Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Nem, nem és nem! – vá­la­szol­tam ha­tá­ro­zot­tan min­den azt fir­ta­tó kér­dés­re, hogy na és fo­gok-e cik­ket, ne­ta­lán­tán köny­vet ír­ni az utam­ról. Nem, mert… mert úgy érez­tem, annyi­an meg­tet­ték már előt­tem, il­let­ve raj­tam kí­vül a Szent Ja­kab-za­rán­dok­utat, hogy sem­mi rend­kí­vü­li és kü­lön­le­ges nincs ab­ban, hogy én is vé­gig­jár­tam. (A sa­ját éle­tem­ben ter­mé­sze­te­sen rend­kí­vü­li és kü­lön­le­ges volt!) Ami az írást il­le­ti, fo­gal­maz­hat­nék úgy is: nem akar­tam én is be­áll­ni a sor­ba…

Hogy ak­kor most még­is mi­ért ra­gad­tam bil­len­tyű­ze­tet? Könnyű len­ne az­zal vé­de­kez­nem, hogy mert meg­kér­tek rá. Ezért is per­sze, de sok­kal in­kább azért, mert egy­re job­ban tu­da­to­sul ben­nem, hogy az él­mé­nye­im, em­lé­ke­im, ta­pasz­ta­la­ta­im – ha nem is ki­vé­tel nél­kül, de – nem csak az enyé­im. Az uta­zá­som lé­nye­gét vi­szont – még ha va­ló­já­ban le­he­tet­len is sza­vak­ba ön­te­ni, és amely­ről kü­lö­nös mó­don a hoz­zám leg­kö­ze­lebb ál­lók­nak va­gyok a leg­kép­te­le­nebb szó­ban-élő­ben me­sél­ni – írás­ban tu­dom a leg­pon­to­sab­ban, leg­össze­sze­det­teb­ben meg­fo­gal­maz­ni.

A „szo­ká­sos” kér­dés: mi­ért?

Azt mond­ják, az Út – hív. És ha hív, ak­kor men­ni kell. En­gem is hí­vott, és mi­vel meg­ada­tott a le­he­tő­ség, hogy ne csak hall­jam a hí­vást, de en­ge­del­mes­ked­jek is ne­ki, men­tem.

Hogy mi­ért hí­vott? Ak­kor, ab­ban a pil­la­nat­ban nem tud­tam, de nem is gon­dol­kod­tam el ezen. 2007 „té­li szü­ne­té­ben” csak azt érez­tem, men­nem kell. (Er­re szok­ták azt mon­da­ni – és ezt szok­ták ki­té­rő vá­lasz­nak ne­vez­ni –, hogy bel­ső, sze­mé­lyes in­dít­ta­tás?)

Ké­sőbb per­sze meg­pró­bál­tam meg­fej­te­ni az okát. Volt „tip­pem”, az út so­rán is eszem­be ju­tott né­hány le­het­sé­ges vá­lasz, és utó­lag okos­kod­va is ta­lál­tam még egy-két in­do­kot-ma­gya­rá­za­tot. Tu­dat alatt akár már a dön­tés meg­ho­za­ta­la­kor is mind­egyik köz­re­játsz(hat)ott.

Te­kint­he­tem a sa­ját ma­gam­nak adott hu­szon­ötö­dik szü­le­tés­na­pi aján­dék­nak. Hív­ha­tom ka­land­vágy ins­pi­rál­ta lel­ki, szel­le­mi, fi­zi­kai erő­pró­bá­nak (mi­hez kez­dek egye­dül-ön­ál­ló­an a nagy­vi­lág­ban, mennyi­re ta­lá­lom fel ma­gam, ho­gyan bol­do­gu­lok, bí­rom-e, és így to­vább). Vagy idéz­he­tem a dal­szö­ve­get: „Kell egy kis áram­szü­net időn­ként min­den­kinek…”

In­du­lás­ra vár­va

Mi­u­tán ki­de­rült, van re­a­li­tá­sa az uta­zás­nak, vá­ra­ko­zás­sal-ter­vez­ge­tés­sel te­li hó­na­pok kö­vet­kez­tek, gon­do­san ügyel­ve ar­ra, hogy azért igye­kez­zek ne „túl­szer­vez­ni” és elő­ze­te­sen ne el­kép­zel­ni, mi­lyen is lesz, mi­lyen­nek is kel­le­ne len­nie.

Meg­fo­gad­tam: nem ol­va­sok úti­köny­ve­ket, nem né­zek do­ku­men­tum­fil­me­ket az út­ról, és az in­ter­net bön­gé­szé­se­kor is csak a hasz­nos in­for­má­ci­ók fel­ku­ta­tá­sá­ra szo­rít­ko­zom. Nem sze­ret­tem vol­na ki­ten­ni ma­gam an­nak, hogy is­me­rős le­gyen egy-egy táj- vagy vá­ros­kép, vagy hogy egy adott he­lyen, hely­zet­ben olyan össze­ha­son­lí­tá­so­kat te­gyek, hogy va­la­ki más ugyan­itt, ugyan­eb­ben az eset­ben – eset­leg ve­lem el­len­tét­ben – ezt vagy azt érez­te.

Időn­ként lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás­sal küz­döt­tem: sza­bad-e annyi­ra ön­ző­nek len­nem, hogy negy­ven na­pig csak ma­gam­ra kon­cent­rá­lok, és egy cso­mó pénzt csak ma­gam­ra köl­tök?

Az in­du­lást meg­elő­ző he­tek­ben na­gyon fe­szült vol­tam, so­kat és szin­te fo­lya­ma­to­san ide­ges­ked­tem, vajon si­ke­rül-e min­den fo­lyó ügyet el­in­téz­nem. Az is ag­gasz­tott, hogy nem volt időm – per­sze rész­ben lus­ta­ság­ból – fel­ké­szül­ni fi­zi­ka­i­lag az út­ra.

A me­het­né­kem is alább­ha­gyott kis­sé. Már nem tűnt olyan jó öt­let­nek, és míg ko­ra ta­vasszal kris­tály­tisz­tán azt érez­tem, hogy igen, er­re van szük­sé­gem (és de jó is len­ne most rögtön men­ni), már egy­ál­ta­lán nem vol­tam biz­tos eb­ben.

Az­tán egyik nap­ról a má­sik­ra, jú­li­us 24-re vir­ra­dó­ra tel­je­sen meg­nyu­god­tam, és az a bi­zo­nyos­ság ke­rí­tett a ha­tal­má­ba, hogy min­den – úgy, ahogy tör­tén­ni fog – rend­ben lesz, és oda­fent­ről vi­gyáz­zák majd a lép­te­i­met. Ez­zel az ér­zés­sel fel­vér­tez­ve in­dul­tam el.

A „sé­ta”

„Sé­tálj so­kat…” – ír­ta bú­csú­zó­ul egyik ked­ves is­me­rő­söm. Pon­to­san er­re ké­szül­tem. Egy hosszú, hét­száz­nyolc­van ki­lo­mé­te­res sé­tá­ra. (Il­let­ve ere­de­ti­leg iga­zá­ból ki­lenc­száz ki­lo­mé­te­res­re, de er­ről majd ké­sőbb.)

Sé­tá­ra a ne­mes egy­sze­rű­ség­gel El Ca­mi­nó­ként (je­len­té­se: „az Út”) is­mert, San­ti­a­go de Com­pos­te­lá­ba tar­tó Szent Ja­kab-za­rán­dok­úton, an­nak is a Ca­mi­no Fran­ces­nek (az­az a fran­cia út­nak) ne­ve­zett út­vo­na­lán, a spa­nyol ha­tár­tól né­hány ki­lo­mé­ter­re fek­vő fran­cia kis­vá­ros­ból, St. Je­an Pi­ed de Port­ból in­dul­va.

San­ti­a­go de Com­pos­te­la Je­ru­zsá­lem és Ró­ma mel­lett a ke­resz­tény za­rán­dok­la­tok egyik leg­fon­to­sabb cél­pont­ja. A ha­gyo­mány sze­rint itt, a ne­vét vi­se­lő ka­ted­rá­lis­ban van „idő­sebb” Szent Ja­kab apos­tol sír­ja. Ide fut be a fél­tu­cat­nyi út­vo­nal, és itt fe­je­zik be ván­dor­lá­su­kat a vi­lág min­den tá­já­ról ér­ke­ző – el­ső­sor­ban, de nem ki­zá­ró­lag – ka­to­li­kus za­rán­do­kok.

Itt jegy­zem meg: nem tu­dom meg­vá­la­szol­ni, mi­lyen evan­gé­li­kus­ként vé­gig­men­ni az úton. Mert nem tu­dom, mi­lyen ka­to­li­kus­ként. Aho­gyan azt sem, mi­lyen má­sod­ma­gam­mal vagy cso­por­to­san, fér­jet-fe­le­sé­get és/vagy gye­rek(ek)et ott­hon hagy­va vagy ép­pen ve­lük együtt ván­do­rol­va. Mi­lyen har­min­cas­ként, kö­zép­ko­rú­ként vagy nyug­dí­jas­ként. Mi­lyen ta­vasszal az il­la­tos vi­rág­me­ző­kön, az őszi lomb­hul­lás ide­jén vagy a té­li di­der­gés­ben. Mi­lyen egy má­sik út­vo­na­lon jár­va. Mi­lyen bi­cik­li­vel vagy ló­há­ton. Mi­lyen má­sod­szor­ra, har­mad­szor­ra, so­kad­szor­ra…

De vissza­tér­ve az én „sé­tám­hoz”: jú­li­us 29-én, ked­den reg­gel lép­tem rá a za­rán­dok­út­ra a már em­lí­tett ha­tár­vá­ros­ká­ban, és az el­kö­vet­ke­ző egy hó­nap­ban a sár­ga nyi­la­kat és a fé­sűs kagy­ló jel­ké­pét kö­vet­ve át­kel­tem a páf­rá­nyos-szik­lás-ju­hos-vad­lo­vas Pi­re­ne­u­so­kon, a Me­zeta „dé­li­bá­bos-nap­szú­rá­sos”, sok­szor vé­ge­lát­ha­tat­lan­nak tű­nő fenn­sík­ján és a dim­bes-dom­bos, au­gusz­tus­ban is ta­va­szi üde­sé­get-fris­ses­sé­get idé­ző­en zöl­del­lő Ga­lí­ci­án. Érin­tet­tem – hogy csak a na­gyobb vá­ro­so­kat em­lít­sem – Pamp­lo­nát (a bi­ka­fut­ta­tás­ról le­ma­rad­tam), Log­roñót (egy pi­ci tar­to­mány im­pul­zív-lük­te­tő fő­vá­ro­sa), Bur­gost (a ka­ted­rá­lis, je­len­tem, mél­tó a hír­ne­vé­hez), Le­ont (a szé­kes­egy­ház üveg­ab­la­kai le­ír­ha­tat­la­nul szé­pek), As­tor­gát (ó, az a Ga­u­di-pa­lo­ta…!) és Pon­fer­ra­dát (a szí­vem sza­kadt meg, hogy az út éppen el­ke­rü­li a tő­le nem messze lé­vő, a vi­lág­örök­ség ré­szét ké­pe­ző Las Me­du­last). És meg­annyi pi­ci te­le­pü­lést, fal­vat, ta­nyát, ahol a ma­dár se jár, és ame­lyek­be a he­lyi­e­ken kí­vül tény­leg csak a za­rán­do­kok „té­ved­nek be”…

Köz­ben sok­fé­le za­rán­dok-szál­lás­he­lyen meg­for­dul­tam. Alud­tam sport­csar­nok­ban, temp­lom­ban, ma már nem mű­kö­dő, fé­lig ro­mos mo­nos­tor­ban. Elő­for­dult, hogy alig pá­ran lak­tunk be egy ap­rócs­ka há­zat, de olyan is volt, hogy száz­hú­szan szu­szog­tunk egy lég­tér­ben.

Egye­dül, még­is kö­zös­ség­ben

A vá­ra­ko­zás hó­nap­ja­i­ban mind­össze fél óra ere­jé­ig bi­zony­ta­la­nod­tam el, egyéb­ként vé­gig ki­tar­tot­tam az ere­de­ti el­kép­ze­lé­sem mel­lett: egye­dül – értsd: itt­hon­ról „vitt” ro­kon, ba­rát, is­me­rős nél­kül – me­gyek. „Gya­log­idő­ben” az út so­rán is a leg­szí­ve­seb­ben ma­gá­nyo­san rót­tam a ki­lo­mé­te­re­ket. Elő­for­dult per­sze, hogy va­la­ki­vel egy da­ra­big együtt lép­del­tem, de nem ez volt a jel­lem­ző. En­nek el­le­né­re iga­zán el­ha­gya­tott­nak csak na­gyon rit­kán érez­tem ma­gam.

„Jól vagy? Min­den rend­ben? Se­gít­he­tek va­la­mi­ben?” – az el­ső na­pok­ban nem tud­tam mi­re vél­ni eze­ket a kér­dé­se­ket. „Hi­szen én csak azért ül­tem le, hogy pi­hen­jek ki­csit, uzson­náz­zak, és a táj­ban gyö­nyör­köd­jek!” – gon­dol­tam. Az­tán én is fel­vet­tem a szo­kást. Mert mi van, ha a má­sik tény­leg baj­ban van…

Mint egy csa­lád­ban: fi­gyel­nek rád. (Ap­ró köz­be­ve­tés: nem csak a za­rán­dok­tár­sak. Egy pél­da: az ut­cán, az ab­lak alat­ti ala­csony kem­ping­asz­ta­lon al­ma, kör­te, keksz. A tál­ca mel­let­ti cet­lin a fel­irat sza­bad „for­dí­tás­ban”: „Ve­gyél be­lő­le bát­ran!”) Szá­mon tar­ta­nak, hi­á­nyol­nak. Ha azt lát­ják es­te a szál­lás­he­lyen, hogy nem tu­dod, kit is szó­líts meg, is­me­ret­le­nül is azt mond­ják: „Gye­re, ülj ide hoz­zánk!”

Sok-sok úti­társ ké­pe vil­lan fel előt­tem. Colet­te és Sil­va­na, a két fran­cia hölgy, akik az el­ső na­pok­ban anyám he­lyett anyá­im vol­tak. A spa­nyol ik­rek, Mar­ta és Isa, és ba­rát­nő­jük, Be­at­riz, akik­kel a nyel­vi ne­héz­sé­gek el­le­né­re – vagy épp azok mi­att? – oly so­kat ne­vet­tünk. Fer­nan­do, a por­tu­gál új­ság­író kol­lé­ga, aki húsz­nap­nyi „tá­vol­lét” után buk­kant fel új­ra, de ak­kor annyi­ra meg­örült ne­kem, hogy oda­ro­hant hoz­zám, meg­ölelt, fel­ka­pott és meg­pör­ge­tett. Da­vid, a hol­land fi­a­tal­em­ber, aki­vel szin­te két­na­pon­ta me­net­rend sze­rint „egy­más­ba bot­lot­tunk”, és akit San­ti­a­go előtt negy­ven (!) ki­lo­mé­ter­rel ak­kor lát­tam utol­já­ra, ami­kor épp egy kór­ház fe­lé bi­ce­gett. A spa­nyol Jesus, aki az utol­só ca­mi­nós es­té­jén ma­ga kö­ré gyűj­tött ben­nün­ket, meg­tör­te és kör­be­ad­ta a ke­nye­ret, bort töl­tött a po­ha­ra­ink­ba, így va­cso­ráz­ta­tott meg min­ket. An­ni­ka, Aa­se, Ef­ti­mi­os, Emily, Sop­hie, Ste­ven – so­rol­hat­nám a kö­zös em­lé­ke­ket. És raj­tuk kí­vül még so­kan má­sok, akik­nek ta­lán nem em­lék­szem a ne­vé­re – eset­leg azért, mert nem is mu­tat­koz­tunk be egy­más­nak? –, de egy-egy mo­so­lyuk, in­te­ge­té­sük, bic­cen­té­sük még most is előt­tem van. (Ter­mé­sze­te­sen nem fe­le­dem a ma­gya­ro­kat sem, de ró­luk lesz még szó a ké­sőb­bi­ek­ben.)

Lent és fent

„Mi a csodát ke­re­sek itt?!” – ír­tam el­csi­gá­zot­tan-két­ség­be­eset­ten a nap­lóm­ba. Au­gusz­tus 10-e, va­sár­nap dél­előtt volt. Alig né­hány ki­lo­mé­ter­rel hagy­tam ma­gam mö­gött Bur­gost. Csak ván­szo­rog­tam a tű­ző nap­sü­tés­ben. Egy vas­úti át­já­ró­nál le­rogy­tam a pad­ra, és csak ül­tem ott egy­ma­gam­ban. Csak ami­kor Fer­nan­do el­mentmel­let­tem, és „oda­súg­ta”, hogy az el­múlt egy órát – nem mond­ta, mi­ért, de – vé­gig­zo­kog­ta, csak ak­kor tört ki be­lő­lem (is) a sí­rás…

Azon a bi­zo­nyos ti­zen­har­ma­dik na­pon gya­lo­gol­tam a leg­ke­ve­seb­bet; más­fél órá­val ké­sőbb úgy dön­töt­tem, eb­ből má­ra ennyi bő­ven elég lesz. A dél­utánt az­zal töl­töt­tem, hogy az aka­rat­erő, a ki­tar­tás és a gyen­ge­ség össze­füg­gé­se­in töp­reng­tem. És azon a két nap­pal ko­ráb­ban lá­tott jel­zé­sen, ame­lyik még Be­lo­radó­ban jött szem­be ve­lem. „Zsák­ut­ca” – mu­tat­ta a táb­la. De a nyíl ar­ra mu­ta­tott. Nem bal­ra, nem jobb­ra, ha­nem egy­ér­tel­mű­en egye­ne­sen elő­re. Be­le a zsák­ut­cá­ba… „Csak kö­vet­ni kell a je­le­ket? Min­den aka­dá­lyon, ne­héz­sé­gen túl le­het jut­ni? Vissza­for­du­lás nél­kül is van ki­út a zsák­ut­cá­ból?” – tű­nőd­tem…

Ak­kor is sej­tet­tem már, de az­óta biz­to­san tu­dom is, hogy ott, a vas­úti át­já­ró­nál ücsö­rög­ve áll­tam a leg­kö­ze­lebb a Ca­mi­no fel­adá­sá­hoz. Ak­kor ál­mom­ban nem gon­dol­tam vol­na, hogy alig két nap­pal az ab­szo­lút mély­pont után, egy Ca­stro­je­riz utá­ni me­re­dek kap­ta­tón, a cso­dá­la­tos fel­le­ge­ken át­szű­rő­dő nap­sü­tés­ben gyö­nyör­köd­ve, bol­dog­sá­gom­ban könnyez­ve azt ér­zem majd, hogy min­den tö­ké­le­tes, hogy te­le va­gyok ener­gi­á­val, hogy óri­á­si bé­ke, nyu­ga­lom és har­mó­nia van ben­nem, és hogy most kell meg­ír­nom a csa­lá­dom­nak, hogy sze­re­tem őket… „Ezért a pil­la­na­tért jöt­tem. Kö­szö­nöm, Is­te­nem!” – te­kin­tet­tem fel az ég­re.

„Za­rán­dok­tem­pó”

Le­on­ban, az apá­cák­nál tör­tént. Az es­ti ve­cser­nye előtt az egyik nő­vér egy­szer csak – em­lé­kez­te­tés­nek vagy fi­gyel­mez­te­tés­nek szán­ta-e, nem tud­tam el­dön­te­ni – azt kér­dez­te az el­csen­de­se­dés­re vá­ró tö­meg­től: „Za­rán­do­kok vagy­tok vagy tu­ris­ták?”

Jó kér­dés, de még mennyi­re! Mert mit is je­lent pe­reg­ri­nó­nak – il­let­ve ese­tem­ben pe­reg­ri­ná­nak – len­ni?

Egy Evan­gé­li­kus Élet-cik­ket idé­zek: „…a za­rán­dok­lat […] il­luszt­rál­ja a ke­resz­tény hi­tet: ke­resz­tül­men­ni a ha­lá­lon az élet­re… A ke­resz­tény tra­dí­ci­ó­ban min­den ke­resz­tényt za­rán­dok­nak hív­nak; szá­muk­ra az egész élet a menny­or­szág örö­me fe­lé tar­tó út­nak szá­mít. A za­rán­dok­moz­gal­mak­ban az iga­zi za­rán­dok­lat az új élet el­nye­ré­sét je­len­tet­te. Mi­köz­ben va­la­ki egy bi­zo­nyos idő­szak­ban el­za­rán­do­kol egyik hely­ről a má­sik­ra, és imád­ko­zik, egy­szer­re vesz részt bel­ső uta­zá­son, ugyan­ak­kor a kül­ső vi­lág­ban is ha­lad elő­re.” (Lásd 72. év­fo­lyam, 38. szám, 2007. szep­tem­ber 23., 9. ol­dal.)

És a bel­ső uta­zás azt je­len­ti-e, hogy el­mél­ke­dik? Igen is, de ta­lán nem is. Mert míg a leg­több em­ber, aki­vel be­szél­tem, ar­ról „ára­do­zott”, hogy vég­re van (volt) ide­je át­gon­dol­ni az éle­tét – vált­son-e pá­lyát, mi­lyen a pár­kap­cso­la­ta és így to­vább –, szá­mom­ra pont az volt a leg­fan­tasz­ti­ku­sabb, hogy vég­re nem töp­reng­tem, ha­nem ab­szo­lút ki tud­tam kap­csol­ni az agyam.

Leg­alább­is ami a tu­da­tos gon­dol­ko­dást il­le­ti. Mert a ne­u­ro­nok azért dol­goz­tak, és en­nek idő­ről idő­re ta­nú­je­lét is ad­ták. Per­sze nem a spa­nyol­vi­asz fel­ta­lá­lá­sán mun­kál­kod­tak, ha­nem azon, hogy a dol­gok a he­lyük­re ke­rül­je­nek: a fon­to­sak és ér­té­ke­sek a fon­to­sak és ér­té­ke­sek kö­zé, a ke­vés­bé fon­to­sak és ér­té­ke­sek ki­csit hát­rébb.

Ami a tem­pót il­le­ti: „Rá­érek, van időm, nem si­e­tek” – han­goz­tat­tam az el­ső perc­től kezd­ve, és ha nem fog­tam is vissza szán­dé­ko­san a lép­te­i­met (ál­ta­lá­ban elég se­be­sen szok­tam gya­lo­gol­ni), ott mo­tosz­kált ben­nem a gon­do­lat, hogy a za­rán­do­kot még­is­csak a – jó ér­te­lem­ben vett – las­sú­ság jel­lem­zi. Az, hogy ha va­la­ki – szi­go­rú­an kí­vül­ál­ló szem­mel néz­ve – „ro­han”, még nem fel­tét­le­nül hi­ba, és nem szük­ség­sze­rű­en je­len­ti azt, hogy el­megy a dol­gok mel­lett, csak a har­ma­dik hét vé­ge fe­lé fo­gal­ma­zó­dott meg ben­nem.

Mert min­den perc­nek meg­van a ma­ga tem­pó­ja, ame­lyet nem sza­bad sem si­et­tet­ni, sem vissza­fog­ni. Meg­van az ide­je a gyor­sí­tás­nak, és meg­van az ide­je a las­sí­tás­nak. (És meg­van az ide­je a meg­ál­lás­nak, meg­pi­he­nés­nek is.) Meg­van az ide­je – vi­gyá­zat, me­ta­fo­ra kö­vet­ke­zik! – a nyíl­egye­nes, vil­lám­gyor­san cél­ba vi­vő au­tó­pá­lyá­nak, és meg­van az ide­je a ka­nyar­gós, ki­té­rők­kel-ke­rü­lők­kel meg­tűz­delt ös­vény­nek. És jó ér­zés, ha az em­ber tud­ja, hogy az adott pil­la­nat­ban me­lyik az „ér­vé­nyes”, és nem csak tud­ja-ér­zi, mit kí­ván egy­be­hang­zó­an a tes­te, a lel­ke, a szel­le­me, de át is ad­ja ma­gát ne­ki, asze­rint cse­lek­szik.

Et­től füg­get­le­nül ter­mé­sze­te­sen volt olyan, ami­kor – da­col­va min­den bel­ső „el­len­ér­zés­sel” – csak a lá­ba­im vit­tek elő­re, és volt olyan is, ami­kor egy­ál­ta­lán nem a fi­zi­kai erő haj­tott.

De hol ma­radt a ka­tar­zis?!

És a San­ti­a­gó­ig hát­ra­lé­vő ki­lo­mé­te­rek egy­re csak fogy­tak (az előbb ne­ve­zett mér­ték­egy­ség­ben szá­mol­va át­la­go­san na­pon­ta hu­szon­há­rom és fél­lel), a ga­lí­ci­ai ha­tár át­lé­pé­sé­vel pe­dig vég­ér­vé­nye­sen a „cél­egye­nes­be” ér­kez­tem. Még száz­negy­ven ki­lo­mé­ter volt előt­tem, ami­kor úgy érez­tem, en­nél töb­bet már nem kap­ha­tok az út­tól. A gya­log­lás kez­dett kö­te­les­ség­ízű­vé vál­ni: ha már ed­dig el­ju­tot­tam, mu­száj vé­gig­csi­nál­nom.

„Is­te­nem, kér­lek, adj erőt az utol­só hét­hez” – kö­nyö­rög­tem. Az ext­ra biz­ta­tás-tá­mo­ga­tás hon­fi­tár­sak „ké­pé­ben” ér­ke­zett. At­tól kezd­ve min­den es­te leg­alább egy ma­gyar ült mel­let­tem, és az, hogy az anya­nyel­ve­men nosz­tal­gi­áz­hat­tam az él­mé­nye­im­ről, új len­dü­le­tet-lel­ke­se­dést adott a be­fe­je­ző sza­kasz­ra. Ta­más, Lidi, Dá­vid, Van­da, Ti­bor, Szil­vi, At­ti­la, Pe­ti, Ré­ka, Já­nos és a má­sik Ta­más – jaj, ugye nem hagy­tam ki sen­kit? –, úgy, de úgy örül­tem nek­tek! Mint ahogy ko­ráb­ban an­nak a ti­zen­hét (!) ma­gyar bi­cik­lis­tá­nak is, akik pont az út „idu­sán” ka­ri­káz­tak be az éle­tem­be.

Szin­te ész­re sem vet­tem, és… és har­minc­há­rom nap­nyi gya­log­lás után, au­gusz­tus 30-án, szom­ba­ton ko­ra dél­után (a dé­li za­rán­dok­mi­sé­ről pont le­ma­rad­tam…) egy­szer csak San­ti­a­gó­ba ér­tem. Ahol – ta­lán vé­de­ke­zés­kép­pen, de az biz­tos, hogy nem szán­dé­ko­san – „ha már vé­ge kell, hogy le­gyen, le­gyen mi­nél ha­ma­rabb vé­ge” üzem­mód­ba kap­csol­tam: hol a za­rán­dok­köz­pont, ke­res­sünk szál­lást, és így to­vább. Még a ka­ted­rá­lis­ba sem men­tem be, csak es­te. (Mér­ge­lőd­tem is egy sort, hogy nem ta­lál­tam egyet­len ha­gyo­má­nyos gyer­tyát sem – az út ele­jén ugyan­is, még St. Je­an Pi­ed de Port­ban gyúj­tot­tam egyet, és sze­ret­tem vol­na ezt meg­is­mé­tel­ni –, min­den­hol csak azok a „mé­cses­gé­pek”…) Nem érez­tem sem örö­möt, sem meg­ha­tott­sá­got – sok­kal in­kább üres­sé­get. Fel­hív­tam a csa­lá­do­mat, hal­lot­tam az uj­jon­gá­su­kat – és nem tud­tam, mi­nek örül­nek ennyi­re.

„A vi­lág vé­gén”

So­ká­ig nem akar­tam el­jut­ni az óce­án­hoz. Il­let­ve na­gyon is sze­ret­tem vol­na, de kö­töt­tem az ebet a ka­ró­hoz: „Gya­log vagy se­hogy!” És mi­vel az ere­de­ti terv­hez ké­pest le­las­sul­tam, és há­rom­na­pos le­ma­ra­dás­ban vol­tam, így „ön­erő­ből” már biz­tos, hogy nem fért vol­na be­le az időm­be… Az­tán még­is hagy­tam ma­gam rá­be­szél­ni ar­ra, hogy le­bu­szoz­zak Fis­ter­rá­ba (avagy Fi­nis­ter­ré­be), Spa­nyol­or­szág leg­nyu­ga­tibb pont­já­hoz, „a vi­lág vé­gé­re”.

Itt, a vi­lá­gí­tó­to­rony alat­ti szik­lá­kon ül­ve, a víz vég­te­len­sé­gét és a le­nyug­vó nap fé­nye­it cso­dál­va, fel­idéz­tem a St. Je­an Pi­ed de Port­ban el­re­be­gett imá­mat: „Is­te­nem! Sze­ret­ném, hogy olyan le­gyen, ami­lyen­nek len­nie kell. Ami­lyen­nek te aka­rod, hogy le­gyen. Úgy ér­zem, az élet­ben ren­ge­teg min­dent kap­tam úgy, hogy nem kel­lett meg­dol­goz­nom ér­te. Ha úgy lá­tod jó­nak, hogy a Ca­mi­no is »sé­ta­ga­lopp« le­gyen, el­fo­ga­dom. Aho­gyan azt is, ha fáj­dal­mak­kal, szen­ve­dé­sek­kel, ha­tár­hely­ze­tek­kel, az egé­szet fel­ad­ni aka­ró pil­la­nat­tok­kal lesz te­le. (A szí­vem mé­lyén per­sze ret­teg­tem et­től az es­he­tő­ség­től – de ez­zel pár­hu­za­mo­san vágy­tam is az „ál­do­zat­ho­za­tal­ra”.) Se­gíts ab­ban, hogy – bár­mi­lyen lesz is – iga­zán át­él­jem. Add, hogy azt a lu­xust, amit az itt­lé­tem je­lent, és a ben­ne rej­lő sok-sok le­he­tő­sé­get ne hagy­jam el­vesz­ni. Ámen.”

Szám­ba vet­tem, mennyi (fi­zi­kai) szen­ve­dés­nek-fáj­da­lom­nak vol­tam szem­ta­nú­ja. (Lát­tam „fi­cam kö­ze­li” bo­kát, vé­res­re hor­zsolt kö­nyö­köt, dup­lá­já­ra da­gadt tér­det, ba­kancs tör­te és/vagy víz­hó­lyag lep­te tal­pat ele­get.) Vissza­em­lé­kez­tem ar­ra, ami­kor az Úr meg­mu­tat­ta, hogy ugyan­ezt – hi­szen a ha­tal­ma meg­van hoz­zá – rám is ki­mér­het­né. (Az­nap Vi­a­ná­ban büsz­kén-hety­kén-elé­ge­det­ten nyug­táz­tam, hogy még dél sincs, de az ad­dig meg­tett húsz ki­lo­mé­ter meg se kottyant – az­tán sír­va-sán­ti­kál­va von­szol­tam be ma­gam a tíz ki­lo­mé­ter­rel tá­vo­labb lé­vő Log­roñóba.) És há­lát ad­tam, hogy még­sem ezt szán­ta ne­kem. (Nem mon­dom, hogy so­ha nem volt izom­lá­zam, hogy egy­szer sem saj­gott a vál­lam, hogy egyet­len víz­hó­lyag nél­kül meg­úsz­tam, hogy egy pil­la­na­tig sem érez­tem úgy, hogy mind­járt hő­gu­tát ka­pok, de… de tény­leg majd­nem min­dig min­den rend­ben ment.)

De va­jon mi­ért nem a fen­tebb fel­vá­zol­ta­kat szán­ta ne­kem? Hát nem csak a szen­ve­dés­ből, a fáj­da­lom­ból, a ne­héz­ség­ből le­het épül­ni, ta­nul­ni, fej­lőd­ni?! És va­jon mi­ért nem en­ged­te, hogy Fis­ter­rá­ba is gya­log­mód ér­kez­zek? Hát nem az lett vol­na az iga­zi?!

Ta­lán azt akar­ta meg­mu­tat­ni, hogy at­tól még, hogy va­la­mi nem tö­ké­le­tes, vagy nem pon­to­san úgy tel­je­sül, aho­gyan el­ter­vez­tem/sze­ret­tem vol­na, még le­het ér­té­kes? Ta­lán ar­ról akart ta­ní­ta­ni, hogy azért, mert va­la­mi – ta­lán csak a kí­vül­ál­ló szá­má­ra, de eset­leg az érin­tett szá­má­ra is – túl könnyen si­ke­rült­nek tű­nik, még le­het mö­göt­te sok, illetve ko­moly mun­ka? Ta­lán ar­ra akart rá­ve­zet­ni, hogy ér­té­kel­jem mind­azt, amit aján­dék­ból-ke­gye­lem­ből – hi­szen min­den az! – ka­pok? Így akar­ta tu­dat­ni ve­lem, hogy min­dig mel­let­tem van, hogy vi­gyáz rám, és meg­hall­gat, hogy fél­tőn sze­ret és ve­zet?

Epi­ló­gus

Az utam nyil­ván­va­ló­an nem St. Je­an Pi­ed de Port­ban kez­dő­dött, és nem is San­ti­a­go de Com­pos­te­lá­ig tar­tott. Sőt az iga­zi „sé­ta” vol­ta­kép­pen csak most kö­vet­ke­zik. Kí­ván­ja­nak to­váb­bi jó utat – mond­ják: „¡Bu­en Ca­mi­no!”

Vitális Judit

::Nyomtatható változat::