Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Ami­kor 1848 ok­tó­be­ré­ben Kos­suth meg­bíz­ta Len­key Já­nost a Hu­nya­di hu­szár­ez­red meg­szer­ve­zé­sé­vel, ugyan­csak mor­fon­dí­ro­zott ma­gá­ban az ez­re­des, mi­ért ren­del­ték vissza a harc­tér­ről.

Ő volt az a Len­key ka­pi­tány, aki az év ta­va­szán száz­har­minc hu­szárt ve­ze­tett ha­za Ga­lí­ci­á­ból a ma­gyar for­ra­da­lom vé­del­mé­re. „De hi­szen min­den­ki csak di­csér­te a szá­za­dom vi­téz­sé­gét – gon­dol­ta ma­gá­ban. – Még az el­len­ség is kék far­ka­sok­nak ne­ve­zett ben­nün­ket… Kos­suth azt mond­ta, ne­héz fel­ada­tot bíz rám, és tes­sék, ide­ve­zé­nyelt Nagy­kő­rös­re, hogy ta­nít­sam meg a ga­tyás, laj­bis pa­raszt- meg csi­kós­le­gé­nye­ket ve­re­ked­ni az el­len­ség­gel. Ez hát az a fon­tos, ne­héz fel­adat? Iga­zi ka­to­ná­nak va­ló cse­le­ke­det ezek­ben a ne­héz idők­ben?”

Bez­zeg né­hány nap múl­va meg­vál­to­zott a vé­le­mé­nye. Ezek a le­gé­nyek ugyan­is na­gyon jól tud­tak bán­ni a ló­val, igaz, ar­ról fo­gal­muk se volt, me­lyik vé­gén sül el a pus­ka. A kar­dot meg úgy fog­ták, akár a csép­ha­da­rót. Volt is ve­lük ba­ja an­nak a né­hány ki­kép­ző al­tiszt­nek, aki­ket az ez­re­des­hez ve­zé­nyel­tek. A fel­sze­re­lés is egy­re ké­sett. Nem volt nye­reg a ló­ra, ke­vés volt a kard meg a pisz­toly.

Egy nap az­tán kü­lö­nös öt­le­te tá­madt Len­key­nek. Föl­pat­tant a lo­vá­ra, és meg se állt a gya­kor­ló­té­rig, ahol ép­pen egy szá­zad hu­szár ta­nul­ta a ha­di tu­do­mányt. Ke­mény­kö­té­sű, ló­ra ter­mett Du­na–Ti­sza kö­zi le­gé­nyek vol­tak va­la­mennyi­en. Né­hány nap alatt be­tör­ték a kör­nyék föld­bir­to­ko­sa­i­tól vá­sá­rolt há­rom-négy éves csi­kó­kat, csak a fegy­ver állt még su­tán a ke­zük­ben.

– Csil­lag fi­am! – szólt az al­tiszt­nek Len­key. – Mu­tasd meg ezek­nek a fi­úk­nak, ho­gyan kell a pisz­tolyt fog­ni ka­to­na mód­ra! Te meg, hu­szár, fi­gyelj, mert le­het, hogy et­től függ majd az éle­ted az el­ső csa­tá­ban!

– Fi­gy­elök, naccsá­gos úr! – vág­ta össze a bo­ká­ját a hu­szár.

– Ej­nye, Ko­vács hu­szár, hát nem meg­mond­tam kend­nek, hogy az a vá­lasz: „Igen­is, ez­re­des úr”!? – in­gat­ta a fe­jét az al­tiszt.

– Hát, ha kend­nek így jobb, nek­öm tel­je­sen mind­égy…

– Ho­vá va­ló­si vagy, fi­am? – kér­dez­te tő­le az ez­re­des mo­so­lyog­va.

– Ide, Szent­már­ton­ba.

– Ott is őz­nek, mint Sze­ge­den?

– Úgy be­szél az em­bör, ahogy az annyá­tú’ ta­nú­ta…

– Iga­zad van, édes fi­am, nem is kell szé­gyell­ni az ízes ma­gyar szót! És a ka­ri­kás­sal tudsz-e bán­ni?

– Én-é? Csi­kós­buj­tár va­gyok én, naccs… izé, ez­red­ös úr! Má’ hon­né tun­nék!…

– No, lás­sam!

Kö­rül­né­zett a le­gény, az­tán el­mo­so­lyo­dott, mint aki ta­lált va­la­mit.

– Tűz­zön fő’ kend égy pa­pírt ar­ra a bu­kor­ra, in­nét lé­v­ö­szöm!

Az őr­mes­ter ug­rott, rá­tű­zött egy pa­pír­la­pot a bo­kor ágá­ra. A le­gény meg ket­tőt su­hin­tott, egyet ka­nya­rí­tott, s a pa­pír­lap ket­té­vág­va hul­lott a föld­re.

– No, al­tisz­tek, so­ra­ko­zó! – ve­zé­nyelt Len­key. – Ti meg­ta­nít­já­tok eze­ket a le­gé­nye­ket a kard­dal, pisz­tollyal bán­ni, Ko­vács hu­szár pe­dig meg­ta­nít ben­ne­te­ket ar­ra, ho­gyan kell a ka­ri­kás­sal ki­emel­ni az el­len­sé­get a nye­reg­ből. Ha el­fo­gadsz ta­nít­vány­nak, én is be­ál­lok kö­zé­tek.

– E’ hát – bó­lin­tott a le­gény. – No, ide fi­gyej­je­nek kend­tök! De áj­ja­nak messzébb égy­más­tú’, né­hogy ki­csap­ják égy­más szö­mit, mer’ ak­kó az­tán níz­het­nek ám a lu­konn!…

– Lá­tod, fi­am, ez lesz a leg­fé­lel­me­te­sebb fegy­ve­rünk – mond­ta az ez­re­des Csil­lag Ja­kab­nak. – Ró­zsa Sán­dor sza­bad­csa­pa­ta is ez­zel ve­rek­szik a Dél­vi­dé­ken. Fut elő­lük az el­len­ség, akár a nyúl. Az a mi ez­re­dünk leg­vi­té­zebb szá­za­da. Igaz, hogy ré­gi ka­to­ná­kat nem fo­gad­nak ma­guk kö­zé, meg a pa­ran­csot se haj­lan­dók vég­re­haj­ta­ni, de ha szé­pen ké­rik őket, min­dent meg­csi­nál­nak. Hol­nap­tól a ka­ri­kást is ve­gyé­tek föl a fegy­ve­rek lis­tá­já­ra!

Gyor­san hí­re ment a do­log­nak, s a nagy­kő­rö­si­ek úgy em­le­get­ték Len­keyt, hogy „a csi­kó­sok ez­re­de­se”.

Né­hány hét múl­va szét­osz­tot­ták a le­gé­nye­ket. Egyik szá­zad Ko­má­rom­ba ment, a má­sik az észa­ki had­test­hez, a har­ma­dik a Dél­vi­dék­re. Min­de­nütt vi­té­zül meg­áll­ták a he­lyü­ket. Az oszt­rák va­sa­sok job­ban fél­tek a ka­ri­ká­suk­tól, mint az ágyú­go­lyó­tól.

Ami­kor 1849 ta­va­szán Len­key Já­nos – már tá­bor­nok­ként – ki­tört az ost­rom­zár alá fo­gott Ko­má­rom vá­rá­ból, ak­kor is a Hu­nya­di-hu­szá­ro­kat ve­zet­te az el­len­ség­re, és né­hány óra alatt el­űz­te az oszt­rá­ko­kat a Csal­ló­köz­ből. Mi­kor Dam­ja­nich tá­bor­nok – aki jó ba­rát­ja volt – gra­tu­lált ne­ki a győ­ze­lem­hez, el­mo­so­lyo­dott, és csak ennyit mon­dott:

– Tu­dod, Já­nos, én vol­tam a csi­kó­sok ez­re­de­se…

T. Ágos­ton Lász­ló

::Nyomtatható változat::