Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Vasárnap

A sze­re­tet­ben nincs fé­le­lem, sőt a tel­jes sze­re­tet ki­űzi a fé­lel­met. 1Jn 4,18 (Jón 2,3; Lk 9,57–62; Ef 5,1–8a; Zsolt 34) A Ge­cse­má­né-kert­ben még ma­ga Jé­zus is vért ve­rej­té­ke­zett. A fé­le­lem egy pil­la­nat­ra ta­lán még őt is meg­kör­nyé­kez­te. De az Atya és az em­ber irán­ti sze­re­te­te meg­erő­sí­tet­te őt ön­ként vál­lalt ke­reszt­út­já­nak vé­gig­já­rá­sá­ban, a pas­sió vál­la­lá­sá­ban. Krisz­tus kö­ve­tő­i­ként az őben­ne lo­bo­gó sze­re­tet tü­ze acé­loz­za meg szí­vün­ket ma is a fé­le­lem lel­ket bé­ní­tó ár­mány­ko­dá­sai el­len!

Hétfo

Jé­zus így vá­la­szolt: „Nem az egész­sé­ge­sek­nek van szük­sé­gük or­vos­ra, ha­nem a be­te­gek­nek.” Lk 5,31 (Ézs 43,3a; Lk 14,/25–26/27–33/34–35/; Lk 19,28–40) A he­lyes di­ag­nó­zis el­en­ged­he­tet­len, ám ön­ma­gá­ban az sem elég. Aki sa­ját fe­le­lős­sé­gé­re tá­vo­zik a kór­ház­ból, vagy sa­ját fe­le­lős­sé­gé­re meg­ta­gad­ja a hoz­zá­já­ru­lást az or­vo­si be­avat­ko­zás­hoz – azon az or­vos nem se­gít­het. Jé­zus Krisz­tus ál­dott or­vos­ként lép hoz­zánk. Hagy­juk, hogy meg­érint­sen min­ket gyó­gyí­tó ke­zé­vel! Szent tes­te és vé­re „a hal­ha­tat­lan­ság or­vos­sá­ga, gyógy­szer a ha­lál el­len” (An­ti­ó­khi­ai Szent Ig­nác).

Kedd

Jé­zus mond­ja: „Ahol a ti kin­cse­tek van, ott lesz a ti szí­ve­tek is.” Lk 12,34 (Hag 2,8; Jób 7,11–21; Lk 19,41–48) „Kin­cset, éle­tet, / Hit­vest, gyer­me­ket: / Mind el­ve­he­tik, / Mit ér ez őne­kik! / Mi­enk a menny örök­re!” – zeng­jük evan­gé­li­kus him­nu­szunk zá­ró­so­ra­i­ban. Va­jon őszin­tén, igaz ben­ső meg­győ­ző­dés­ből éne­kel­jük ezt az eget-föl­det ren­ge­tő lu­the­ri hit­val­lást? Nap mint nap ko­moly ön­vizs­gá­lat­ra van szük­sé­günk, hogy be ne csap­juk ma­gun­kat afe­lől, hogy mi vagy ki is áll éle­tünk, lé­tezésünk kö­zép­pont­já­ban. Ha a mu­lan­dók­hoz kö­tő­dünk tel­jes lel­künk­kel, ak­kor könnyen mu­lan­dó­ság le­het az osz­tály­ré­szünk is, míg ha az örök­ké­va­lók­hoz, ak­kor az örök­ké­va­ló­ság.

Szerda

Má­ria le­ült az Úr lá­bá­hoz, és hall­gat­ta be­szé­dét. Lk 10,39 (Ézs 50,5; Mk 9,38–41/42–47/; Lk 20,1–8) A ro­ha­nás­ban, ame­lyet a mai élet­tem­pó dik­tál, van még időnk, ener­gi­ánk, ked­vünk oda­te­le­ped­ni a Mes­ter lá­ba­i­hoz? De ha pél­dá­ul nyug­dí­jas­ként ten­ger is az időnk, va­jon ké­pe­sek va­gyunk-e a min­ket kín­zó és gyöt­rő sok tes­ti-lel­ki baj és prob­lé­ma el­le­né­re kí­vül és be­lül egy­aránt el­né­mul­ni és osz­tat­lan fi­gye­lem­mel a szív­bé­li bel­ső szo­ba csend­jé­be vissza­vo­nul­va csak az Úr­ra fi­gyel­ni? Má­ria pél­dát mu­tat szá­munk­ra. Kö­ves­sük őt eb­ben!

Csütörtök

Az egész so­ka­ság örült mind­azok­nak a cso­dák­nak, ame­lye­ket Jé­zus vitt vég­hez. Lk 13,17 (Jer 10,6; Mk 8,/10–13/14–21; Lk 20,9–19) Együtt örü­lünk a jó­val, és lel­künk együtt saj­dul, ha a rossz vagy a pusz­tu­lás erői győ­ze­del­mes­ked­nek. Leg­alább­is ezt ta­pasz­tal­juk a mo­zi­ban, a szín­ház­ban, a té­vé előtt ül­ve vagy köny­vet ol­vas­va. A va­ló vi­lág ne­ga­tív hí­rei azon­ban ma már meg­le­he­tő­sen fá­sult­tá tesz­nek ben­nün­ket. Tu­dunk-e még szív­ből örül­ni, ha va­la­mi kis jó is tör­té­nik kö­rü­löt­tünk? S tu­dunk-e an­nak örül­ni, ha ezt a jót az Úr cse­lek­szi em­be­ri éle­tek­ben? Pél­dá­ul együtt ör­ven­de­zünk az an­gya­li ka­rok­kal, ami­kor egy fel­nőtt em­ber tu­da­tos meg­ke­resz­tel­ke­dé­sé­re ke­rül sor gyü­le­ke­ze­tünk­ben, és ez­ál­tal ve­lünk is test­vé­ri kö­zös­ség­re lép? Ré­sze­sei va­gyunk Jé­zus cso­dá­i­nak, vagy bár­so­nyos ka­ros­szék­ből bá­mul­juk csak, mint a mo­zi­vász­nat?

Péntek

Emel­jé­tek föl fe­je­te­ket, ti ka­puk, emel­ked­je­tek föl, ti ősi aj­tók, hogy be­me­hes­sen a di­cső ki­rály! Zsolt 24,7 (Lk 19,6; Mt 10,34–39; Lk 20,20–26) Tud­juk-e mi azt a 21. szá­zad ele­jén, hogy mit je­lent egy di­cső ki­rályt fo­gad­ni? Mert Is­ten di­cső ki­rály­ként akar szí­vünk ka­pu­ján be­vo­nul­ni. Nem kü­lön­fé­le pénz­ügyi és ha­tal­mi ér­dek­kö­rök dró­ton rán­ga­tott báb­fi­gu­rá­ja­ként, aki hol­mi de­mok­rá­ci­á­nak ne­ve­zett szem­fény­vesz­tő szín­já­ték so­rán az „alatt­va­lók­tól” nye­ri név­le­ges le­gi­ti­má­ci­ó­ját. Nem. Élő, szu­ve­rén Úr­ként, mint aki­nek iga­zi ha­tal­ma van, me­lyet nem tő­lünk kol­dul össze, kam­pá­nyol­va és ígér­get­ve négy­éven­ként, ha­nem amellyel ő örök­től fog­va és mind­örök­ké bír. Ha­tal­má­ban állt azt mon­da­ni: „Le­gyen!” – és lett. Ilyen di­cső ki­rály a mi Urunk és Is­te­nünk!

Szombat

Ezé­ki­ás ha­lá­lo­san meg­be­te­ge­dett. De imád­ko­zott az Úr­hoz, aki szólt hoz­zá, sőt cso­dát tett ve­le. Ezé­ki­ás azon­ban nem volt há­lás az irán­ta ta­nú­sí­tott jó­té­te­mé­nyért. 2Krón 32,24–25 (Lk 17,16–17; Lk 17,28–33; Lk 20,27–40) „Az Is­ten irán­ti sze­re­tet ak­kor tisz­ta, ha az öröm és a szen­ve­dés egyen­lő há­lá­ra in­dít” – ír­ja Si­mo­ne We­il. Eh­hez ké­pest oly sok­szor nem lob­ban fel ben­nünk az Is­ten irán­ti há­la még ak­kor sem, ha sor­sunk jót hoz elénk­be. „Ha az egye­dü­li ima, amit el­mon­dasz egész éle­ted­ben, így hang­za­na: »Kö­szö­nöm«, az is ele­gen­dő len­ne” – mond­ja Eck­hart mes­ter. Is­te­nem, in­dítsd há­lá­ra szí­ve­met éle­tem min­den per­cé­ben!

Lász­ló Vir­gil

::Nyomtatható változat::