Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Meg­té­ré­sem min­den em­be­ri­leg meg­ra­gad­ha­tó előz­mény nél­kül, tel­je­sen vá­rat­la­nul, egyik nap­ról, sőt egyik órá­ról a má­sik­ra tör­tént, és min­den kép­ze­le­tet fe­lül­mú­ló, drasz­ti­kus, egész éle­te­met gyö­ke­res­től át­for­má­ló, száz­nyolc­van fo­kos for­du­la­tot ho­zott.

A meg­elő­ző négy év­ben be­teg vol­tam: pá­nik­be­teg­ség, szo­ron­gás, de­presszió, ve­ge­ta­tív ne­u­ró­zis, ál­lan­dó ret­te­gés, fő­leg ha­lál­fé­le­lem, ugyan­ak­kor ál­lan­dó ön­gyil­kos­sá­gi kész­te­tés sú­lyos tes­ti tü­ne­tek, szív­prob­lé­mák, ful­la­dás­ro­ha­mok kí­sé­re­té­ben; kór­há­zak, ki­vizs­gá­lá­sok, pszi­chi­át­riai ke­ze­lés, masszív gyógy­szer- és or­vos­füg­gő­ség. Az or­vo­sok min­dent meg­tet­tek, meg­gyó­gyí­ta­ni azon­ban nem tud­tak, hi­szen nem or­vo­si ter­mé­sze­tű volt ma­ga a be­teg­ség. Eg­zisz­ten­cia­be­teg­ség volt; a lé­tem volt be­teg. Így él­tem négy évig.

És el­jött 1989 hús­vét va­sár­nap­ja. Úgy fél tíz táj­ban ar­ra éb­red­tem, hogy va­la­ki be­szél hoz­zám a ben­sőm­ben. Per­sze nem sza­vak­ból ál­ló, hang­zó be­széd volt ez ke­rek mon­da­tok­ban, de­hogy! Még­is, amit mon­dott, utó­lag le tud­tam for­dí­ta­ni na­gyon pon­tos, vi­lá­gos ma­gyar mon­da­tok­ra. Így szólt: „Van va­la­ki, és ez Jé­zus Krisz­tus, aki meg­halt ér­ted. Mond­juk min­den­ki­ért, de most it­ten ar­ról van szó, hogy te­ér­ted. Meg­halt ér­ted. Meg­halt és fel­tá­madt. És ez most van. Menj el és nézd meg! Meg le­het néz­ni, mert ez most van. Menj és nézd meg!” Ennyi. El­len­áll­ha­tat­lan volt. Nyil­ván el­len­áll­hat­tam vol­na, ha aka­rok, ám olyan erős, vi­lá­gos, meg­győ­ző volt az egész, hogy ez fel sem me­rült bennem. Fel­pat­tan­tam, ma­gam­ra kap­tam va­la­mit, men­tem. Tud­tam, el kell men­nem va­la­ho­vá, fel­te­he­tő­en egy temp­lom­ba. Hogy mi­fé­lé­be, meg hogy van-e ilyen­kor mi­se, is­ten­tisz­te­let vagy va­la­mi, arról fo­gal­mam sem volt: temp­lom­ban ad­dig leg­fel­jebb tu­ris­ta­ként jár­tam.

Be­es­tem a kö­ze­li kis ka­to­li­kus temp­lom­ba. Per­sze volt is­ten­tisz­te­let, a fel­tá­ma­dá­si mi­se folyt ép­pen. Hús­vét­va­sár­nap, tö­mér­dek em­ber, hely se­hol. Meg­áll­tam az ol­dal­fal­nak dől­ve; nem fog­tam fel sem­mit, nem lát­tam az em­be­re­ket, nem hal­lot­tam a pré­di­ká­ci­ót. És ak­kor meg­tör­tént. Ér­zé­kel­tem, amint megy ki be­lő­lem az a sok rossz, ami e négy év­ben és egész éle­tem­ben volt, min­den. Mint­ha va­la­mi anyag vol­na, va­la­mi víz­fé­le: mint­ha, hosszú évek óta elő­ször, sír­nék. Nem iga­zi sí­rás volt, a to­tá­lis ér­zel­mi kö­zöny, amely az ilyen pszi­chés be­teg­sé­gek sa­já­tos tü­ne­te, az sza­kadt fel, és csak jött ki a rossz, így, víz for­má­já­ban. Na­gyon fájt a sze­mem – és el­mond­ha­tat­la­nul jó volt. Az­tán vé­ge lett, el­in­dul­tam ha­za. És mi­re ha­za­ér­tem ezen a tíz­per­ces úton, tud­tam én már min­dent: hogy Is­ten van, és sze­ret en­gem, hogy Jé­zus Krisz­tus van, és sze­ret en­gem, és hogy mind­ez – igaz. Ar­ról, mi az a „mind­ez”, fo­gal­mam sem volt. Csak annyit tud­tam ró­la, hogy igaz. És hogy most már min­den jó lesz; sőt nem is lesz, ha­nem van. Most már min­den jól van.

Ilyen­kor az em­ber igen fo­gé­kony az Is­ten-ta­pasz­ta­la­tok­ra. A meg­té­rés utá­ni el­ső ta­pasz­ta­la­tom az volt, hogy ha Is­ten a ke­zé­be vesz va­la­kit, to­tá­lis sza­ná­lást vé­gez egész lé­nyé­ben, min­den ré­te­gé­ben, tes­té­ben, lel­ké­ben, szel­le­mé­ben. Így ol­vas­tam ké­sőbb a Bib­li­á­ban, pél­dá­ul Ruth tör­té­ne­té­ben vagy a gyó­gyu­lás­tör­té­ne­tek­ben: ami­kor Jé­zus be­te­ge­ket gyó­gyít, nem­csak konk­rét be­teg­sé­gük mú­lik el, ha­nem tel­jes éle­tük és sze­mé­lyi­sé­gük gyó­gyul meg. És ezt ta­pasz­tal­tam sa­ját sor­som­ban. Meg­té­ré­sem előtt éle­tem egyet­len szeg­le­te sem volt rend­ben, tes­ti-lel­ki egész­ség, csa­lá­di élet, em­be­ri kap­cso­la­tok, mun­ka: min­den ro­mok­ban. Most ez az egész vál­to­zott meg gyö­ke­re­sen. Meg­gyó­gyul­tam, csa­lá­di éle­tünk rend­be jött, em­be­ri kap­cso­la­ta­im szin­tén, a mun­ká­ban is na­gyon gyor­san meg­ta­lál­tam a he­lye­met.

Má­sik ek­ko­ri ta­pasz­ta­la­tom sze­rint meg­té­rés­kor nem annyi­ra az tör­té­nik, hogy az em­ber sze­mé­lyi­sé­ge, ka­rak­te­re meg­vál­to­zik, át­vál­to­zik más­mi­lyen­né, ami­lyen ko­ráb­ban nem volt. Nem. Ami tör­té­nik, sok­kal in­kább a meg­lé­vő ka­rak­ter, az ab­ban rej­lő erők, ké­pes­sé­gek irány­vál­tá­sa, meg­for­du­lá­sa, össz­hang­ban a hé­ber sub és a la­tin con­vers­io „meg­for­du­lás”, „for­du­lat” ér­tel­mé­vel vagy a gö­rög me­ta­no­i­á­val, ami a gon­dol­ko­dás irány­vál­tá­sa.

Az em­ber­ben lé­vő erők, ké­pes­sé­gek, tu­laj­don­sá­gok ön­ma­guk­ban nem jók, nem rosszak; hogy jók vagy rosszak lesz­nek-e, egye­dül az irá­nyuk, az erők és ké­pes­sé­gek irá­nya dön­ti el. Ám irányt csak sza­bad aka­ra­tú szel­le­mi lény, Is­ten és em­ber ad­hat ne­kik. Is­ten a meg­té­rés­ben nem meg­vál­toz­tat­ja a ben­nünk lé­vő erő­ket, ké­pes­sé­ge­ket, még a tu­laj­don­sá­go­kat sem; azt te­szi, hogy ha ad­dig a rossz­ra irá­nyul­tak, mos­tan­tól a jó­ra irá­nyul­ja­nak. Így ol­vas­tam a Bib­li­á­ban, így tör­tént az éle­tem­ben is. Is­ten min­den erőt, ké­pes­sé­get, még a tu­laj­don­sá­go­kat is meg­hagy­ta ben­nem, csak ép­pen át­for­dí­tot­ta új irány­ba.

Azt is ha­mar ta­pasz­tal­tam, hogy Is­ten ren­de­zet­ten akar cse­le­ked­ni az éle­tünk­ben, ha hagy­juk. Az el­ső idők eu­fo­ri­kus bol­dog­sá­ga könnyen ve­zet­he­tett vol­na af­fé­le ra­jon­gó val­lá­si fa­na­tiz­mus­hoz. Is­ten nem hagy­ta, hogy így le­gyen. Rend­nek kell len­ni! – mond­ta ő: te­gyél meg, kér­lek, egész pon­to­san két dol­got! Az el­ső, hogy a szent­sé­ge­ket, ame­lyek té­ged il­let­nek, vedd fel szép sor­já­ban! Bűn­val­lás, a múlt ren­de­zé­se Is­ten­nel, élet­gyó­nás; majd az eu­ka­risz­tia, a bér­mál­ko­zás és a há­zas­ság szent­sé­gi ren­de­zé­se: lépd meg eze­ket! – ta­ná­csol­ta Is­ten, igen erő­tel­je­sen. Az­tán a Bib­lia! Min­de­nek­előtt a Bib­li­át tes­sék el­ol­vas­ni! Még­hoz­zá rend­ben: ala­po­san, ele­jé­től vé­gig!

Így lett. Éle­tem ta­lán leg­szebb idő­sza­ka volt ez az el­ső ta­lál­ko­zás a Szent­írás­sal. Min­den szó, még a ne­tán ér­dek­te­le­nebb­nek tű­nő sza­ka­szok is, min­den élet­be­vá­gó­an fon­tos volt, sze­mé­lye­sen ne­kem szólt, és úgy volt va­do­nat­új, hogy még­is, mint­ha már min­dig is ben­nem let­tek vol­na a Bib­lia sza­vai.

Meg­té­ré­sem el­ső pil­la­na­tá­tól tud­tam, hogy in­tel­lek­tu­á­li­san sem ér­de­kel már más, csak Is­ten dol­gai, mos­tan­tól csak ve­le aka­rok fog­lal­koz­ni. Ki­csit fá­jó szív­vel, de ha­tá­ro­zot­tan fel­hagy­tam ad­di­gi pá­lyám­mal, az ókor­tu­do­mánnyal. Per­sze az Úr sok­szo­ro­san fel­hasz­nál­ta mind­azt, amit óko­ros­ként ta­nul­tam, nyelv­tu­dást, szö­veg­ér­zé­ket, szel­le­mi kul­tú­rát, sem­mit sem do­bott el. Fog­lal­koz­ni azon­ban már csak a teo­ló­gi­á­val akar­tam.

Teo­ló­gia? – mond­ta megint Is­ten. Jó, csi­náld! De rend­ben! Menj és ta­nuld meg! Irány az is­ko­la! Je­lent­kez­tem a Páz­mány Pé­ter Ka­to­li­kus Egye­tem Hit­tu­do­má­nyi Ka­rá­ra. Nem tu­dom, ho­gyan vet­tek fel, hi­szen sem­mit sem tud­tam Is­ten­ről, Jé­zus­ról, Bib­li­á­ról, ke­resz­tény­ség­ről, egy­ház­ról. A tu­dást, amely in­jek­ci­ó­sze­rű­en, kó­dol­va már ott volt ben­nem mint csu­pasz lé­nyeg Is­ten sze­re­te­té­ről, a teo­ló­gia ki­bon­ta­koz­tat­ta, ar­ti­ku­lál­ta, ren­dez­te; amit ta­nul­tam, me­rő­ben új volt, még­is fo­lya­ma­tos déjà vu ér­zés kí­sér­te, hogy hi­szen én va­la­ho­gyan már min­dig is tud­tam eze­ket.

Az egye­te­met el­vé­gez­ve két szak­mám volt im­már, az óko­ri fi­lo­ló­gia és a teo­ló­gia. Nagy előny volt a Bib­lia meg­ér­té­sé­nél, hogy óko­ros múl­tam­nak kö­szön­he­tő­en elég jól is­mer­tem a Bib­li­á­val kor­társ vi­lá­got, az ókor tör­té­nel­mét, tár­gyi em­lé­ke­it, po­gány val­lá­sa­it, iro­dal­mát, szel­le­mi­sé­gét, és hogy ere­de­ti­ben ol­vas­hat­tam az Új­szö­vet­sé­get (az Ószö­vet­sé­get né­mi se­gít­ség­gel). Ren­ge­te­get szá­mí­tott a fi­lo­ló­gi­ai tré­ning, amely a szö­veg irán­ti ma­xi­má­lis tisz­te­let­re, alá­zat­ra szok­tat­ja az em­bert, és ar­ra, hogy a szö­ve­get szent­nek te­kint­se, s vall­ja, hogy an­nak na­gyon pon­tos meg­ér­té­se az alap­ja min­den más­nak.

Még ilyen előz­mé­nyek után is elég sok év kel­lett, hogy el­jus­sak a fel­is­me­rés­re, amely má­ig a leg­na­gyobb ha­tás­sal van az éle­tem­re: hogy Is­ten sza­vá­nak cse­lek­vő ha­tal­ma, ké­pes­sé­ge, ter­mé­sze­te van. Nem­csak in­for­mál, ta­nít, ne­vel, nem­csak meg­mu­tat, Is­tent, Jé­zust, ön­ma­ga­mat, nem­csak er­köl­csi el­ve­ket, pa­ran­cso­kat, ti­lal­ma­kat ad – nem! Ha­nem meg is te­szi ve­lem azt, amit ki­je­lent, ahogy Ézsa­i­ás­nál ol­vas­suk: „Amint az eső és a hó le­hull az ég­ből, és (…) meg­ön­tö­zi a föl­det, és ter­mő­vé, gyü­möl­csö­ző­vé te­szi (…), ép­pen úgy lesz a sza­vam­mal is, amely aj­kam­ról fa­kad. Nem tér vissza hoz­zám ered­mény­te­le­nül, ha­nem vég­be­vi­szi aka­ra­to­mat, és el­éri, ami­ért küld­tem.” (55,10–11; a Szent Ist­ván Tár­su­lat for­dí­tá­sa)

Így van, na­pon­ta ta­pasz­ta­lom. Is­ten sza­va meg­cse­lek­szi, amit ki­mond, meg­va­ló­sít­ja ön­ma­gát. Te­rem­tő be­széd. Nem csu­pán a vi­lág te­rem­té­se­kor cse­le­ke­dett, ha­nem min­dig cse­lek­szik; le­írt, ma ol­vas­ha­tó, ma ki­mon­dott for­má­já­ban is cse­lek­vő erő; nem­csak el­ső el­hang­zá­sa­kor, a bib­li­ai idők­ben volt lét­re­ho­zó ere­je, ha­nem az­óta is, to­váb­bi, is­mé­telt el­hang­zá­sa­i­kor is van; sőt az em­ber aj­kán, az em­ber ál­tal ki­mond­va sem szű­nik meg Is­ten sza­va s mint ilyen – te­rem­tő erő len­ni.

Dér Ka­ta­lin

::Nyomtatható változat::