Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Ta­lán meg­le­pő a most in­du­ló böj­ti idő­sza­kot össze­kap­csol­ni a re­mény­ség­gel. Kü­lö­nö­sen is a mai sze­ku­lá­ris kon­tex­tus­ban, ami­kor sen­ki sem tud­hat­ja, hogy mi­lyen hosszú böjt után re­mél­he­tünk majd vég­re fel­tá­ma­dást. Ugyan­ak­kor nem árt tisz­táz­ni, hogy a böjt nem té­vesz­ten­dő össze a meg­szo­rí­tá­sok­kal, az ön­kén­tes vagy kény­sze­rű fo­gyó­kú­rá­val. Sza­bad ma is ko­mo­lyan ven­ni az ősi böl­cses­sé­get és ta­pasz­ta­lást, mely sze­rint a test böjt­je a lé­lek la­ko­dal­ma le­het. De eh­hez me­rő­ben új lá­tás­ra, meg­lá­tás­ra van szük­sé­günk, amely éle­tünk krí­zis­hely­ze­te­i­ben po­zi­tív esélyt re­mél a meg­úju­lás­ra.

En­nek a me­rő­ben új élet­szem­lé­let­nek a fel­fe­de­zé­sé­hez se­gít­sé­get kap­ha­tunk olyan bölcs mes­te­rek­től is, mint pél­dá­ul az Augs­burg­ban élő Gui­do Krep­pold. A ka­pu­ci­nus szer­ze­tes és pszi­cho­ló­gus köny­ve a Ben­cés Lel­ki­sé­gi Fü­ze­tek so­ro­zat ker­té­ben je­lent meg A vál­sá­gok – éle­tünk for­du­ló­pont­jai cím­mel (Ben­cés Ki­adó, Pan­non­hal­ma, 2006).

Né­hány el­gon­dol­koz­ta­tó mon­dat az alig száz­ol­da­las köny­vecs­ké­ből: „A vál­ság nem a re­mény vé­gét je­le­nti, ha­nem az élet új di­na­mi­ká­já­nak kez­de­tét… A vál­ság nem fel­tét­le­nül sze­ren­csét­len­ség; sok em­ber éle­té­ben in­kább új, gyü­möl­csö­ző irá­nyult­ság kez­de­te.” A kö­vet­ke­ző meg­le­pő val­lo­más akár bá­to­rí­tás is le­het a böj­ti ön­vizs­gá­lat­ra: „A vál­ság je­len­tet­te a nagy for­du­ló­pon­tot éle­tünk kí­vül­ről be­fe­lé ha­la­dó irá­nyult­sá­gá­ban, fel­is­mer­tük sok ko­ráb­bi tö­rek­vé­sünk üres és se­ké­lyes vol­tát, fel­fe­dez­tük a csend, a me­di­tá­ció, az ima és mély be­szél­ge­tés ér­té­két…”

Böjt a tisz­tá­zó­dás, a le­tisz­tu­lás, a tes­ti-lel­ki-szel­le­mi mé­reg­te­le­ní­tés le­he­tő­sé­get kí­nál­ja, ami­kor rá­ta­lál­ha­tunk a Jé­zus­ban ne­künk aján­dé­ko­zott „egy szük­sé­ges­re”.

A 2009. esz­ten­dő töb­bek kö­zött fel­ve­ti a rend­szer­vál­tás óta el­telt két év­ti­zed őszin­te, kri­ti­kus és ön­kri­ti­kus elem­zé­sé­nek le­he­tő­sé­gét és szük­sé­gességét. Va­jon a negy­ven­éves „kény­szer­böjt” után mi­ként él­tünk a re­ánk zú­du­ló le­he­tő­sé­gek bő­sé­gé­vel? Új in­téz­mé­nyek, új struk­tú­ra, új szol­gá­la­ti te­rü­le­tek – va­jon böl­csen és fe­le­lő­sen sá­fár­ko­dunk-e ve­lük? Mi mo­ti­vál­ta dön­té­se­in­ket? Va­jon min­dig le tud­tuk-e győz­ni a ha­mis nosz­tal­gia, a res­ta­u­rá­ci­ós ha­ta­lom­vágy kí­sér­té­se­it? Meg­ta­lál­tuk-e Is­ten­től ka­pott sa­já­tos kül­de­té­sün­ket, evan­gé­li­kus szí­nün­ket, iden­ti­tá­sun­kat? Vagy in­kább a két nagy test­vér­egy­ház far­vi­zén ma­nő­ve­rez­ge­tünk? Nö­ve­ked­tünk-e a krisz­tu­si ér­té­kek­ben, vagy in­kább csak mér­ték­te­le­nül fo­gyaszt­va el­híz­tunk? Ma­gunk­ra szed­tük egy el­mé­re­te­zett in­téz­mény­rend­szer és egy­há­zi struk­tú­ra túl­sú­lyát? S mind­eköz­ben gyü­le­ke­ze­te­ink sok he­lyütt el­fogy­nak…

Nem vé­let­len, hogy az es­pe­re­si ta­nács már­ci­u­si ülé­sén új­ra na­pi­rend­re ke­rül az egy­há­zi struk­tú­ra kar­csú­sí­tá­sá­nak kér­dé­se. A vál­ság ha­tá­sá­ra kö­rü­löt­tünk az egész vi­lág az egy­sze­rű­sí­tés, a fe­les­le­ges ter­hek le­épí­té­se fe­lé moz­dul. Fo­gyasszunk ke­ve­seb­bet! Él­jünk egy­sze­rűb­ben! Tart­sunk mér­té­ket! Gaz­dál­kod­junk fe­le­lő­seb­ben kor­lá­to­zott for­rá­sa­ink­kal! Óv­juk, őriz­zük a te­rem­tett vi­lá­got! Mind­ezek nem csu­pán üres jel­sza­vak, ha­nem az ér­tel­mes túl­élés, a fe­le­lős to­vább­lé­pés egye­dül jár­ha­tó út­jai. Er­re rá­ta­lál­ni, er­re se­gí­te­ni, er­re ve­zet­ni a re­ánk bí­zot­ta­kat – egy­há­zunk­nak is min­den­na­pos kül­de­té­se és fe­le­lős­sé­ge.

Ap­ro­pó – egy­há­zi struk­tú­ra. Eb­ből a szem­pont­ból is hasz­no­sak vol­tak a kö­zel­múlt ta­lál­ko­zá­sai oszt­rák, il­let­ve szlo­vák egy­há­zi ve­ze­tők­kel. Tu­dom, hogy a szom­széd rét­je min­dig zöl­debb­nek lát­szik, de ma­te­ma­ti­kai tény, hogy mind­két, hoz­zánk ha­son­ló nagy­sá­gú vagy ki­csi­sé­gű egy­ház jó­val egy­sze­rűbb struk­tú­rá­ban mű­kö­dik. A szá­mok ön­ma­gu­kért be­szél­nek: Auszt­ri­á­ban egy püs­pök fel­ügye­le­té­vel hét szu­per­in­ten­den­tú­rá­ban él­nek a gyü­le­ke­ze­tek, míg Szlo­vá­ki­á­ban két egy­ház­ke­rü­let­ben ti­zen­négy es­pe­res­ség mű­kö­dik. Emel­lett a mi há­rom egy­ház­ke­rü­le­tes, ti­zen­hét egy­ház­me­gyés mo­del­lünk bi­zony eny­hén túl­sú­lyos­nak tű­nik.

Jól tu­dom, hogy nem a szer­ve­ze­ti re­for­mok ele­ve­ní­tik meg az egy­há­zat, de a fe­les­le­ges struk­tú­rák plusz ter­het, ko­lon­cot je­lent­het­nek. Aka­dá­lyoz­hat­ják a Lé­lek meg­újí­tó mun­ká­ját, aki – re­mény­sé­günk sze­rint – sze­ret­né to­vább­len­dí­te­ni egy­há­zunk gyak­ran vesz­teg­lő ha­jó­ját.

Kí­vá­na­tos és egész­sé­ges len­ne, ha nem kül­ső kény­szer­ből (ál­la­mi tá­mo­ga­tá­sok be­szű­kü­lé­se), ha­nem bel­ső fel­is­me­rés­ből in­dul­nánk el a kar­csú­sí­tó, lé­nyeg­lá­tás fe­lé ve­ze­tő böj­ti úton.

A to­vább­gon­do­lás­hoz hadd idéz­zek még né­hány, im­pul­zust adó, pro­vo­ká­ló cí­met Gui­do Krep­pold köny­vé­ből: A vál­ság­ból fa­ka­dó esé­lyek… Csak az vál­to­zik, aki hagy­ja ma­gát meg­érin­te­ni… A mély­ség­ben ke­rü­lünk kö­zel egy­más­hoz… A mély­ben kö­vet­ke­zik be a for­du­lat…

Ki­csit ci­ni­kus­nak tű­nik a kér­dés, de meg­koc­káz­ta­tom: va­jon nem va­gyunk még/már elég­gé mé­lyen ah­hoz, hogy vég­re meg­for­dul­junk, klasszi­kus bib­li­ai ki­fe­je­zés­sel: meg­tér­jünk?! Csak így ke­rül­he­tünk kö­ze­lebb Urunk­hoz, aki a mély­ség­ben is ott van mel­let­tünk!

S va­jon mi­kor jö­vünk rá ar­ra, hogy a mély­ség­ből nem egy­mást le­ti­por­va le­het ki­jut­ni, ha­nem egy­mást se­gít­ve? Egy­más tor­ka he­lyett in­kább egy­más ke­zét kel­le­ne ke­res­nünk és meg­szo­rí­ta­nunk. Va­jon mennyi­ben vesszük ko­mo­lyan a jé­zu­si man­dá­tu­mot, mely sze­rint re­ánk bí­za­tott a bé­kél­te­tés szol­gá­la­ta? Nem­csak szlo­vák–ma­gyar, ro­ma–ma­gyar, de ma­gyar–ma­gyar re­lá­ci­ó­ban is…

Hogy mind­eh­hez ke­vés az erőnk? Gyön­ge a sze­re­te­tünk, sá­padt a re­mény­sé­günk? Pon­to­san ezért kap­juk az ál­dott böj­ti időt, hogy a mély­re evez­ve, fel­fe­lé, be­fe­lé és egy­más fe­lé for­dul­va új­ra­tölt­sük éle­tünk ki­me­rült for­rá­sa­it.

Eb­be az irány­ba se­gí­te­nek a több­ször idé­zett köny­vecs­ke zá­ró so­rai is: „A vál­ság rá­kény­sze­rít ar­ra, hogy fel­fe­dez­zük éle­tünk há­zá­nak al­só szint­jét is. Ál­ta­lá­ban nem is sejt­jük, mi­lyen ad­dig is­me­ret­len kin­csek rej­le­nek ott – élet­ener­gia, el­kép­ze­lé­sek, ösz­tön­zé­sek –, ame­lyek ér­tel­met ad­hat­nak az élet­nek… A vál­ság könnyen meg­bé­nít­hat­ja az éle­tet. Ha azon­ban meg­ért­jük üze­ne­tét, új mi­nő­sé­get ad­hat ne­ki.”

Böjt el­ső va­sár­nap­já­nak név­adó zsol­tá­ra is bá­to­rí­tó­an pro­vo­kál min­ket: „Ha ki­ált hoz­zám, meg­hall­ga­tom…” (Zsolt 91,15)

Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület

::Nyomtatható változat::