Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Bi­zo­nyá­ra so­kan fur­csáll­ják, és fel­te­szik a kér­dést, va­jon mi­ért ke­rül a lap­ba ez a hosszú nép­raj­zi cikk. Az el­ső ok az, hogy ál­ta­la egy ve­lünk élő, más­képp hí­vő nem­ze­ti­ség lelkiségébe pil­lan­tunk. Az ap­ro­pó pe­dig egy mind­annyi­un­kat érin­tő ese­mény: a ha­lál. Igen sok új­ság és in­ter­ne­tes lap fog­lal­ko­zik a ha­lott­kul­tusszal. Per­sze ér­de­ke­sebb le­het a sztár­plety­kák („El­vis él!”) és egyéb ame­ri­kai hi­e­del­mek (Hal­lo­ween) ter­jesz­té­se. Itt az idő, hogy az év­szá­za­dok óta ve­lünk élő ci­gány­ság kul­tú­rá­ját is meg­is­mer­jük!

El­ment kö­zü­lünk egy fi­a­tal­em­ber. Far­kas Vik­tor csu­pán hu­szon­nyolc évet élt. A sely­me­si ci­gány csa­lád­apa hó­na­po­kon át har­colt a rák­kal, amíg ta­valy de­cem­ber ele­jén a be­teg­ség győ­zött. Csa­lád­ja és ba­rá­tai gyá­szol­ják. Ennyi a rö­vid­hír. Most pe­dig néz­zünk a dol­gok mé­lyé­re! Va­jon tud­ja-e va­la­ki az ol­va­sók kö­zül, mi­lyen az, ami­kor egy ro­ma kö­zös­ség gyá­szol? Vol­tak-e már vir­rasz­tá­son vagy akár csak ci­gány­te­me­té­sen? Nem? Ak­kor most tart­sa­nak ve­lem.

Ülök a csa­lád­nál sely­me­si ott­ho­nuk­ban. Vik­tor kór­ház­ban halt meg. Ahogy me­sé­lik, min­dig le­he­tett ná­la a szo­bá­ban egy-két lá­to­ga­tó. A kór­ház le­he­tő­vé tet­te, hogy bent is alud­ja­nak. A töb­bi­ek az ebéd­lő­ben vá­ra­koz­tak: tíz-ti­zen­öt csa­lád­tag. Ro­mák­nál így szo­kás – a ma­gya­rok­nak ez azon­ban fu­ra, sőt né­ha za­va­ró is. A kór­há­zi kör­nye­zet­be, a csend­be ne­he­zen fér be­le a sok lá­to­ga­tó, akik né­mely­kor han­gos­kod­nak, vagy ép­pen jaj­gat­nak a lel­ki te­her alatt. Most im­már el­csen­de­sed­ve, az át­élt fáj­dal­mat las­san fel­dol­goz­va be­szél­ge­tünk ér­zé­se­ik­ről és ma­gá­ról az el­hunyt­ról.

Far­kas Zol­tán, az el­hunyt öccse:

– Az utol­só négy na­pot Vik­tor­ral töl­töt­tem. Ve­lünk volt a nő­vé­rünk is, Otí­lia. Benn is al­hat­tunk ná­la, a kór­há­zi kü­lön szo­bá­ban, ahol az utol­só na­pok­ban el­he­lyez­ték. Saj­nos ez a be­teg­ség ha­mar vég­zett a test­vé­rünk­kel: Vik­tor­nak gyor­san ter­je­dő bőr­rák­ja, emel­lett prosz­ta­ta­gyul­la­dá­sa és gom­bá­so­dá­sa is volt. Szé­gyellt el­men­ni az or­vos­hoz, az­tán már ké­ső lett. Négy hó­nap alatt vég­zett ve­le a be­teg­ség. Eb­ből csak ti­zen­két na­pot volt itt­hon. Ősszel már tud­tuk, hogy sú­lyos a hely­zet. Több he­lyen vol­tunk az ügy­ben, de nem le­he­tett se­gí­te­ni raj­ta. Az utol­só he­tek­ben mor­fi­u­mot ka­pott, a leg­vé­gén kó­má­ban volt. De azért sok­szor be­szél­get­ni is tud­tunk. Rá­kér­de­zett ná­lam: „Zo­li, mit ron­tot­tam én el?” – le­per­gett előt­te az éle­te. Ar­ra gon­dol­tam, hogy sok min­den a mor­fi­um ha­tá­sa. On­nan tud­tam, hogy ész­nél van, ami­kor kér­te, hogy tá­vo­lít­sam el anyut meg a fa­tert, hogy ne lás­sák az ő szen­ve­dé­se­it. Kér­te, hogy hív­jam el a nagy­bá­tyán­kat, Ká­n­eszt. Na­gyon sze­ret­te őt, és mon­da­ni­va­ló­ja volt ne­ki.

Sztoj­ka Gyu­la „Ká­n­esz”:

– Én imád­koz­tam ve­le, ahogy kér­te, ci­gá­nyul is, és ma­gya­rul is. Ugyan­is fi­a­tal ko­rá­tól tag­ja volt a Ro­ma Ke­resz­tény Klub­nak. Az imád­ko­zás­tól kezd­ve az an­gya­li se­reg ott volt mel­let­te. A két test­vé­re is so­kat se­gí­tett ab­ban, hogy a ha­lá­la bé­kés le­gyen, és hogy jó hely­re ke­rül­jön. Két­szer-há­rom­szor is meg­halt, de vissza­ki­a­bál­ták, mert nem jól vá­lasz­tott. Ment a tu­sa­ko­dás: Vik­tor lel­ké­ért tu­sa­ko­dott a Jó és a Rossz. A hal­dok­ló­nak ugyan­is szá­mot kell ad­nia az utol­só pil­la­nat­ban is. Ép­pen ezért ne érez­ze ma­gát sen­ki sem biz­ton­ság­ban!

Az­tán egy­szer csak el­dőlt a Jó és a Rossz küz­del­me. Vik­tor ar­ca nyu­god­tabb lett. Meg­kér­dez­te azt is, hogy mi­lyen a túl­vi­lág. El­mond­tam ne­ki, hogy Jé­zus jön ér­te, és meg­lát­ja a mennyet.

Far­kas Zol­tán:

– Ha­lá­la előtt négy nap­pal kez­dő­dött a krí­zis. Azt mond­ta anyu­nak: „Jó, hogy fel­kel­tet­tél, mert már majd­nem meg­hal­tam!” Egy­szer csak ha­za akart in­dul­ni. De köz­ben el­erőt­le­ne­dett. „Ren­ge­te­gen van­nak itt!” – mond­ta. Meg­kért min­ket, hogy se­gít­sünk el­za­var­ni a rossz szel­le­me­ket. Lát­ja a két már meg­halt ma­mát – azt mond­ta –, őt hív­ják, de nem akar oda­men­ni, mert érez­te: nem oda tar­to­zik. És tud­ta, hogy ezek va­ló­já­ban nem a két ma­ma, ha­nem a rossz szel­le­mek. Elő­ször ma­gya­rul za­var­tuk el őket, de az­tán Sztoj­ka Pa­li­nak eszé­be ju­tott, hogy za­var­juk el ci­gá­nyul: „Zsan­tár kát­ár na­láse ma­nu­sa!” („Men­je­tek el in­nen, rossz em­be­rek!”) Er­re meg­nyu­go­dott. Tud­tuk, hogy a szel­le­me­ket csak ő lát­ja egye­dül. Ez több­ször is meg­is­mét­lő­dött.

Far­kas Ist­ván­né Sztoj­ka Bor­bá­la, az anya:

– Én érez­tem a rossz szel­le­me­ket, ami­kor bent vol­tak. De lát­ni nem lát­tam. Ki­ál­tott ne­kem: „Anyu, anyu, itt van a két ma­ma! De a Gi­za ma­ma már nem ci­gi­zik. Az aj­tó­nál áll.”

Far­kas Zol­tán:

– Hal­dok­lá­sa köz­ben vol­tak je­lek: le­esett a fal­ról a fel­csa­va­ro­zott fo­gas. Ez a rossz szel­le­mek je­len­lé­té­re utalt. Az­tán ga­lam­bo­kat is so­kat lát­tunk. Volt, hogy oda­re­pül­tek az ab­lak­hoz, volt, hogy a szem­köz­ti pár­ká­nyon ül­tek. Ez pe­dig a Szent­lel­ket jel­ké­pe­zi.

Nem so­kat alud­tam ez alatt a négy nap alatt, in­kább a nő­vé­rem, Otí­lia tu­dott pi­hen­ni. Az utol­só na­pon haj­na­li há­rom óra­kor fel­éb­redt a Vik­tor, és így szólt: „Lá­tom a kék eget, a fel­hő­ket, gyö­nyö­rű szép min­den. El­jött ér­tem Jé­zus és az an­gya­lok, ne­kem men­nem kell!” Ek­kor meg­vál­to­zott, ki­tisz­tult az ar­ca. Ar­rébb áll­tam az ágy­tól, be­jött Otí­lia. Vik­tor ép­pen vett egy nagy le­ve­gőt, ek­kor rá­ki­ál­tott: „Vik­tor, ne men­jél el, várd meg aput meg anyut!” Et­től kezd­ve Vik­tor be­szél­ni nem tu­dott, csak lé­leg­zett, kó­má­ba esett, ami­ből az­tán már föl sem éb­redt. Én el­alud­tam pár perc­re, a fo­tel­ben ül­ve. Ek­kor ál­mot lát­tam: azt ál­mod­tam, hogy be­jön egy sző­ke nő. Pa­pí­ro­kat hoz és egy nagy köny­vet, alá­írás­ra. Ké­sőbb a nő­vé­re­ket meg­kér­dez­tem, hogy lát­tak-e va­la­kit. De ezt a nőt sen­ki nem lát­ta kö­zü­lük. Csu­pán Otí­li­át, aki ek­kor a fo­lyo­són be­szélt ma­gá­ban. Ő ez­zel a nő­vel be­szélt, aki nem nő­vér volt, ha­nem a szel­lem. Vik­to­rért jött vol­na a könyv­vel.

Reg­gel be­hív­tak az or­vo­sok az or­vo­si szo­bá­ba, és meg­mond­ták: már meg kel­lett vol­na hal­nia, de va­la­kit még vár. Kit vár?

Es­te fél nyolc előtt pár perc­cel ért be az apó­sa meg a kis­lá­nya. De hi­á­ba szó­lít­gat­ták, be­szél­ni már nem tu­dott, csak hör­gött. Ta­lán így je­lez­te, hogy hall­ja őket. Ed­dig bírt vár­ni. Ket­tőt só­haj­tott, és meg­halt. Mi or­dí­tot­tunk, hogy vissza­hív­juk. Nyit­va volt a sze­me, én meg­pu­szil­tam, és a fü­lé­be súg­tam, hogy „menj el, ha akarsz, de ne a rossz hely­re, ha­nem a jó hely­re!”. És ek­kor meg­vál­to­zott a sze­me. Lát­tam, hogy va­la­mi ki­száll be­lő­le. A lé­lek. Es­te fél nyolc­kor.

Far­kas Ist­ván „Ja­ni”, Vik­tor ap­ja (Fa­ter):

– Én min­dig azt mond­tam ne­ki: „Vik­tor, te nem hal­hatsz meg!” Nem is akar­tam tu­do­mást ven­ni a tény­ről. Ami­kor de­cem­ber 15-én meg­halt, jöt­tek a ro­ko­nok vir­rasz­ta­ni. Annyi­an vol­tunk, hogy be se fért min­den­ki a ház­ba. A kí­ván­sá­ga sze­rint ki­tet­tünk egy ka­rá­csony­fát az ud­va­rra, ki­vi­lá­gít­va.

Far­kas Ist­ván­né Sztoj­ka Bor­bá­la, az anya:

– Ami­kor vir­rasz­tot­tunk, én érez­tem, hogy itt­hon volt a Vik­tor. A szo­bám­ban lá­to­ga­tott meg. Lát­ni nem lát­tam, csak a kór­há­zi sza­got érez­tem, amit ma­gá­val ho­zott.

Far­kas Zol­tán:

– Annyi­ra nem tud­tam fel­dol­goz­ni ezt az egé­szet, hogy a vir­rasz­tá­son min­den­ki­nek el­mond­tam az ál­ta­lam hal­lott és ér­zett dol­go­kat. Köz­ben ál­ma­im is vol­tak: küz­döt­tem a rossz szel­le­mek­kel, és akit meg tud­tam fog­ni, azt be­nyom­tam a tűz­be.

Far­kas Ist­ván­né Sztoj­ka Bor­bá­la, az anya:

„Egy ló meg egy fog” – ezt mond­ta ál­má­ból fel­éb­red­ve, ha­lá­la előtt egy hét­tel. Ahogy meg­halt a Vik­tor, más­nap meg­dög­lött a Buk­ta lo­va. És va­jon mi le­het a fog? Ta­lán va­la­ki még el­megy a csa­lád­ból mos­ta­ná­ban?…

Far­kas Ist­ván „Ja­ni”, Vik­tor ap­ja (Fa­ter):

– Sok em­bert lát­tam ott meg­hal­ni. Egye­dül. Eset­leg nap­pal meg­lá­to­gat­ta őket va­la­ki, de éj­jel ma­guk­ra let­tek hagy­va. Nem imád­ko­zott ve­lük sen­ki. A ci­gány­sá­got a sze­re­tet fog­ja össze. Ezt lát­hat­tuk a te­me­té­sen: az össze­fo­gást, az is­te­ni meg­nyug­vást és a kö­zös­sé­get.

Sztoj­ka Gyu­la „Ká­n­esz” a vir­rasz­tás­ról és a te­me­tés­ről:

– A ha­lál be­áll­ta­kor azok vol­tak ott, aki­ket ő meg­kért. Ez­után men­tek a te­le­fo­nok a csa­lád­ta­gok­nak és az is­me­rő­sök­nek… És et­től kezd­ve in­dult a vir­rasz­tás a csa­lád há­zá­nál. A holt­test ilyen­kor nincs ott, de éj­jel vir­rasz­ta­nak a csa­lád­ta­gok, ki med­dig bír­ja vagy akar­ja. Be­szél­ge­tés, szót­lan­ság, sí­rás.

A vir­rasz­tás több na­pig is el­tart: öre­gek­nél négy-öt, fi­a­ta­lok­nál hét-nyolc na­pig. Ahogy mond­ják, amed­dig „fönn van” a ha­lott. Nap­köz­ben zaj­lik az ügy­in­té­zés, a csa­lád el­ké­szí­ti az el­hunyt fek­vő­he­lyét. A vir­rasz­tás el­ső nap­ján ki­je­lö­lik, hogy ki ír­ja meg a bú­csúz­ta­tót. Meg­tör­té­nik a ne­vek össze­írá­sa, ami azért fon­tos, mert a te­me­té­si be­széd­ben min­den­ki­től el­bú­csú­zik az el­hunyt – egy kis idő­re. A pap (római katolikus) az ő ne­vé­ben min­den­ki­nek mond va­la­mit, de leg­alább­is meg­em­lí­ti a ne­vét.

Szi­go­rú fel­té­te­lek ér­vé­nye­sül­nek a te­me­tés­kor: aki­től ilyen­kor a ha­lott „nem bú­csú­zik el”, azt utá­na nem hagy­ja bé­kén. Eb­ből más­kor nagy ve­sze­ke­dés volt, mert a csa­lád nem en­ged­te a ha­lot­tat el­te­met­ni. A pap­nak min­den­ki­nek a ne­vét el kell mon­da­nia. A hi­va­ta­los név nem fon­tos, in­kább az, ahogy a ha­lott szó­lí­tot­ta az il­le­tőt: Buk­ta, Ká­n­esz, Pa­tyó, Mi­szisz, Gu­rán, Ci­pó… A szö­veg meg­írá­sa ép­pen ezért idő­sebb fel­nőt­tek dol­ga. Ez­út­tal ket­ten, Nyúl­né Sztoj­ka Gi­zi­vel ír­tuk. Is­ten­től ka­pott fel­adat. Az­tán vit­tük a pap­hoz, hogy ezt kell fel­ol­vas­ni.

A mun­ka­he­lyek nem na­gyon to­le­rál­ják a ci­gány vir­rasz­tá­si szo­kást. Ak­kor ugyan­is nem­igen mun­ka­ké­pes sen­ki: egy­részt a fáj­da­lom­tól, más­részt a ki­al­vat­lan­ság­tól. Nap­köz­ben al­szunk pár órát, de nincs iga­zán nyu­gal­munk.

A sír­gö­dör az el­hunyt ké­ré­se sze­rint ké­szül el. A sír­ásók ki­ás­sák, ez­után a „szo­ba” el­ké­szí­té­se a csa­lád­ra vár. Ki­tég­láz­zák a göd­röt, va­kol­ják, és a ha­lott ked­venc szí­né­re fes­tik. Ez je­len eset­ben a kék volt. Alul­ra be­to­no­zás ke­rült, ar­ra pe­dig ugyan­csak kék sző­nyeg. Az vég­zi el eze­ket a mun­ká­kat, aki ért hoz­zá, és van elég lel­kiere­je.

A sír­ba be­le­pa­kol­nak sok min­dent. Amit a ha­lott sze­re­tett, vagy amit meg­sza­bott. Vik­tor a vő­le­gény­ru­há­ját kér­te, egy pár in­get, egy pár ci­pőt, de azt nem húz­hat­ta fel, mert a szent föld­re csak me­zít­láb le­het men­ni.

Ami­kor Vad­kert­re ha­za­hoz­ták a holt­tes­tet, a te­me­tés előtt két nap­pal, ak­kor az au­tó tett egy kört a ház előtt is, hogy ki­csit ott­hon is le­gyen Vik­tor, mert ez volt a kí­ván­sá­ga. Ré­geb­ben a ház­nál volt fel­ra­va­ta­loz­va a ha­lott, de most már ugye nem le­het. Hát, ennyi ma­radt.

A csa­lád a te­me­tés előtt né­hány órá­val már kint volt a ra­va­ta­lo­zó­ban. Bent vé­gig két ha­la­si ze­nész ját­szott gi­tá­ron, köz­ben pe­dig éne­kel­tek. Szo­mo­rú éne­kek ezek. Az el­hunyt ked­venc éne­kei is köz­tük vol­tak. A ra­va­ta­lo­zó­ban kö­rül­áll­tuk a nyi­tott ko­por­sót, és még utol­já­ra el­bú­csúz­tunk Vik­tor­tól.

Az­tán rá­ke­rült a fö­dél, és mi ki­men­tünk a ra­va­ta­lo­zó elé, hogy el­kez­dőd­jön a szer­tar­tás. A pré­di­ká­ció a la­tor pél­dá­ját vet­te ala­pul. Ezt is mi kér­tük, hi­szen a dön­tés­ről szól. Az­tán ki­ké­ri a pap az el­huny­tat, on­nan kezd­ve át kell ad­ni őt a szen­tek­nek. Be­szen­te­lés, le­eresz­tés, a ko­por­só­ra há­rom szál vi­rág. Ennyi.

A ha­lál Is­ten leg­na­gyobb bün­te­té­se, ami­be a ci­gány­ság még nem tu­dott be­le­nyu­god­ni, és csak na­gyon ne­he­zen fo­gad­ja el. A szer­tar­tás azon­ban már meg­nyug­vást ho­zott, mert a szü­lők tud­ták: a fi­uk jó hely­re ke­rült.

::Nyomtatható változat::