A vasárnap igéje

BÖJT 3. VA­SÁR­NAP­JA (OCU­LI) – 1Pt 1,17–21

Hozzászólás a cikkhez

A böj­ti idõ har­ma­dik va­sár­nap­já­nak ne­ve Ocu­li, az is­ten­tisz­te­let be­ve­ze­tõ zsol­tá­ra után: „Sze­mem az Úr­ra néz szün­te­len…” (Zsolt 25,15)

Mi­re néz­nek a sze­me­ink, mit lá­tunk? – ez ha­tá­roz­za meg éle­tün­ket. Nem­rég fáj­dal­ma­san ta­pasz­tal­tam en­nek igaz­sá­gát. Egy ki­ra­kat von­ta ma­gá­ra a sze­mem, és nem lát­tam meg, hogy a jár­dán az asz­falt fel van pú­po­sod­va. Be­le­bot­lot­tam és el­es­tem. Mert nem a lá­bam elé néz­tem, ha­nem a ki­ra­kat­ra.

A leg­töb­ben azt mond­ják: „Én csak azt hi­szem el, amit lá­tok.” Így volt ez­zel még Jé­zus ta­nít­vá­nya, Ta­más is, aki a töb­bi­ek ör­ven­de­zõ be­szá­mo­ló­já­ra, hogy lát­ták a fel­tá­madt Urat, úgy fe­lelt: „Ha a sa­ját sze­mem­mel nem lá­tom, nem hi­szem.”

Ocu­li va­sár­nap­ján Pé­ter apos­tol Jé­zus Krisz­tust ál­lít­ja sze­münk elé. Az õ ál­do­za­tá­ra, ke­reszt­ha­lá­lá­ra em­lé­kez­tet, ami­kor azt ír­ja: „drá­ga vé­ren, a hi­bát­lan és szep­lõt­len Bá­rány­nak, Krisz­tus­nak a vé­rén” vál­tat­ta­tok meg. Néz­ze­tek Krisz­tus­ra, néz­ze­tek a gol­go­tai ke­reszt­re! Lás­sá­tok, mit tett, ho­gyan sze­re­tett ti­te­ket Jé­zus, hogy az éle­tét ál­doz­ta ér­te­tek! Lás­sá­tok, ho­gyan sze­re­tett ti­te­ket, és higgye­tek a sze­me­tek­nek: õ most is így sze­ret!

Bi­zo­nyá­ra van­nak, akik kon­fir­má­ci­ó­juk­kor meg­ta­nul­ták és még em­lé­kez­nek rá, amit Lu­ther Már­ton a Kis ká­té­ban ír: „Hi­szem, hogy Jé­zus Krisz­tus (…) az én Uram, aki en­gem, el­ve­szett és meg­ítélt em­bert meg­vál­tott, min­den bûn­tõl, a ha­lál­tól és az ör­dög ha­tal­má­ból meg­sza­ba­dí­tott és ma­gá­é­vá tett, nem arannyal, sem ezüst­tel, ha­nem szent és drá­ga vé­ré­vel, ár­tat­lan szen­ve­dé­sé­vel és ha­lá­lá­val, hogy egé­szen az övé le­gyek…”

Jé­zus mint ál­do­za­ti bá­rány a vé­rét ad­ta ér­tünk. A vér­adás­ra hí­vó pla­ká­tok hir­de­tik: „A vér éle­tet ment”. Egy vér­adó há­rom em­ber éle­tét ment­he­ti meg. Jé­zus azon­ban nem a Vö­rös­ke­reszt buz­gó vér­adó­ja volt. Az ál­do­za­ti bá­rány ké­pe, ame­lyet az ige rá al­kal­maz, az ószö­vet­sé­gi rí­tus­ra em­lé­kez­tet. A hi­bát­lan ál­do­za­ti ál­lat vé­rét és ez­zel éle­tét ad­ta a he­lyett az em­ber he­lyett, aki­nek a bû­nei mi­att meg kel­lett vol­na hal­nia. Ez volt az ál­do­zat ér­tel­me. Ezt vál­lal­ta Jé­zus, aki nem négy de­ci­li­ter vért adott, ha­nem az éle­tét. Õ volt a tö­ké­le­tes ál­do­zat, aki he­lyet­tünk meg­halt, és ez­zel meg­vál­tott min­ket. Nem há­rom em­ber, ha­nem az egész em­be­ri­ség éle­tét men­tet­te meg.

Aki le­ve­szi sze­mét er­rõl az ál­do­zat­ról, a ke­reszt­rõl, Krisz­tus­ról, az ha­mar el­ve­szí­ti hi­tét. Aki a kö­rül­mé­nye­i­bõl, az élet ese­mé­nye­i­bõl, sor­sá­nak ala­ku­lá­sá­ból akar­ja meg­lát­ni Is­ten sze­re­te­tét, az el­bi­zony­ta­la­no­dik, két­ség­be­esik. Csak azok lát­ják, hogy Is­ten sze­re­tõ Atya, akik Jé­zus ke­reszt­jé­re néz­nek, ahol Jé­zus az éle­tét ad­ta ér­tünk. Õrá néz­ve, ál­do­za­tát lát­va egye­ne­sen is­ten­ká­rom­lás len­ne azt mon­da­ni, hogy nem sze­ret en­gem az Is­ten.

Ami­kor Pé­ter apos­tol az is­ten­fé­le­lem­rõl be­szél, ar­ra utal, hogy meg ne bánt­suk Is­tent az­zal, hogy ké­tel­ke­dünk sze­re­te­té­ben. Is­ten nem kö­ve­tel, ha­nem ad, a leg­na­gyob­bat, a leg­töb­bet: sze­re­te­tét, ön­ma­gát ad­ja Jé­zus­sal és Jé­zus­ban. Ez az em­be­ri élet leg­na­gyobb ér­té­ke. Is­ten­fé­lõ­nek len­ni nem azt je­len­ti, hogy fé­lünk a bün­te­tõ Is­ten­tõl, ha­nem azt, hogy fé­lünk olyat ten­ni, ami el­sza­kít­hat­na tõ­le.

Hi­á­ba­va­ló élet­mód­ról is szól az apos­tol. Pé­ter úgy ta­pasz­tal­ta, és ezért vall­ja, hogy az élet tel­jes­sé­ge ak­kor nyí­lik meg az em­ber elõtt, ha sze­mé­lyes kap­cso­lat­ba ke­rül Is­ten­nel. De ezt sen­ki nem te­he­ti meg, mert egész lé­nyünk ön­ma­gunk­kal van te­le. Ön­zõ élet­for­mánk azt je­len­ti, hogy min­dig ma­gunk­ra né­zünk, ma­gunk­ra gon­do­lunk, a ma­gunk ér­de­ke van a sze­münk elõtt. Ma­gun­kat akar­juk meg­va­ló­sí­ta­ni, a ma­gunk el­kép­ze­lé­se­it, aka­ra­tát ke­resz­tül­vin­ni. Nem te­he­tünk ró­la, így szü­let­tünk. De ez­zel az élet­mód­dal még­sem azt ér­jük el, hogy az éle­tünk tel­je­seb­bé, bol­do­gab­bá, ér­tel­mes­sé len­ne.

Mind­annyi­an is­mer­jük, hogy né­ha ránk tör az üres­ség, az élet el­hi­bá­zott­sá­gá­nak, az ér­tel­met­len­ség­nek, a re­mény­te­len­ség­nek az ér­zé­se. Mi ön­ma­gunk rab­ja­i­ként élünk, és eb­bõl az élet­for­má­ból nem tu­dunk sza­ba­dul­ni. A kö­vet­kez­mé­nye­i­tõl szen­ve­dünk. Nem va­gyunk bol­do­gok, te­le van az éle­tünk konf­lik­tu­sok­kal, még azok­kal is szem­be­ke­rü­lünk, akik a leg­kö­ze­lebb áll­nak hoz­zánk: há­zas­tár­sunk­kal, gyer­me­ke­ink­kel, szü­le­ink­kel, ba­rá­ta­ink­kal. A töb­bi­ek­rõl, a tá­vo­labb ál­lók­ról, azok­ról, akik­hez nem fûz­nek ér­zel­mi kö­te­lé­kek, nem is be­szél­ve.

Jé­zus Krisz­tus ön­zet­len ál­do­za­ta azon­ban meg­vál­tott, ki­sza­ba­dí­tott ben­nün­ket az ön­zés hi­á­ba­va­ló élet­mód­já­ból. Nem­csak ar­ról van szó, hogy pél­dát adott az ön­zet­len élet­for­má­ra, ha­nem ál­do­za­tá­val le­he­tõ­sé­get is te­rem­tett szá­munk­ra, hogy ki­lép­hes­sünk ön­zé­sünk­bõl, ren­dez­hes­sük bû­ne­in­ket, és ez­zel meg­nyi­tot­ta elõt­tünk az Is­ten­nel va­ló kö­zös­sé­get, az em­be­ri élet tel­jes­sé­gét. Pé­ter apos­tol sza­va­i­val: meg­vál­tat­ta­tok „atyá­i­tok­tól örö­költ hi­á­ba­va­ló élet­mó­do­tok­ból”.

A sze­re­tet him­nu­szá­ban ugyan­ezt Pál apos­tol úgy mond­ja: „…ha sze­re­tet nincs ben­nem, sem­mi va­gyok.” (1Kor 13,2) A sze­re­tet nél­kü­li élet hi­á­ba­va­ló. Csak a sze­re­tet ad ér­tel­met, tar­tal­mat az élet­nek. Jé­zus­nak az éle­tét ál­do­zat­ként oda­adó sze­re­te­te nem­csak az õ éle­té­nek adott ér­tel­met, ha­nem mind­azo­ké­nak, akik ben­ne hisz­nek. Így le­szünk, let­tünk meg­vál­tot­tai, a bûn, az ön­zés ha­tal­má­ból ki­sza­ba­dí­tot­tai.

Ocu­li va­sár­nap­ján ezt ál­lít­ja sze­münk elé Pé­ter apos­tol. Jé­zus­ra néz­ze­tek: sze­re­te­té­re, ér­te­tek ho­zott ál­do­za­tá­ra, ke­reszt­jé­re, és hi­te­tek le­gyen re­mény­ség is! Hi­szen Jé­zus fel­tá­madt, élõ Úr, ke­zé­ben van a ti sze­mé­lyes éle­te­tek, de az egész vi­lág is, övé a jö­võ. Bár­mi­lye­nek is a kö­rül­mé­nye­i­tek – ak­ko­ri­ban már kez­dõd­tek a ke­resz­tény­ül­dö­zé­sek, rom­ló tár­sa­dal­mi és gaz­da­sá­gi hely­zet, vál­ság volt a Ró­mai Bi­ro­da­lom­ban –, ti ne ve­szít­sé­tek el Jé­zust a sze­me­tek elõl. Él­je­tek is­ten­fé­lõ éle­tet, te­gyé­tek azt, ami Is­ten aka­ra­tá­nak meg­fe­le­lõ, él­jé­tek a jé­zu­si sze­re­te­tet, és a vál­sá­gok kö­zepette se fe­led­jé­tek el: Is­ten sze­ret ti­te­ket!

Imád­koz­zunk! Urunk, nyug­ta­lan a szí­vünk, amíg ben­ned meg nem nyug­szik. Nem va­gyunk sza­ba­dok, amíg te meg nem sza­ba­dí­tasz min­ket. Nem tel­jes az éle­tünk, amíg te be nem töl­töd. Nincs re­mény­sé­günk, amíg meg nem lá­tunk té­ged. Nyug­ta­lan idõnk­ben, kö­rül­mé­nyek rab­sá­gá­ban, üres­ség­ér­ze­tünk kín­zá­sá­ban, re­mény­te­len­sé­günk csüg­ge­dé­sé­ben ál­lítsd elénk meg­vál­tó sze­re­te­ted je­le­ként ke­resz­te­det, és lát­tasd meg ve­lünk fel­tá­ma­dá­sod min­den fö­lött gyõz­tes ha­tal­mát. Ámen.

Ba­li­cza Iván

::Nyomtatható változat::