak 4,1–10; 3Móz 10,1–11) Van­nak sze­gé­nyek, kol­du­sok, ta­lán ma­gun­kat is an­nak érez­zük száz­fé­le ér­te­lem­ben, de ért­jük-e Jé­zust? Ki a bol­dog? A „Lé­lek kol­du­sa”, az Is­ten nél­kül éhe­ző-szom­ja­zó, aki­nek min­den vá­gya, hogy meg­ta­lál­ja és be­tölt­se őt az iga­zi gaz­dag­ság. Aki tud le­mon­da­ni, el­en­ged­ni, nem ka­pasz­ko­dik gör­csö­sen a meg­szer­zett ja­vak­ba, nem e vi­lág bál­vá­nyai él­te­tik, az bol­dog le­het? Aki nem ön­elé­gül­ten, pöf­fesz­ke­dő­en te­kint ma­gá­ra és ma­gá­nak be­ren­de­zett vi­lá­gá­ra? A sze­gényt, aki üres ke­zét (az­azhogy egész va­ló­ját) Is­ten fe­lé ki­tár­ja, azt te­szi gaz­dag­gá Is­ten.

Pén­tek

Jól lát­hat­ja uta­i­mat Is­ten, és szá­mon tart­hat­ja min­den lé­pé­se­met. Jób 31,4 (Júd 24–25; Zsid 2,11–18; 3Móz 16,1–22) Ki mond­hat­ja el ezt Jób­bal tel­jes nyílt­ság­gal és fé­le­lem, szo­ron­gás nél­kül? Mi­lyen jó vol­na el­mon­da­ni! Tisz­ta lel­ki­is­me­ret­tel él­ni: reg­gel így kel­ni fel és néz­ni a tü­kör­be (át­vitt ér­te­lem­ben is), es­te pe­dig nyu­godt szív­vel fe­küd­ni le… Böjt az ön­vizs­gá­lat, a rend­csi­ná­lás ide­je. A bűn­bá­na­té is, mert so­kat vét­kez­tünk. Rá­szo­ru­lunk Is­ten ke­gyel­mé­re. Ere­jé­re, amely meg­véd a bot­lás­tól. Tud­ha­tom, hogy Is­ten sze­ret, és nem mond le ró­lam, és ma is kér­he­tem, hogy ő vi­gyen az úton, ő irá­nyít­sa a lé­pé­se­i­met. Tisz­tán, hoz­zá mél­tó­an, ahogy él­ni sze­ret­nék – de ez nél­kü­le nem, csak ve­le si­ke­rül­het.

Szom­bat

A va­cso­ra órá­já­ban el­küld­te a szol­gá­ját, hogy mond­ja meg a meg­hí­vot­tak­nak: Jöj­je­tek, mert már min­den ké­szen van. Lk 14,17 (Zsolt 23,5; Jel 20,1–6; 3Móz 19,1–5.9–18) „Bol­dog az, aki Is­ten or­szá­gá­nak ven­dé­ge.” (Lk 14,15) – Csak még len­ne pár el­in­téz­ni­va­lónk, és bár meg­tisz­te­lő a hí­vás, most nem érünk rá dön­te­ni… Cse­le­ked­ni plá­ne. Él­ni kell még sok le­he­tő­ség­gel, be­tel­je­sí­te­ni csá­bí­tó vá­gya­kat, haj­szol­ni az élet nagy ígé­re­te­it, az­tán majd, per­sze, me­gyünk… Ugye még nem sür­gős? „Jöj­je­tek, mert már min­den ké­szen van.” Gon­dol­juk át új­ra! Már a „va­cso­ra órá­ja” van! Mit is fe­le­lünk a hí­vás­ra?!

Kő­há­ti Dó­ra

::Nyomtatható változat::