|
Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 11
- Rajzfilmtől – teológiáig
Élő víz
Mai megtérések 3.
Hozzászólás a cikkhez
Rajzfilmtől – teológiáig
Irányváltás címmel 2008. november 4. és december 16. között kéthetente négy rendkívüli alkalmat szervezett a Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) Bölcsészettudományi Karának Hermeneutika Tanszéke. A „Sub-klub” (a sub héber szó megtérést jelent) keretében zajlott sorozat célja az volt, hogy az érdeklődők közelebbről is megismerjék humán értelmiségiek (bölcsészek, művészek) életútjának „irányváltását”. Hetilapunk böjti számaiban az előadások rövidített és szerkesztett változatait közöljük. Ezúttal dr. Békési Sándor egyetemi docensnek, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara dékánjának vallomását olvashatják.
A vallásos megtéréssel kapcsolatos személyes megnyilatkozás nem könnyű feladat abban a vonatkozásban sem, ha a megtérés átformáló jellegét a foglalkozásokra vetítve vizsgáljuk.
Foglalkozását megváltoztatva Simon, a halász emberhalásszá lett Péter apostolként, miközben elrendelt hivatása, a halászat mindvégig megmaradt. A sátorkészítő szakmájában kitartó Saul Krisztus-üldözőből Pálként Krisztus-követővé, benjaminita farkasként zsákmányszerzőből zsákmányosztóvá, Krisztus elhívatásában küldötté lett. Ugyanakkor mindvégig megmaradt eleve elrendelt hivatásában mint apostol, a mennyei sátor szövetének szövője.
A hivatás ugyanis szellemi, mennyei dolog, olyan tervrajz és program együtt, amely nem az ember megfontolásából, hanem Isten akaratából való ajándék, még ha terhes, fájdalmas ajándék is. Ezért a hivatást szakiskolában nem lehet elsajátítani, sem tanítani. A foglalkozások a körülmények behatásától és alakulásától függnek, a családi hagyomány vagy az illető tetszése, kényszere választja meg, mesterségét és tudományát egész oktatási intézményrendszer képezi.
Komoly hierarchia jellemzi viszonyukat is. A hivatás fölötte áll a foglalkozásoknak, hiszen ezek az örökké megmaradó hivatás törékeny, mulandó részei csupán, változásra ítélt eszközök. Az ember életében nem az a fontos, mi a foglalkozása, hanem az, hogy mi a hivatása. A hivatásra való rákérdezés nem más, mint a saját karakter meglelése, a helyes önismeret kulcsa. A Pál apostol által megfogalmazott, hivatáshoz való hűség (1Kor 7,20) és a foglalkozások sokszínűsége mentén érdemes tehát valamennyi vallási megtérő életét elemezni, ha az örök elhívás Urát kívánjuk minden esetben mindenek mögött megtalálni.
Tízéves voltam, amikor láttam Walt Disney Csipkerózsika című, egész estés rajzfilmjét. A filmnél jobban emlékszem arra a vetítés utáni fogadalomtételre, amelyet otthon titokban tettem magam előtt: ezentúl én is olyasmivel kívánok foglalkozni, olyan alkotásokat szeretnék létrehozni, amelyekkel meg tudom sirattatni és nevettetni, egyszóval el tudom gyönyörködtetni az embereket.
Így kerültem tehát a Török Pál utcai művészeti szakközépiskolába Percz Jenő József festőművész kezei közé, mesteri könnyedségének és szivarfüstjének szédítő hatása alá. „Ratkó-gyermekek” lévén abban az időben rengetegen voltunk, a túljelentkezés okán hat első osztályt indítottak, úgyhogy örülhettem a festő helyett a textil szakon elnyert helyemnek.
Minden vasárnap délelőtt a Szépművészeti Múzeum festményei előtt a szakközépiskolánkban elsajátított vizuális nyelv segítségével szembesülhettem azzal az ismeretlennel, aki immár nemcsak a sirattatás és nevettetés, a gyönyörködtetés szolgálatára hívott és vonzott, hanem az ember mélyebb megismerésére is. Mire leérettségiztem, már nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az embert megismerni csak teremtettségének szenvedélyekkel és szenvedésekkel teli körén belül lehet, a művészeti élmény valláson alapuló viszonyán belül.
Középiskola után nyomban elszegődtem a Pannónia Filmstúdióba, és végigjártam az animációsfilm-készítés valamennyi állomását. Kezdtem a János vitézben, az első magyar egész estés rajzfilmben való munkálkodással, majd következtek a Mézga család és a Bubó doktor sorozatok, a szintén egész estés Toldi-trilógia, az olajfestmény-technikával készített Daliás idők, valamint több külföldi megrendelés.
A Pannónia rajzfilmstúdió úgy tűnik fel nekem, mint egy sziget a politikai és kulturális Pannon-medencében. Életem meghatározó részét töltöttem itt 1972 és 1992 között. Együtt dolgozhattam mindazokkal a rendkívüli emberekkel, akik különböző helyekről és indíttatásból az ország ezen egyetlen helyére sereglettek össze, hogy közös érdeklődésükkel, a vizuális nyelv különös kifejezőeszközével, az animációs filmmel foglalkozzanak.
Amikor első felnőtt utam során egy hideg februári hétvégén Esztergomot egyedül birtokba vettem, már hajtott oda valami vagy valaki. Lent, a Duna-parton végigsétálva pillantottam meg az odafönt magasodó bazilika nyugati oldalán az aranyozott betűkből kirakott feliratot: QVAE SVRSVM SVNT QVAERITE – „az odafelvalókat keressétek” (Kol 3,1). Föl is küzdöttem magam a bazilika kupolájába, s onnan ereszkedtem le egészen az altemplomig.
Az altemplom oltáránál azonban Isten érintését, szólítását és küldetését tapasztaltam meg. A nyitott kolumbárium csontjai és a mumifikálódott papok tetemei fölé tett provokatív felirat: „Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi”, nemcsak a szabad levegőre hajtott ki felszabadultan, de tiltakozásomként előhozott egy fordított gondolatot, amely meggyőződésem szerint nem saját elmésségemből eredt. Krisztushoz tartozva már túl vagyok azon a botrányos elmúláson, amelyet ezek a csontok mutatnak, s amit most élek, azt az Isten küldetésében élem.
Szimbolikusnak is felfogható volt az a két klasszicizáló szobor, amelyek alakjaiban az elmúlás és az örök élet szigorú angyalai tárták ki karjaikat fejem fölé. Kövek, mégis hitelesek. Kövek, amelyekre érvényes Jézus jóslata: ha az övéi elhallgatnak is, a kövek fognak kiáltani (Lk 19,40). Akkor megrendültem, hiszen nem tagadhattam, hogy innen és ettől kezdve felelős vagyok minden szavamért és tettemért.
Talán ettől az élményemtől származik ökumenikus szemléletem is, hiszen nem viselem el a köveiben és gyülekezetében élő bazilikára célzó vagy a zsinagógát sértő felületes, karcos megjegyzéseket.
A főiskola után a Pannónia Filmstúdió bábműtermének vezetője kért meg filmtervek beadására. Négyszer tizenkét perces sorozatra tervezett, görög mitológiai témájú szinopszist nyújtottam be a Magyar Televíziónak. E tervet valamilyen csoda folytán elfogadták. Magam írtam, terveztem, rendeztem Déri Balázs barátom segítségével, majd a második sorozatot feleségem, Torma Judit grafikus közreműködésével azzal a szándékkal, hogy a méltatlanul elfeledett klasszikus műveltségnek ezt a részét legalább tévén keresztül ismerjék meg a fiatalok.
A Vázák meséi című sorozat előkészítése és anyaggyűjtése céljából kerültem ki életem első „nyugati” útjára. Athénban a szeretett szakközépiskolai évek művészettörténet-óráinak vetítésein szívembe íródott Parthenon felséges arisztokráciájával fogadott magaslataiba. Mégis a két hét valamennyi estéjén az Areopágosz dombján vártam meg a naplementét, ahol valamikor Pál apostol beszélt az ismeretlen Istenről. A mitológiára készülve már tisztában voltam azzal, hogy a szűz és bölcs Minerva töredékes hagyományán keresztül a fellegvárban és az agorán valójában Krisztust keresem.
Sárospatakon megismerhettem Újszászy Kálmánt és drága feleségét, Ica nénémet. „Édes” – szólított meg az öreg tanár kedvesen és lágyan, ahogy a Bodrog simul a Tiszához.
Miután végignéztük a tudományos gyűjteményeket, a tanár úr ebédre hívott otthonába. „Édes, fáradj beljebb” – s miközben a terített asztalhoz léptem a meleg színű bútorok között, a szoba falain rajzokat, akvarelleket, olajfestményeket láttam. Ica néném könnyeden mesélt a régi textíliákról, Lorántffy Zsuzsanna úrasztali terítőiről, melyeket maga restaurált és konzervált. Szeme tüzesen égett, ajkáról a mosoly soha el nem tűnt. Körös-körül metszetek, rajzok, újszövetségi kommentárok s a nagy képes Larousse szótár. Kép és szöveg – tanúskodva a tanár úr ösztöndíjas görög tanulmányairól, a falukutatás hőskorszakáról, a nagykönyvtár gondoskodásáról s a filozófiai előadásokról.
Barátaim még megfürödtek a Bodrogban – én a Betesda vizében. Református teológusnak lenni attól a találkozástól fogva olyan, Krisztusban szabadságot nyert embert jelent számomra, aki a reá bízott gyülekezetért és nemzetéért felelősséget visel, hogy hitben és tudásban, szeretetben és bölcsességben, kultuszban és kultúrában arisztokratikus igénnyel embertársai javát szolgálja. A diófa alatti asztalnál sokan megfordultak már, mindig akadt ott jó és bölcs szó a hűs fehérbor mellé. Akadt biztatás is egy más élet megkezdésére, de a réginek méltó befejezésére is. Újszászy Kálmán rányitotta kicsi kertkapuját a szomszédos temetőre, gondosan ügyelve arra a helyre, ahol majd pihenni fog. Ma ott fekszenek egymás mellett a drágák, a pataki Philemon és Baucis. A megolvadott nap otthonukat bevonja s az emlékezet ragyogó palotájává alakítja, melynek kápolnájában reformátussá lettem.
Vannak életünkben olyan álmok, amelyek nem az esti bőséges vacsora következményeiként, sem pedig a nappali feszültségek éjszakai kisüléseiből keletkeznek. Ezekre az álmokra az idő múlásával egyre élesebben emlékszünk vissza, mert életünkre vonatkozó döntő üzeneteket hordoznak a maguk szimbolikus nyelvén. Ezek a látomások nagyon ritkák, mégis annyira komolyan kell vennünk őket, mint Jákób álmát Bétel megalapításával kapcsolatban.
Minden elkövetkező tettemet meghatározó álmom vizitáció napjának délutánján a régi rajzterembe vitt, ahol többedmagammal egy modellt rajzoltunk préselt szénnel. A modell ragyogó alakja megdöbbentő volt: nem volt mezítelen, mint az aktot állók, hanem tetőtől talpig hófehér drapériába öltözve ült. Trónolt. Szemet szúróan vakított arcának fehérsége és simasága, nyugodt, lehunyt szemhéján átszűrődött belülről sugárzó tekintetének finom fénye. Noha papíromon képtelen voltam annyira kiradírozni a szürke tónust, hogy visszaadjam a modell ragyogását, munka közben mégis simogató boldogságot éreztem. A modell egy angyal volt. Zivatar zúgására ébredtem.
Az Athénben vásárolt görög Újszövetséggel a kezemben rohantam az akkori Budapesti Református Teológiai Akadémiára azzal a határozott szándékkal, hogy teológiát akarok tanulni. Kezdetben levelezős hallgató voltam, majd a nappali tagozaton tizennyolc évvel fiatalabbak közé ültem a padba.
Nehéz volt az öt év, valóságos pusztai vándorlás két haza között. Már családos emberként a régi, biztos állások, ismeretségek elhagyása és egy új, ismeretlen terület meghódítása között a teljes kiszolgáltatottságban megtanulhattam az Istentől való függés csudálatos biztonságát. Noha rengeteg egyéb más munka kellett, hogy mögötte álljon, mégsem a pénzre, a körülményekre, hanem egyedül az Isten hűségére támaszkodhattam családommal együtt. Többek között olyan kiváló tanárok tették minden kétséget kizáróan fontossá a teológia szeretetét és szépségét, mint Bolyki János, Szűcs Ferenc vagy Karasszon István, akiket ma már kollégáimnak nevezhetek.
Az egzisztenciális fordulat mellett az intellektuális váltás sem volt könnyű. A vizuális világ, amelyben otthonosan mozogtam, szinte semmiben sem hasznosult a teológiai tanulmányok rigorózusan verbális területén. A szövegek értelmezése és a szövegben történő megnyilvánulás egy egész másfajta gondolkodás elsajátítását tette szükségessé. Az alkotás vágyát nem lehet elfojtani az emberben, ezért történt meg az, hogy amit elhagytam a vizualitás terén, azt a verbalitás műfajaival helyettesítettem. Így a dramaturgiát, valamint a képes megjelenítést a prédikáció alapelvévé tettem az üzenet tartalmának közvetítése céljából. Egyébként pedig a teológia és a művészet kapcsolatának területén fedeztem fel gyakorlandó hivatásomat. E felismerés felszabadító élmény volt számomra. Paul Tillich, Karl Barth, Rudolf Bohren és Hans Urs von Balthasar munkáit megismerve különösen a teológiai esztétika művelésére szántam el magam.
A filmszalaggal történő munka, ahogy a hangszalaggal együtt csévéztük a vágóasztalon előre és hátra, meg-megvágva és összeillesztve, arra a látásmódra tanított meg, hogy életünk is egy filmszalag részeként fut, s éppúgy egy rendezői elv mentén meghatározott dramaturgiája van. Ez a tapasztalat módosította bennem a szokványos időszemléletet, s arra a belátásra jutottam, hogy mindenkinek érdekében áll, sőt létkérdése saját magának és közösségének a dramaturgiájával foglalkozni. Ha másért nem, legalább annak felfejtésére, hogy mi a rendeltetése a világtörténelem hatalmas színpadán.
Augustinus írja valahol, hogy a történelem olyan, mint egy zenemű, Kálvin pedig festett képsorok egymásutánjának nevezi, de abban egyetértenek, hogy megérteni csak a vége felől lehet. Ez pedig eszkhatologikus szemléletet jelent, mely szerint a jövőt (futurum) nem tudhatjuk, de az eljövendőt (advendus) ismerjük a Jézus Krisztus által bemutatott Isten országa tekintetében. A retrospektív időszemlélet megtanít úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jutva, a beteljesedés felőli küldetésben értelmezzük őket, és megbízásainkat töredékes, torzó életünkkel teljesítsük, míg a sófárt meg nem fújják az angyalok.
Dr. Békési Sándor
::Nyomtatható változat::
|
