Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Ami­kor együtt gon­dol­ko­zunk a pres­bi­te­ri szol­gá­lat né­hány ak­tu­á­lis kér­dé­sé­ről, fi­gyel­jünk két össze­füg­gés­re. Tu­da­to­sí­ta­nunk kell, hogy az egy­há­zi év me­lyik sza­ká­ban já­runk. Éle­tün­ket nem egy­sze­rű­en a kül­ső kö­rül­mé­nyek ha­tá­roz­zák meg, ha­nem a Krisz­tus-év, az egy­há­zi esz­ten­dő. A böj­ti idő­szak­ban élünk, ami fel­sza­ba­dít­ja az em­bert ar­ra, hogy több ide­je le­gyen be­fe­lé for­dul­ni, ön­vizs­gá­la­tot, bűn­bá­na­tot tar­ta­ni. Szem­be­sül­het az­zal, hogy va­jon mennyi­re tud­ja az éle­tét Is­ten ke­zé­ben, mennyi­re van ott, ahol Is­ten sze­ret­né őt lát­ni.

Emel­lett van egy sze­ku­lá­ris kon­tex­tus is, amely­ből nem le­het, nem sza­bad ki­sza­kí­ta­ni ma­gun­kat: krí­zis súj­tot­ta vi­lág­ban élünk. Böjt és vál­ság – a ket­tő­ből együtt, hi­szem, az Úr­is­ten sok-sok ál­dást tud ki­hoz­ni. A vál­ság is esély, mert Is­ten azon ke­resz­tül is meg tud ra­gad­ni, és olyan po­zi­tív for­du­la­tot tud hoz­ni, amely után ta­lán egy­szer még há­lá­sak is le­szünk… He­lyün­ket és kül­de­té­sün­ket ke­res­ve az egy­ház­ban, elő­ször tisz­táz­zuk, hogy mi az egy­ház. Ez­zel kap­cso­lat­ban óri­á­si a ká­osz a vi­lág­ban. Időn­ként még szá­munk­ra sem min­dig vi­lá­gos az egy­ház fo­gal­ma.

A ma­gyar el­ne­ve­zés is fél­re­ért­he­tő, ugyan­is ott van ben­ne a ház, egy épü­le­tet je­lö­lő szó. A pres­bi­te­rek dön­tő szá­za­lé­ka, töb­bé-ke­vés­bé, ab­ban éli meg pres­bi­te­ri fel­ada­tát, kül­de­té­sét, hogy en­nek a ház­nak a kar­ban­tar­tá­sa, ta­ta­ro­zá­sa rend­ben le­gyen. Saj­nos a lel­ké­szek is né­ha úgy te­kin­te­nek a pres­bi­te­rek­re, hogy ők épít­ke­zé­si vál­lal­ko­zók, rosszabb eset­ben se­géd­mun­ká­sok, hi­szen a pres­bi­ter ol­csób­ban la­pá­tol­ja a föl­det, vagy ta­lics­káz­za a be­tont, mint a fi­ze­tett se­géd­mun­kás…

Va­ló­di kül­de­té­sünk új­ra­gon­do­lá­sá­ban se­gít­het egy­há­zunk stra­té­gi­á­ja, mely­nek már cí­me is so­kat mond: Élő kö­vek egy­há­za. Szük­sé­günk van stra­té­gi­á­ra, mert kü­lön­ben az egy­ház ha­jó­ja csak sod­ró­dik. Már ma­ga a bib­li­kus cím is kor­ri­gál: mi nem a temp­lom­kö­vek egy­há­za sze­ret­nénk len­ni. Büsz­kék va­gyunk, hogy har­minc­két új temp­lom épült az el­múlt húsz év­ben, ez óri­á­si ered­mény. En­nél már csak az len­ne nagy­sze­rűbb, ha har­minc­két gyü­le­ke­zet is ala­kult vol­na… Dön­tő fon­tos­sá­gú, hogy kö­zös­sé­ge­ket, em­be­ri kap­cso­la­to­kat épít­sünk.

Ma­nap­ság di­va­tos a hu­mán erő­for­rás ki­fe­je­zés, és ez­zel kap­cso­lat­ban fon­tos, hogy az egy­há­zunk­ban is fo­ko­zott hang­súlyt kap­jon a kép­zés, to­vább­kép­zés, a lel­ké­sze­ké épp­úgy, mint a pres­bi­te­re­ké. En­nek je­le ez a rév­fü­lö­pi hét­vé­ge is. A lel­ké­szi szol­gá­lat egyik nagy kí­sér­té­se, hogy túl­ér­té­kel­jük ön­ma­gunk je­len­tő­sé­gét. Er­ről árul­ko­dik, hogy gyak­ran így fo­gal­ma­zunk: „Is­ten­tisz­te­le­tet tar­tok, ke­resz­te­lek, kon­fir­má­lok, ennyi meg ennyi hí­vem van… Én va­gyok az egy­ház­nak, a gyü­le­ke­zet­nek a mo­tor­ja…”

Tény, hogy ren­ge­teg mú­lik a lel­ké­szi szol­gá­lat mennyi­sé­gén és mi­nő­sé­gén: mennyit lá­to­ga­tok, mi­lyen a lel­ki­gon­do­zás, az ige­hir­de­tés. De fenn­áll a pres­bi­te­ri szol­gá­la­tot is érin­tő ve­szély, hogy a lel­ké­szek je­len­tős ré­sze még ma sem ve­szi ko­mo­lyan, amit Jé­zus két­ezer éve vi­lá­go­san meg­mon­dott: ez csa­pat­já­ték. Nem ma­ra­to­ni fu­tó­ra van szük­ség, aki vé­gig­fut­ja a tá­vot, az­tán össze­esik.

Nem szó­ló­mű­vész­re van szük­ség, aki ki­áll egy hang­szer­rel, és a pub­li­kum ne­ki tap­sol. Jé­zus kö­ve­té­se, szol­gá­la­ta dön­tő­en csa­pat­já­ték. Kó­rus­ének­lés. Fon­tos meg­ta­lál­ni, ho­gyan le­het­ne ja­ví­ta­ni, erő­sí­te­ni az össz­já­té­kot, az együtt­mű­kö­dést lel­kész és pres­bi­te­rek, pres­bi­te­rek és pres­bi­te­rek, lel­ké­szek és lel­ké­szek, gyü­le­ke­ze­tek és gyü­le­ke­ze­tek kö­zött.

Ez utób­bi, a gyü­le­ke­ze­tek kö­zöt­ti kap­cso­lat­épí­tés is lét­szük­ség­let. Kü­lön­ben ma­guk a gyü­le­ke­ze­tek is ma­gá­nyo­sak lesz­nek, el­szi­ge­te­lőd­nek. Nem ve­szik ész­re a nagy le­he­tő­sé­get, hogy le­het egy­más­tól ta­nul­ni, le­het egy­mást se­gí­te­ni. Jó len­ne a ma igen­csak di­va­tos jel­szót ko­mo­lyan ven­ni: há­ló­zat­épí­tés!

Dr. Cser­mely Pé­ter sza­va­it sze­ret­ném idéz­ni, aki úgy fo­gal­ma­zott, hogy ma Ma­gyar­or­szág úgy néz ki, mint egy pók­há­ló bom­ba­tá­ma­dás után. Ré­gi sta­bil szá­lak szét­sza­kad­tak: csa­lá­dok, ge­ne­rá­ci­ók, fa­lu- és egy­há­zi kö­zös­sé­gek. Meg kell ta­nul­nunk új­ra­sző­ni eze­ket a szá­la­kat gyü­le­ke­ze­ti, egy­há­zi szin­ten is. Egy má­sik iz­gal­mas kér­dés egy­há­zunk­ban a gyü­le­ke­ze­tek és az in­téz­mé­nyek kap­cso­la­ta. Nem könnyű el­dön­te­ni: va­jon gyü­le­ke­ze­te­ink van­nak, ame­lyek in­téz­mé­nye­ket tar­ta­nak fönn, vagy in­téz­mé­nye­ink van­nak, ame­lyek mel­lett gyü­le­ke­ze­te­ink még el­ve­ge­tál­nak?

Va­jon a rend­szer­vál­tás óta nem „húz­tunk-e ma­gunk­ra” túl sok in­téz­ményt? Egy­re nö­vek­vő in­téz­mény­há­ló­zat, csök­ke­nő gyü­le­ke­ze­tek. Szá­mos lel­ké­szünk ma már in­kább me­ne­dzser, mint lel­ki­pász­tor. In­téz­mé­nye­ink egy­fe­lől nagy ál­dást je­len­te­nek, de más­fe­lől fel kell ten­ni a kér­dést: va­jon nem bo­rult-e fel az egész­sé­ges arány, az egyen­súly? Fe­le­lő­sen tisz­táz­ni kell: ki tart fent kit? Mit sza­bad va­ló­ban át­ven­ni, át­vál­lal­ni? Egy­há­zunk szór­vány­hely­ze­te is ké­nyes kér­dés. Jó­za­nul be kell lát­nunk, hogy az evan­gé­li­kus egy­ház lét­szá­má­ból kö­vet­ke­ző­en nem tud min­den te­le­pü­lé­sen ott len­ni. Fel kell vál­lal­nunk, hogy Is­ten só­ként, ko­vász­ként, ki­csiny mé­cses­ként he­lyez min­ket a vi­lág­ba. Nem a mé­re­te­ink ad­ják meg ér­té­kün­ket, ha­nem hogy van-e még íze a só­nak, tud-e még ke­lesz­te­ni a ko­vász, vi­lá­gít-e a még a mé­cses. Ahol ott va­gyunk, ott vi­szont le­gyünk je­len, le­gyünk Krisz­tus­ra mu­ta­tó je­lek! Mer­jünk úgy él­ni, hogy ki­csiny nyáj va­gyunk, de nagy a pász­to­runk! A szór­vány­hely­zet­ben a pres­bi­te­rek­nek óri­á­si sze­re­pük van ab­ban, hogy se­gít­se­nek a lel­ké­sze­ket meg­sza­ba­dí­ta­ni an­nak a ter­hé­től, hogy ne­kik kell min­den­kit el­ér­niük. Szép a bib­li­ai kép, hogy az egyet sem sza­bad ott­hagy­ni. Csak az a kér­dés, hogy med­dig sza­bad tét­le­nül néz­ni, hogy lel­ké­szek tönk­re­men­nek, fi­zi­ka­i­lag, lel­ki­leg ki­ég­nek. Va­sár­na­pon­ként öt-hat hely­re ro­han­nak azért, hogy egy-két em­bert el­ér­je­nek. Va­jon nem le­het­ne-e – ép­pen a pres­bi­te­rek se­gít­sé­gé­vel – au­tók­kal össze­gyűj­te­ni a nyá­jat? Ez­zel egy­ben na­gyobb kö­zös­sé­gi él­ményt is kí­nál­nánk.

Ve­gyük ko­mo­lyan, hogy a lel­ké­szi hu­mán erő­for­rás­sal is fe­le­lő­sen kell gaz­dál­kod­ni. In­kább ke­ve­sebb, de kon­cent­rál­tabb al­ka­lom kell, ahol a kör­nye­zet is meg­fe­le­lőbb: fű­tött temp­lom, meg­fe­le­lő kán­to­ri szol­gá­lat stb. Olyan is­ten­tisz­te­le­te­ket kell te­rem­te­nünk, ahol jól érez­zük ma­gun­kat, ahol meg­él­het­jük az Is­ten­nel és egy­más­sal va­ló kö­zös­ség örö­mét.

Írá­sunk a rév­fü­lö­pi pres­bi­te­ri to­vább­kép­zés feb­ru­ár 27-én el­hang­zott elő­adá­sá­nak szer­kesz­tett vál­to­za­ta.

Gáncs Pé­ter

::Nyomtatható változat::