Egyházunk egy-két hete

Hozzászólás a cikkhez

„Ko­rán meg­ér­tet­tem: nem élek vé­let­le­nül. A Te­rem­tő­nek cél­ja van az­zal, hogy élet­ben ma­rad­tam” – mond­ta Pol­gár Ró­zsa Mun­ká­csy- és Kos­suth-dí­jas, nem­zet­kö­zi­leg is­mert kár­pit­mű­vész a Lő­rin­ci Ér­tel­mi­sé­gi Tea­ház (LÉT) már­ci­us 3-i al­kal­mán. Nagy fáj­dal­má­ra utalt, hi­szen gyer­mek­ko­rá­ban egy bom­bá­zás so­rán el­ve­szí­tet­te har­minc­két éves édes­any­ját s kis hí­ján sa­ját éle­tét is.

A mű­vész­nő el­ső­ként a szö­vés tör­té­ne­té­ről, tech­ni­ká­já­ról szólt, majd be­mu­tat­ta azt a port­ré­fil­met, ame­lyet a Ma­gyar Te­le­ví­zió ké­szí­tett éle­té­ről, mun­kás­sá­gá­ról 2001-ben, ami­kor el­nyer­te a Kos­suth-dí­jat. Gaz­dag mű­vé­sze­ti él­ményt je­len­tett az egy­be­gyűl­tek­nek, hogy mi­köz­ben lát­ták az egyes al­ko­tá­so­kat, hall­hat­ták Pol­gár Ró­zsa is­mer­te­tő­jét ar­ról, mit, mi­ért és ho­gyan dol­go­zott be­le az anyag­ba – hi­tét, ha­za­sze­re­te­tét, em­ber­sé­gét, sze­líd­sé­gét ugyan­is mind-mind be­le­szőt­te kár­pit­ja­i­ba.

A Gyű­rő­dés pél­dá­ul azt fe­je­zi ki, ahogy a tex­til, amely­be be­le­gyűr­jük fáj­dal­mun­kat, ve­lünk együtt él. A Ba­ba­ta­ka­ró a gyer­mek­kor szép vi­lá­gát idé­zi. A csa­lád a leg­na­gyobb aján­dék, ez jut ki­fe­je­zés­re az Anya­ságban – a ki­te­rí­tett ka­rú kis­ma­ma­ru­há­ra do­bott gye­rek­ing az eggyé ol­va­dást és el­sza­ka­dást egy­aránt ma­gá­ban fog­lal­ja. Az Es­er­nyő cí­mű al­ko­tás tö­ké­le­tes tér­ha­tá­sú, és so­kak cso­dál­ko­zá­sá­ra az es­er­nyő nem kü­lön kel­lék, ha­nem a kár­pit­ba van be­le­sző­ve. Az át­lőtt, nem­ze­ti­szí­nű csík­kal el­lá­tott, össze­te­kert Ka­to­na­ta­ka­ró fi­gyel­mez­tet: vi­gyáz­ni kell a tö­ré­keny bé­ké­re.

Fér­je kül­föl­di szol­gá­lat­ban töl­tött évei alatt a mű­vész­nő kint élő ma­gya­rok­kal is ta­lál­ko­zott, meg­is­mer­te a fe­lej­te­ni és be­il­lesz­ked­ni aka­ró „sze­ren­csét­le­neb­bek”, va­la­mint az iden­ti­tá­su­kat vál­la­ló „bol­do­gu­lók” sor­sát, s ezt több mun­ká­já­ban, kö­zöt­tük a Ván­dor­ta­risz­nyában is meg­örö­kí­tet­te.

Leg­is­mer­tebb mű­ve­i­nek egyi­ke, a Him­nusz a mil­le­cen­te­ná­ri­um évé­ben ké­szült, és a re­mény­sé­get szó­lal­tat­ja meg: a ha­za ol­tá­rá­ra te­rí­tett Ma­gyar­or­szág-tér­kép vö­rös­ben ég, az em­be­rek a fényt ke­re­sik, a ki­utat a ke­reszt hir­de­ti. A Tisz­te­let Ma­gyar­or­szág­nak egy mel­lényt áb­rá­zol, s egy szép Ma­gyar­or­szá­got lát­tat. Az ol­tár­ké­pek is gyö­nyö­rű­ek, me­lyek a ba­la­ton­fü­re­di, a hé­ví­zi, il­let­ve a rá­kos­he­gyi evan­gé­li­kus temp­lom szá­má­ra ké­szül­tek, és a gyü­le­ke­ze­tek­kel kö­zös ter­ve­zés ered­mé­nye­ként szü­let­tek… Hossza­san le­het­ne még foly­tat­ni a mű­vész­nő kár­pit­ja­i­nak is­mer­te­té­sét.

A pest­szent­lő­rin­ci evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet­ben tar­tott al­ka­lom­ra Pol­gár Ró­zsa fér­jé­vel, D. dr. Har­ma­ti Bé­lá­val ér­ke­zett (képünkön a művésznő balján). A nyu­gal­ma­zott püs­pök el­mond­ta, hogy ma­ga is be­le­ne­ve­lő­dött a tex­til­mű­vé­szet­be, mi­vel ak­kor há­za­sod­tak össze, ami­kor Ró­zsa el­kezd­te ta­nul­má­nya­it az Ipar­mű­vé­sze­ti Fő­is­ko­lán. Az évek so­rán ne­ki is ré­sze volt a mun­ká­ban – tud­hat­ták meg tő­le a je­len­lé­vők –, ami­kor pél­dá­ul a csak Svájc­ban kap­ha­tó moly­ir­tott anya­got szál­lí­tot­ta ha­za, ami­kor ka­la­pá­csot, lét­rát ra­ga­dott egy-egy ki­ál­lí­tás elő­ké­szí­té­se­kor, vagy ami­kor emel­te a csöp­pet sem könnyű szö­vő­szé­ket.

Az est há­zi­gaz­dá­já­nak, Ko­rá­nyi And­rás lel­kész­nek a kér­dé­sé­re, hogy mi­lyen üze­ne­tet kap­ha­tunk 2009-ben, Pol­gár Ró­zsa így vá­la­szolt: „Az el­múlt év­szá­za­dok nyo­mot hagy­tak raj­tunk. Az em­ber vál­ság­ban van, hi­á­nyol­juk a meg­ér­tést és a sze­re­te­tet. A te­het­ség pa­rá­nyi lám­pás, amely be­vi­lá­gít­ja azt a te­ret, amit el­ér. Min­den­ki ka­pott ta­len­tu­mot, amit hasz­nál­hat a kö­zös­ség ér­de­ké­ben. Az egy­ház­nak ren­ge­teg ten­ni­va­ló­ja van, a hi­tet és a bi­zal­mat kell erő­sí­te­nie az em­be­rek­ben.”

A Lő­rin­ci Ér­tel­mi­sé­gi Tea­ház már­ci­u­si al­kal­ma böj­ti áhí­tat­tal zá­rult. Eb­ben Har­ma­ti Bé­la Mt 16,21–23 alap­ján ar­ra mu­ta­tott rá, hogy az üdv­tör­té­net tit­ka az is­te­ni kell: az, hogy Krisz­tus­nak szen­ved­nie, meg­hal­nia, fel­tá­mad­nia kell. Szá­munk­ra is van Is­ten­nek aka­ra­ta, amely sok­szor kü­lön­bö­zik a mi­énk­től, ezt még­is meg kell lát­nunk. Nem mi irá­nyít­juk az éle­tün­ket, de Jé­zus, az is­te­ni kell ve­lünk ván­do­rol utun­kon.

Hu­lej Eni­kő

::Nyomtatható változat::