Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

„…min­den jó ado­mány és min­den tö­ké­le­tes aján­dék on­nan fe­lül­ről, a vi­lá­gos­ság Aty­já­tól száll alá, aki­ben nincs vál­to­zás, sem fény­nek, sem ár­nyék­nak vál­ta­ko­zá­sa.” (Jak 1,17)

Aján­dék. Mennyi min­dent rejt e ked­ves kis há­rom szó­ta­gú szó? Aján­dék a fris­sen hul­lott hó: vég­re a gyer­me­ke­ké le­het akár az ut­ca is, hisz az au­tók szá­má­ra már úgy­is jár­ha­tat­lan. Aján­dék a mai ige, mely a fen­ti – egyik, szá­mom­ra ked­ves – igé­hez kap­cso­ló­dik. Aján­dék volt reg­gel a gyer­me­ke­im örö­me: „Esett a hó!”, és a fris­sen főtt ká­vé il­la­ta. Aján­dék a mai nap min­den te­en­dő­je és az, hogy min­dig van ki­ért imád­koz­nom. Aján­dék az élet fo­gan­ta­tá­sa és szü­le­té­se, de aján­dék akár a ke­gyes, álom­sze­rű ha­lál is. Aján­dék min­den egyes reg­gel, mi­kor fel­kel a nap, és aján­dék az es­te, ha vég­re a mun­ká­tól tel­je­sen ki­fá­rad­va ha­za­tér­he­tek.

De va­ló­já­ban örü­lünk-e az aján­dék­nak? S ha igen, tar­tós-e az örö­münk? És egy­ál­ta­lán, van-e olyan öröm, amely nem a perc­em­be­rek­nek ked­vez, ha­nem a Min­den­ha­tó­nak te­remt ked­vet, hogy új­ra és új­ra aján­dé­kok­kal lep­jen meg ben­nün­ket? Van-e olyan öröm, mely ál­lan­dó és örök, egye­te­mes és egy­ér­tel­mű­en min­den­ki szá­má­ra ked­ves?

Gyer­mek­ként igen vár­tam a ka­rá­csonyt, mert a kö­zel­gé­se egy­ér­tel­mű­en az is­ko­lai szü­net jöt­tét je­len­tet­te. Aján­dék volt a ta­ní­tás nél­kü­li nap, és hogy vég­re nap­hosszat bá­mul­hat­tuk a té­vé­ké­szü­lé­ket. A szü­net a szü­lők szá­má­ra is ün­nep, hisz vég­re együtt a csa­lád. Az apa ebéd után ki­ol­vas­hat­ja az új­sá­got, és ha köz­ben egy ki­csit el­szun­dít, az se baj, mert nem ké­sik el se­hon­nan. Aján­dék a szü­net az édes­anyá­nak is; ta­lán be­fe­jez­he­ti el­ma­radt mun­ká­it, el­tün­tet­he­ti a ten­ger­nyi va­sal­ni­va­lót, és eset­leg még varr­ni is jut idő.

Aján­dék ma­ga az idő. Aján­dék min­den egyes óra, me­lyet ked­ve­sem­mel tölt­he­tek. Vég­re ad­ha­tok és kap­ha­tok. Aján­dék, hogy itt van, akit sze­ret­he­tek, és egy­ál­ta­lán, hogy van, aki en­gem is sze­ret. Aján­dék min­den egyes öle­lés, min­den egyes érin­tés. Aján­dék­ba kap­tam a csa­lá­do­mat és a ba­rá­to­kat. Aján­dék, hogy új­ra fel­fe­dez­he­tem az ér­zé­se­ket, a han­go­kat, dal­la­mo­kat és szí­ne­ket. Pe­dig már-már azt hit­tem, hogy nin­cse­nek.

Aján­dék, hogy ma nem lá­zad­tam fel. Aján­dék a meg­sze­lí­dült lé­te­zés, a tes­ti­sé­gen kí­vü­li ér­zés. Aján­dék, hogy szá­mon tar­ta­nak, hogy né­ha én is ka­pok la­po­kat. Aján­dék, hogy tu­dok em­lé­kez­ni. Rég­múlt, szebb em­lé­kű te­lek­re, tisz­tább kö­zös­sé­gek­re. Aján­dék, hogy nem csak egy­ol­da­lú­an szem­lé­lem a tör­té­né­se­ket. Aján­dék a ha­mi­sí­tás nél­kü­li is­me­ret, mely­hez akár egy-egy cen­zú­rá­zat­lan elő­adá­son jut­ha­tok hoz­zá. Aján­dék a sza­bad­ság, mely pél­dá­ul az in­ter­net­nek is kö­szön­he­tő ma­nap­ság. Aján­dék min­den egyes test­vé­ri be­szél­ge­tés. Aján­dék az ér­zés: rám is szá­mí­ta­nak, azért még­is va­gyok va­la­ki. Aján­dék a lát­szat: én azért tisz­tes­sé­ges, be­csü­le­tes em­ber le­he­tek. Aján­dék a tisz­tá­nak hitt lel­ki­is­me­re­tem, hogy nyu­godt le­het leg­alább az ál­mom, az, ami szin­tén fe­lül­ről jő. Aján­dék az, hogy né­ha hi­he­tem: meg­áll­tam a he­lye­met, és nem té­ve­lyed­tem el. Aján­dék az ap­ró fi­gyel­mes­ség és öröm. Pél­dá­ul az, hogy nem fe­lej­tet­tem el ta­valy víz­te­le­ní­te­ni a ker­ti csa­pot, és vég­re meg­ta­lál­tam a hó­lán­cot. Ép­pen ezért aján­dék a fény, a böjt előt­ti út­mu­ta­tó re­mény­ség.

Aján­dék az is, hogy mind­ezt el­fo­gad­ha­tom. De min­dig el is fo­ga­dom? Szün­te­len vá­ra­ko­zom, és ün­nep­lő­be öl­tö­zöm? Alig­ha. Ép­pen ezért jó az ige. Ez az ige is. Nem ve­re­ge­ti meg a vál­lam, és ve­lem együtt nem örül a ha­mis­ság­nak. Mert az aján­dék lé­nye­ge az, hogy nem ér­dem­lem meg. Én sem. Még ak­kor sem, ha meg­tet­tem min­den tő­lem tel­he­tőt – ami nem igaz – az iga­zi böj­ti elő­ké­szü­le­te­kért. De oly­kor a ké­szü­lő­dés, ma­ga az ün­nep is csak ál­ca, ha a sze­rep­lő csak játsz­hat.

Nem a kül­sőségek­re, ha­nem ben­sőnk­re kell fi­gyel­ni. Akár­hogy fáj, ez az igaz­ság, még ha a lát­szat más is. Újon­nan kell szü­let­ni! Nem­csak re­form­ra, újí­tás­ra van szük­ség, ha­nem előt­te el kell te­met­ni az óem­bert, hogy az­tán tel­je­sen új szü­let­hes­sen. Ezért fo­gad­juk el az igét, ahogy a Ró­mai le­vél­ben áll: „Az íté­let ugyan egyet­len eset foly­tán vitt a kár­ho­zat­ba, a ke­gyel­mi aján­dék vi­szont so­kak el­bu­ká­sá­ból vitt meg­iga­zu­lás­ra.” (5,16b) Ez az aján­dék pe­dig Krisz­tus. Az a Krisz­tus, aki fe­lül­ről szállt alá, mint a friss hó, és aki­ben nincs vál­to­zás, sem fény­nek, sem ár­nyék­nak, sem sem­mi­fé­le em­be­ri fon­dor­lat­nak, mert va­ló­ban meg­szü­le­tett, és hús­vét­kor bű­ne­ink­ből sza­ba­dul­va fel­tá­madt, hogy éle­tünk ne csak ün­nep, ha­nem aján­dék le­gyen!

Ép­pen ezért ér­zem ször­nyű­nek azt, hogy az aján­dék­hoz szer­ve­sen hoz­zátar­to­zó egyik szó ér­tel­me má­ra Ma­gyar­or­szá­gon gyö­ke­re­sen meg­vál­to­zott. Ma a cso­mag so­kak szá­má­ra nem örö­möt és meg­le­pe­tést, aján­dé­ko­zó sze­re­te­tet je­len, ha­nem újabb kí­no­kat és igaz­ság­ta­lan­sá­go­kat. Az élet el­le­ni dol­go­kat! Hi­szen a lát­vá­nyos já­ru­lék­könnyí­tés nagy ré­sze kül­ho­ni, ide­gen cé­gek­hez ke­rül. Má­ra a „cso­ma­got” kül­dők er­köl­csi­leg oly mély­re süllyed­tek, hogy egy­re töb­ben sze­ret­né­nek tő­lük és gyil­kos cso­mag­juk­tól egy­aránt sza­ba­dul­ni. Ma a cso­mag ter­hünk­re van, mint túl­érett, rot­ha­dó al­ma a fá­nak, mint púp a há­tam­nak, és mint ne­héz sár a csiz­mám­nak.

Az em­ber ter­mé­sze­tes tö­rek­vé­se te­rem­té­se óta az, hogy sza­ba­dul­ni sze­ret­ne mind­at­tól, ami az élet el­len szól. Ami nem a tisz­ta élet­ről szól, az ki­do­ban­dó. Ilyen a bűn is. Böjt lé­nye­ge, hogy sza­ba­dul­junk fe­les­le­ges, Is­ten­től tá­vol tar­tó ter­he­ink­től. Né­ha a le­járt tar­tal­mú, sza­va­tos­sá­gú cso­ma­gok­tól is. „Egy­há­zunk a tár­sa­da­lom lel­ki­is­me­re­te kel­le­ne, hogy le­gyen” – ír­ta a mi­nap egy ked­ves ba­rá­tom. De mint­ha el­állt vol­na a sza­vunk, a „lé­lek”-ze­tünk. Ennyi­re meg­döb­ben­tünk? Ennyi­re fé­lünk? Ennyi­re ne­héz a cso­mag? Ennyi­re ne­héz sza­ba­dul­ni a sza­ka­dé­kok­kal szab­dalt úton nya­kunk­ba akasz­tott sú­lyos poggyá­szunk­tól? Mert ha így van, ak­kor az bot­rány. Ma­lom­kő, mely­ről Krisz­tus Urunk is szólt. Nem aka­rok még meg­ful­lad­ni!

Ta­lán épp jó­kor jön idén is a böjt, az ön­vizs­gá­lat. Bű­ne­ink­től fel­sza­ba­dul­va ta­lán me­rünk majd új­ra aján­dé­kot ad­ni és cso­ma­got kap­ni, mert nem fé­lünk, és ezt ki is mond­juk, le is ír­juk: hi­szen Krisz­tus meg­sza­ba­dí­tott!

Ster­mecz­ki And­rás

::Nyomtatható változat::