Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Már­ci­us idu­sán ked­ves ven­dé­gek lá­to­gat­nak meg. Öreg ’48-as hon­vé­dek né­pe­sí­tik be szo­bá­mat. Ül­nek és hall­gat­nak, vár­ják, hogy a leg­fi­a­ta­labb be­le­kezd­jen kö­zös nó­tá­juk­ba.

Az egy­sze­rű hód­me­ző­vá­sár­he­lyi fény­ké­pész, Plohn Jó­zsef 1903-ban a még élő, az 1848-as for­ra­da­lom­ban har­co­ló ka­to­nák­ról ké­szí­tett fel­vé­te­le­ket. Idős fér­fi­ak te­kin­te­nek ránk a meg­ko­pott ké­pek­ről. Fá­radt, tisz­ta-szép arc­cal és sza­ka­do­zott, sze­gé­nyes ru­há­ban; itt-ott föl­csil­lan a hő­si­es helyt­ál­lá­sért ka­pott ré­gi ki­tün­te­tés… Bi­zo­nyá­ra vissza­gon­dol­nak a di­cső múlt­ra, de te­kin­te­tük a jö­vő­be néz, ahogy meg­örö­kí­tet­te őket az örökítő szerkezet.

A 154 ka­to­na­em­ber kö­zül 89 ne­vét is­mer­jük, s leg­több­jük két­ke­zi fér­fi volt. De akadt né­hány mes­ter­em­ber is kö­zöt­tük, mint a ré­gi evan­gé­li­kus csa­lád­ból szár­ma­zó és az egy­há­zat ön­zet­le­nül se­gí­tő Fé­lix Jó­zsef.

Ön­ként és fi­a­ta­lon men­tek el a hon­véd had­se­reg­be, nem­zet­őr­ség­be, hogy véd­jék ha­zá­ju­kat, és ott le­gye­nek a sza­bad­ság­harc­ban, a Dél­vi­dék for­ró küz­del­me­i­ben. Tet­ték a dol­gu­kat, s zok­szó nél­kül szen­ved­ték a le­vert for­ra­da­lom meg­aláz­ta­tá­sa­it. Sze­mük­ben vir­rasz­tó láng­ként égett 1848 em­lé­ke, mint éle­tük leg­szebb ese­mé­nye, so­ha nem mú­ló cso­dá­ja.

Né­zem el­szo­ru­ló szív­vel a tisz­ta ar­cú öre­ge­ket. Ma is su­gá­roz­nak ezek a nem­zet­őr­ké­pek, annyi év tá­vo­lá­ból dér­ver­te csil­lag­ként vi­lá­gí­ta­nak.

De lát­juk-e őket? Fi­gyel­ve ré­gi szá­za­dok lá­zas éj­sza­ká­it, meg­hall­juk-e Kos­suth föld­ren­gé­ses sza­vát? Vö­rös­mar­ty fá­jó szív­ve­résvers­so­ra­it? Arany Já­nos gyöt­rő­dő bal­la­dá­it? Mi ma­radt be­lő­lük száz­hat­van­egy év alatt az öle­lő föld­ben? Mi ma­radt az ele­ve­nen gö­dör­be rú­gott if­jú em­ber­ből: Pe­tő­fi Sán­dor­ból?

Egy­re ke­ve­seb­ben va­gyunk, akik mond­juk, mu­tat­juk, hol sza­valt a köl­tő, me­lyik ab­lak­ba in­te­get­tek föl fe­hér ken­dő­vel Kos­suth La­jos­nak. Hol volt Szé­che­nyi Ist­ván utol­só pes­ti la­ká­sa… Las­san nem lesz, aki meg tud­ja mu­tat­ni az el­nép­te­le­ne­dett fal­vak­ban a ka­to­na­sí­rok­hoz ve­ze­tő ös­vényt. Há­nyan tud­juk még és mer­jük ki­mon­da­ni: amit 1848–49-ben vitt vég­be a ma­gyar­ság, az a leg­na­gyobb tet­te az ál­lam­ala­pí­tás óta!

A ma­gyar nép túl­nyo­mó több­sé­ge erek­lyé­nél is töb­bet őr­zött meg már­ci­us for­ra­dal­má­ból és har­cá­ból a szí­ve és tu­da­ta mé­lyén. A cá­ri orosz in­ter­ven­ció élet-ha­lál küz­del­mün­ket el­ti­por­hat­ta, a sza­bad­ság-ma­gyar­ság-eu­ró­pa­i­ság szim­bi­ó­zi­sát meg­te­rem­tő 1848-as örök­ség azon­ban túl­él­te a 19. és 20. szá­zad leg­ször­nyűbb dik­ta­tó­ri­kus rend­sze­re­it.

So­ha nem volt a ma­gyar­ság olyan ve­szély­ben, mint most. Olyan ez a ve­szély, mint ami­kor Ma­gyar­or­szág há­rom rész­re volt szét­sza­kít­va. Ná­da­sok­ba rej­tőz­tek a meg­ma­ra­dot­tak, gyö­nyö­rű anya­nyel­vün­ket az ott buj­do­sók őriz­ték. Mo­hács-nép vol­tunk, bú­vó­pa­ta­k­or­szág… És hogy mik le­szünk, kik, raj­tunk mú­lik: ma élő utó­do­kon.

Illyés Gyu­la sze­rint a „ma­gyar­ság nem pusz­tu­ló és nem ha­lál­ba me­nő, ha­nem olyan tör­té­nel­mi szen­ve­dé­sek­től meg­gyö­tört nép, ame­lyik kép­te­len volt ed­dig be­töl­te­ni mind­azt, ami­re kül­de­té­se volt”. A 21. szá­zad ele­jén, már­ci­us szent ti­zen­ötö­di­ké­jén alig­ha kí­ván­ha­tunk töb­bet, mint hogy be­tel­je­sül­jön, ami ed­dig nem si­ke­rült!

Feny­ve­si Fé­lix La­jos

::Nyomtatható változat::