A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A negy­ve­ne­dik ma­gyar film­szem­lén az Urá­nia mo­zi­ban mu­tat­ták be Má­tis Lil­la do­ku­men­tum­film­jét, ame­lyet a Du­na Te­le­ví­zió a múlt év ok­tó­be­ré­ben már ját­szott, és az elő­ze­tes hí­rek sze­rint új­ra mű­sor­ra fog tűz­ni. A film a hír­hedt Be­neš-dek­ré­tu­mok­nak el­ső­sor­ban a sze­mé­lyes ha­tá­sa­i­ról, kö­vet­kez­mé­nye­i­ről be­szél az el­szen­ve­dők irán­ti mély­sé­ges em­pá­ti­á­val. A szak­mai hát­te­ret Kecz­kó (Ba­án) Szil­via lel­kész­nek az Evan­gé­li­kus Hit­tu­do­má­nyi Egye­te­men egy­ház­tör­té­net­ből írt szak­dol­go­za­ta ad­ta a film­hez. A dol­go­zat té­má­ja a fel­ső­sze­li evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet tör­té­ne­te.

1968-ban, ami­kor a szov­jet csa­pa­tok mel­lett több „ba­rá­ti szo­ci­a­lis­ta or­szág” had­ere­je is be­vo­nult Cseh­szlo­vá­ki­á­ba, hogy vé­get ves­sen a prá­gai ta­vasz­nak, a vi­rá­go­si K. Gusz­táv sor­kö­te­les ka­to­na­ként egy éj­sza­ka harc­ko­csi­val gör­dült Fel­ső­sze­li fő­ut­cá­ján, tu­laj­don nagy­ap­ja egy­ko­ri por­tá­ja előtt. Vé­gig­imád­koz­ta ezt a ke­ser­ves utat. Ha akár csak egy csúz­li­val is rá­juk lő va­la­ki, ne­kik tü­zet kel­lett vol­na nyit­ni­uk…

A Két ha­zát sze­re­tünk cí­mű film nyil­vá­nos ve­tí­té­se után ezt a tör­té­ne­tet me­sél­te el id. Zász­ka­licz­ky Pál nyu­gal­ma­zott lel­kész, aki egy­kor ki­te­le­pí­tett fel­vi­dé­ki­ek kö­zött is szol­gált, an­nak il­luszt­rá­lá­sá­ra, hogy a tör­té­ne­lem mi­cso­da sze­mé­lyes két­sé­ge­ket és tra­gé­di­á­kat okoz­hat még év­ti­ze­dek múl­tán is. A Fel­ső­sze­li­ből – és a Fel­vi­dék más fal­va­i­ból – ide­te­le­pí­tet­tek le­szár­ma­zot­tai so­kad­ízig­len is őr­zik a fáj­dal­mat, a fé­lel­me­ket, a meg­aláz­ta­tás él­mé­nyét.

Szá­mos ta­nul­mány fog­lal­ko­zik a Be­neš-dek­ré­tu­mok­kal. A cse­hek és szlo­vá­kok egyen­jo­gú­sá­gá­nak dek­la­rá­lá­sa mel­lett a ren­de­le­tek a ma­gya­rok és a né­me­tek kol­lek­tív bű­nös­sé­gé­nek alap­ján áll­nak. A több mint száz­negy­ven kö­zül a 33. dek­ré­tum járt a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság szá­má­ra a leg­sú­lyo­sabb kö­vet­kez­mé­nyek­kel. Eb­ben a nyelv­hasz­ná­lat­hoz, az egye­sü­lés­hez va­ló jo­guk­tól fosz­tot­ták meg az érin­tet­te­ket, be­fa­gyasz­tot­ták bank­be­tét­je­i­ket, és le­he­tő­vé tet­ték föld­je­ik el­kob­zá­sát.

A cseh­or­szá­gi „em­ber­pi­a­cok­ra” va­ló de­por­tá­lá­sok hí­re ak­ko­ra nyo­mást gya­ko­rolt a ma­gyar kor­mány kép­vi­se­lő­i­re, hogy vé­gül 1946. feb­ru­ár 27-én alá­ír­ták az úgy­ne­ve­zett la­kos­ság­cse­re-egyez­ményt a dél-al­föl­di szlo­vá­kok és a má­tyus­föl­di ma­gya­rok ki­cse­ré­lé­sé­re. Kö­rül­be­lül het­ven­hat­ezer ma­gyar és hat­van­ezer szlo­vák hagy­ta el szü­lő­föld­jét. A ma­gu­kat szlo­vák­nak val­ló­kat el­ső­sor­ban a jobb anya­gi le­he­tő­sé­gek ígé­re­té­vel csal­ták a ha­tá­ron túl­ra, míg a ma­gya­rok je­len­tős ré­sze a ki­te­le­pí­tett vagy ki­te­le­pí­tés­re vá­ró svá­bok há­za­it fog­lal­hat­ta el. Jel­lem­ző adat, hogy a ki­te­le­pü­lő szlo­vá­kok ti­zen­öt­ezer hold föl­det, míg a fel­vi­dé­ki ma­gya­rok száz­hat­van­ezer hol­dat hagy­tak ma­guk után.

Egy hír­hedt­té vált ki­je­len­tés sze­rint pusz­tán ma­gyar­sá­gá­ért sen­kit nem la­kol­tat­tak ki, csak az áru­ló­kat köl­töz­tet­ték át Ma­gyar­or­szág­ra. Mi­vel a hát­rá­nyos egyez­mény sze­rint Ma­gyar­or­szág vál­lal­ta a há­bo­rús bű­nö­sö­ket is, a ma­gu­kat ma­gyar­nak val­ló­kat a cseh­szlo­vák bí­ró­sá­gok tö­me­ge­sen von­ták fe­le­lős­ség­re a há­bo­rú alatt el­kö­ve­tett ál­lí­tó­la­gos bű­ne­i­kért.

Má­tis Ist­ván evan­gé­li­kus lel­kész Fel­ső­sze­li­ben szol­gált – nagy elő­dök után, egy „fel­éb­redt” gyü­le­ke­zet­ben – 1939-től. Ne­ki azért kel­lett 1945-ben, el­ső­ként tá­voz­nia a fa­lu­ból, mert 1938 – a Fel­vi­dék vissza­csa­to­lá­sa – után oda­köl­tö­zött ma­gyar ér­tel­mi­sé­gi volt. A lel­kész le­á­nya, a film ren­de­ző­je már Ma­gyar­or­szá­gon szü­le­tett. Bol­la Zsu­zsan­na (www.evan­ge­li­kus.hu) mik­ro­fon­ja előtt így val­lott a film ké­szí­té­sé­nek in­do­ka­i­ról: „…csa­lá­dunk éle­tét min­dig is át­szőt­ték a fel­ső­sze­li em­lé­kek, a fel­ső­sze­li­ek­ről va­ló em­lé­ke­zés, a ve­lük va­ló kap­cso­lat. Fel­ső­sze­li fo­ga­lom volt az éle­tünk­ben. (…) Ami­kor édes­apám 2005-ben meg­halt, a köny­ves­pol­cá­ról ke­zem­be akadt Kecz­kó Szil­via evan­gé­li­kus lel­kész­nő 2003-ban írt egy­ház­tör­té­ne­ti szak­dol­go­za­ta. (…) Új­ra­ol­vas­va úgy érez­tem, most raj­tam a sor, hogy to­vább­vi­gyem, őriz­zem a sze­li­ek tör­té­ne­tét, sor­sát, a ró­luk va­ló em­lé­ke­zést.”

A nap­sü­töt­te tol­nai, ba­ra­nyai ta­vasz­ban for­ga­tott film­ben a ren­de­ző meg­szó­lít­ja azo­kat az öre­ge­ket, akik még em­lé­kez­nek a kis­gyer­mek­ként, fi­a­tal­ként át­élt ki­te­le­pí­tés rész­le­te­i­re. De meg­szó­lal­nak a má­sod-, har­mad­ge­ne­rá­ció tag­jai – bi­zo­nyí­té­kul ar­ra, hogy az át­élt tör­té­ne­lem egy-egy csa­lád ma­gán­tör­té­nel­mé­vé, ta­pasz­ta­la­tok, él­mé­nyek, kap­cso­la­tok, csa­lá­di le­gen­dá­ri­u­mok ré­szé­vé szer­ve­sül. Ke­ser­ves tör­té­ne­tek raj­zo­lód­nak a né­ző elé: az év­ti­ze­dek alatt meg­te­rem­tett anya­gi biz­ton­ság el­vesz­té­se, a Sze­li­ben ha­gyott nagy­ma­ma mind­örök­re fá­jó hi­á­nya, a vő­le­gé­nyé­től a va­gon­aj­tó­ban bú­csú­zó le­ány két­ség­be­esé­se vagy a szo­mo­rú­ság, hogy itt, új ha­zá­juk­ban so­ká­ig „csesz­kók”-ként em­le­get­ték az ép­pen ma­gyar­sá­guk mi­att meg­hur­col­ta­kat.

A fe­jek­ben és a szí­vek­ben fe­led­he­tet­le­nül vissz­hang­zik ma is a na­po­kig tar­tó ko­pá­cso­lás. Mint­ha min­den­ki a ko­por­só­ját szö­gel­te vol­na – ütöt­te össze nem­csak ács­szö­gek­kel, ha­nem fáj­da­lom­mal a ha­tal­mas úti­lá­dát. Ezek a lá­dák ma is meg­ta­lál­ha­tók több öreg pad­lá­son: so­ká­ig nem nyúl­tak hoz­zá­juk ab­ban re­mény­ked­ve, ha­za­me­het­nek még.

A Sze­der­kény­ben, Ka­posszek­csőn, Má­go­cson, Dom­bó­vá­ron, Csi­kós­tőt­tő­sön élő egy­ko­ri fel­ső­sze­li­ek el­be­szé­lé­se­i­ből gaz­dag, dol­gos fa­lu és élő, mun­kál­ko­dó gyü­le­ke­zet ké­pe raj­zo­ló­dik ki. Fel­ső­sze­li mint­egy négy­ezer la­ko­sú, szin­te ki­zá­ró­lag ma­gyar és evan­gé­li­kus fa­lu volt.

Az em­be­rek a ke­mény mun­ka mel­lett szá­mos egye­sü­let­ben te­vé­keny­ked­tek. A gaz­da­kö­rön kí­vül volt itt man­do­lin­ze­ne­kar, lo­vas­ban­dé­ri­um, da­lár­da, szín­ját­szó­ kör. A gye­re­ke­ket el­küld­ték „tót szó­ra”, „né­met szó­ra” az or­szág más vi­dé­ke­i­re, hogy kom­mu­ni­kál­ni tud­ja­nak a más nem­ze­ti­sé­gű­ek­kel, és együtt sír­tak a fa­lu zsi­dó csa­lád­ja­i­val az ő be­va­go­ní­ro­zá­suk­kor. (To­le­ran­ci­á­ra va­ló kész­sé­gük az itt ma­radt svá­bok­kal va­ló, nyil­ván meg­ter­helt vi­szonyt is las­san, na­gyon las­san sze­lí­dí­tet­te.)

Fel­ső­sze­li la­ko­sai na­gyon erős, össze­tar­tó kö­zös­sé­get al­kot­tak. „Volt cél­juk, volt ér­tel­me mind­an­nak, amit tet­tek. Erős hit­éle­tük volt, egész­sé­ges nem­zet­tu­da­tuk, amit nem kel­lett rej­te­get­ni. Ezek mind együtt olyan mo­rá­lis és szel­le­mi ér­té­kek, ame­lye­ket a dik­ta­tú­rák nem ked­vel­nek. Így hát fa­sisz­ták, kom­mu­nis­ták egy­aránt meg­pró­bál­ták szét­bom­báz­ni ezt.” (Má­tis Lil­la)

A ki­te­le­pí­tés­sel te­hát nem­csak egyes em­be­rek és csa­lá­dok, ha­nem egy pél­da­sze­rű­en mű­kö­dő, erős gyü­le­ke­zet éle­te is össze­tört. A fel­ső­sze­li­ek kö­zül több mint két­száz csa­lá­dot szór­tak szét a Dél-Du­nán­tú­lon. Gyak­ran olyan fal­vak­ban je­löl­ték ki lak­he­lyü­ket, ahon­nan ka­to­li­kus svá­bo­kat te­le­pí­tet­tek ki, te­hát is­ten­tisz­te­le­ti he­lyet sem ta­lál­tak. Az egyik sze­der­ké­nyi asszony ma is sír­va pa­na­szol­ja, hogy leg­job­ban a ha­rang­szó, a temp­lom hi­ány­zott, ami­kor ide­ke­rült – „sze­ren­csé­re” a vő­le­gé­nyét egy ké­sőb­bi transz­port­tal utá­na­küld­ték. S ha evan­gé­li­kus temp­lom nem is volt, a sze­li­ek meg­ta­lál­ták a mód­ját, ho­gyan le­het­nek együtt az ige fé­nyé­nél, ho­gyan le­het a szá­muk­ra ed­dig is­me­ret­len szór­vány­lét­ben is meg­ke­res­ni vagy meg­te­rem­te­ni az is­ten­tisz­te­let le­he­tő­sé­gét.

Kecz­kó Szil­via har­mad­ge­ne­rá­ci­ós ki­te­le­pí­tett. A fel­ső­sze­li­ek sze­der­ké­nyi ta­lál­ko­zó­ján ő hir­det­te – az az­óta fel­épült kis pro­tes­táns temp­lom­ban – Is­ten igé­jét. A könnyes fér­fi­te­kin­te­te­tek, a meg­sár­gult fo­tó­kat gyű­rö­ge­tő rán­cos ke­zek, a hu­sza­dik szá­za­di igaz me­sék után nem le­het meg­in­dult­ság nél­kül hall­gat­ni sza­va­it.

Ezt mond­ja az Úr: „Egy rö­vid szem­pil­lan­tás­ra el­hagy­ta­lak, de nagy ir­ga­lom­mal össze­gyűj­te­lek.” Egy­szer volt, hol nem volt, volt egy­szer egy fa­lu, Fel­ső­sze­li. Élő va­ló­ság, élő múlt, de a je­len is. Ott ha­gyott ba­rát­ság, em­lé­kek so­ra. Ak­kor – hat­van éve – so­kak­ban meg­fo­gal­ma­zó­dott: el­ha­gyott az Is­ten. Ko­pá­csol­ták a lá­dá­kat a fa­lu­ban. A fér­fi kar­ja ütés­re len­dült, szí­vé­ben meg­fo­gal­ma­zó­dott: el­ha­gyott az Is­ten. A le­ány, aki vő­le­gé­nyé­től bú­csú­zott a va­gon aj­ta­já­ban, ar­ra gon­dolt: el­ha­gyott az Is­ten.

„Egy rö­vid szem­pil­lan­tás­ra el­hagy­ta­lak…” Lé­te­zik ilyen? Van ilyen, hogy el­hagy az Is­ten? Mi­ért tör­tén­he­tett meg mind­ez? Mi­at­tunk. Gyar­ló­sá­gunk mi­att. Az em­be­ri­ség bű­nei mi­att. Éle­tünk so­rán sok­szor érez­het­tük úgy, hogy el­ha­gyott az Is­ten. Ugyan­az az Is­ten ad­ja a ter­he­ket, aki nagy ir­ga­lom­mal össze­gyűjt. Még a Fi­át is el­hagy­ta az Is­ten! Egy rö­vid szem­pil­lan­tás­ra el­hagy­ta, de nagy ir­ga­lom­mal fel­tá­masz­tot­ta. A hús­vé­ti szó­ban – ir­ga­lom – min­den ben­ne van. A fel­ső­sze­li­ek szét­szó­rat­tak, így sok­fe­lé bi­zony­sá­got tud­tak ten­ni. A hit aján­dé­kát hoz­ták ma­guk­kal az ott­ho­nuk­ból, s ezt to­vább is tud­ták ad­ni.

Imád­sá­gos, bib­li­ás éle­tük sok­fe­lé le­he­tett, lett ko­vásszá.

A film vé­gén az az­óta el­hunyt Sza­bó Re­zső bá­csi hang­ján hall­juk a ver­set: „Mint meg­ol­dott ké­vét / szét­szórt egy rossz álom. / Nincs töb­bé igaz­ság, / mind­hi­á­ba vá­rom. / Más lak­ja im­már a / szü­lői fész­ket. / Fe­lej­te­ni? Ar­ra / nem elég egy élet.”

Nem is fe­lej­te­ni kell, ha­nem to­vább­ad­ni!

A ne­gye­dik ge­ne­rá­ció, Szil­via gyer­me­kei még na­gyon ki­csik. „De ha ak­ko­rák lesz­nek, hogy meg­ér­tik, el fog­juk ne­kik me­sél­ni, mi tör­tént” – mond­ja már te­le­fon­ba az édes­anya. „Meg­mu­ta­tom ne­kik a fény­ké­pe­ket, új­ra meg­néz­zük a fil­met is. A nagy­szü­le­im­mel ti­zen­két éve­sen jár­tam elő­ször Fel­ső­sze­li­ben. Ami­kor le­száll­tam a busz­ról, meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan ér­zés fo­gott el: az ős­ha­za föld­jé­re lép­tem. Én már más­képp le­szek hi­te­les for­rás, mint azok, akik ott szü­let­tek, de a tör­té­ne­tet ők is is­mer­ni fog­ják…”

Zász­ka­licz­ky Zsu­zsan­na

::Nyomtatható változat::