Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Fő­haj­tás­sal tisz­te­leg­tek dr. Ge­ner­sich An­tal sír­já­nál már­ci­us 7-én ko­ra dél­után. A sír a Há­zson­gár­di te­me­tő­ben ta­lál­ha­tó, an­nak is a lu­the­rá­nus ré­szé­ben. A pro­fesszor 1918. jú­ni­us ne­gye­di­kén halt meg Bu­da­pes­ten, de Ko­lozs­várt van el­te­met­ve. Ez azért tör­tént így, mert még éle­té­ben úgy ren­del­ke­zett, hogy az ál­ta­la min­dig sze­re­tett „kin­cses vá­ros­ban” he­lyez­zék örök nyu­ga­lom­ra. Ha­lá­la ide­jén az or­szág há­bo­rú­ban állt, és jár­vá­nyok is pusz­tí­tot­tak. Ko­por­só­ját szi­go­rú­an el­kü­lö­nít­ve, kü­lön va­gon­ban szál­lí­tot­ták Bu­da­pest­ről Ko­lozs­vár­ra.

Dr. Ge­ner­sich An­tal élet­út­ja sa­já­tos híd­ként ível át a re­form­kor nagy nem­ze­dé­ke és a 20. szá­zad el­ső két év­ti­ze­de kö­zött, és egy­ben ti­pi­kus „Kár­pát-me­den­cei” pá­lya. Nagy­szom­ba­tban szü­le­tett, ab­ban a vá­ros­ban, amely­ben a mai Sem­mel­weis Egye­tem előd­jét meg­ala­pí­tot­ták két­száz­negy­ven év­vel ez­előtt.

A Ge­ner­sich csa­lád cip­szer, az­az sze­pes­sé­gi szász fa­mí­lia. A csa­lád „fel­leg­vá­rá­nak” szá­mí­tó Kés­már­kon szü­let­tek „a tu­dós Ge­ner­sich test­vé­rek”: Ke­resz­tély (1759–1825) evan­gé­li­kus lel­kész, tör­té­nész és mi­ne­ra­ló­gus, Já­nos (1761–1823) pe­da­gó­gus, tör­té­nész és a né­met nyel­vű cip­szer iro­da­lom út­tö­rő­je és meg­te­rem­tő­je, il­let­ve Sá­mu­el (1768–1844) or­vos, Lő­cse vá­ros fő­or­vo­sa, bo­ta­ni­kus.

Ge­ner­sich An­tal – Ge­ner­sich Já­nos uno­ká­ja – a pes­ti or­vos­egye­tem el­vég­zé­se után két éven át kül­föl­di ta­nul­mány­úton volt, és az ak­ko­ri leg­na­gyob­bak­nál dol­go­zott: Reck­ling­ha­us­en­nél, Rok­itans­ky­nál, Lud­wig­nál és Virchow­nál. 1870-ben Ko­lozs­vár­ra nyert ki­ne­ve­zést, ahol hu­szon­öt éven át a kór­bonc­tan pro­fesszo­ra volt, és több­ször vi­selt fon­tos egye­te­mi tiszt­sé­get. Ko­lozs­vá­ri évei alatt ak­tív és meg­ha­tá­ro­zó tag­ja volt az Er­dé­lyi Mú­ze­um Egye­sü­let­nek (EME). (Az EME, ame­lyet gróf Mi­kó Im­re – „Er­dély Szé­che­nyi­je” – ala­pí­tott, az idén ün­nep­li lét­re­jöt­té­nek száz­öt­ve­ne­dik év­for­du­ló­ját.)

Ge­ner­sich An­talt 1895-ben a Val­lás-és Köz­ok­ta­tás­ügyi Mi­nisz­té­ri­um a bu­da­pes­ti or­vo­si kar ké­ré­sé­re a kór­bonc­tan pro­fesszo­rá­vá ne­vez­te ki az in­téz­mény­be. 1892-ben a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia le­ve­le­ző, majd 1902-ben ren­des tag­já­vá vá­lasz­tot­ta őt. Meg­be­csü­lé­sét az is jel­zi, hogy az 1910/11-es tan­év­ben az egye­tem rek­to­ra volt.

Ami élet­út­ját il­le­ti, meg kell em­lí­te­ni, hogy Ge­ner­sich An­tal kis­gyer­mek­ként vesz­tet­te el édes­ap­ját, gim­na­zis­ta ko­rá­ban pe­dig el­hunyt édes­any­ja is. Test­vé­re­i­vel együtt az el­ár­vult uno­kák gon­do­zá­sát, ne­ve­lé­sét a szi­go­rú, ak­kor­ra már meg­öz­ve­gyült nagy­any­ja vé­gez­te. An­tal egyet­len ki­utat lá­tott a nagy­anyai szi­gor­ból: az er­nye­det­len, szor­gal­mas ta­nu­lást, hogy mi­előbb ön­ál­ló eg­zisz­ten­ci­át te­remt­hes­sen, se­gít­hes­se a rá­szo­ru­ló­kat.

Már el­is­mert tu­dós­ként, aka­dé­mi­kus­ként is bi­zony­ta­la­nul ítél­te meg ön­ma­gát. Nem volt tel­je­sen meg­győ­ződ­ve ar­ról, hogy ki­emel­ke­dő te­het­ség­gel di­cse­ked­het­nék. Si­ke­re­it szor­gal­mas mun­kál­ko­dá­sá­val ma­gya­ráz­ta a ma­ga szá­má­ra, no­ha szá­mos meg­fi­gye­lé­sét, zse­ni­á­lis sej­té­sét a 20. szá­za­di utó­dok fé­nye­sen iga­zol­ták.

Azok kö­zé a tu­dó­sok kö­zé tar­to­zott, akik fe­le­lős­sé­get érez­tek a ko­ra­be­li tár­sa­da­lom ügyei iránt. Sa­ját ta­pasz­ta­la­tá­ból tud­ta, hogy a csa­lá­dok mi­lyen sé­rü­lé­ke­nyek, rész­ben a kor­tár­si köz­egész­ség­ügy hi­á­nyos­sá­gai mi­att. So­kat tett az ár­vák tá­mo­ga­tá­sá­ért. A ro­kon­sá­gá­ba tar­to­zó ár­vák ta­nít­ta­tá­sát is – a fel­sőbb kö­zép­is­ko­lák­tól a fő­is­ko­lai és az egye­te­mi kép­zé­sig – kö­vet­ke­ze­te­sen ma­gá­ra vál­lal­ta. Min­den­kor szor­gal­maz­ta az em­ber­ba­rá­ti, tár­sa­dal­mi össze­fo­gást, az ilyen irá­nyú ön­szer­ve­ző­dé­se­ket.

Em­be­ri ma­ga­tar­tá­sá­ra jel­lem­ző, hogy időn­ként igye­ke­zett tár­sa­dal­mi­lag, anya­gi­lag se­gí­te­ni az or­vo­si gya­kor­la­ta so­rán meg­is­mert, ne­héz hely­zet­be ke­rült egyé­ne­ken, csa­lá­do­kon. Így fo­gad­ta ko­lozs­vá­ri há­zá­ba Sza­bó De­zső szü­le­it gyer­me­ke­ik­kel együtt. (Az Eöt­vös Kol­lé­gi­um után sa­já­tos pá­lyát be­fu­tott író ön­élet­raj­zi vissza­em­lé­ke­zé­se­i­ben rö­vi­den több he­lyen is utal csa­lád­ja pat­ró­nu­sá­ra.)

Ge­ner­sich An­tal köz­éle­ti sze­rep­vál­la­lá­sá­hoz szer­ve­sen hoz­zá­tar­to­zott, hogy a vá­ros­ban, ahol élt és dol­go­zott, ak­tí­van ve­gyen részt az evan­gé­li­kus egy­ház­köz­sé­gek ve­ze­té­sé­ben. Fel­ügye­lői, gond­no­ki tiszt­sé­get vi­selt, s e mi­nő­sé­gé­ben az is­ko­lá­zás ügyét kü­lö­nös gond­dal se­gí­tet­te, más­részt igye­ke­zett a szo­ci­á­lis fe­szült­sé­ge­ket eny­hí­te­ni.

Mind­két egye­te­men – a ko­lozs­vá­rin és a bu­da­pes­tin – te­vé­keny sze­re­pet vál­lalt a köz­ügyek­ben. Több­ször töl­töt­te be a dé­ká­ni tiszt­sé­get. Egyik rek­to­ri be­szé­dé­ben azt a ma is ak­tu­á­lis té­mát ve­tet­te fel, hogy a bu­da­pes­ti tu­do­mány­egye­tem és a Mű­egye­tem kö­zött ál­lan­dó együtt­mű­kö­dés lé­te­sül­jön.

A kor­tár­sak szel­le­mes, nyílt em­ber­nek is­mer­ték. Ki­vá­ló elő­adó volt. Pro­fesszo­ri elő­adá­sa­i­nak a tra­gi­kus sor­sú zse­ni, szép­író, Csáth Gé­za ál­lí­tott em­lé­ket egy ne­ve­ze­tes tár­cá­já­ban. Az 1895-től Bu­da­pes­ten te­vé­keny­ke­dő, majd itt nyu­ga­lom­ba vo­nu­ló pro­fesszor alak­ját Füst Mi­lán – aki a kö­ze­lé­ben la­kott – örö­kí­tet­te meg nagy sze­re­tet­tel. Az író így idéz­te meg őt:

„– Mit fog most csi­nál­ni a pro­fesszor úr? – kér­dez­te tő­le egy hír­lap­író.

– Rö­vid idő múl­va meg­ha­lok – fe­lel­te a pro­fesszor.

– Mi­ért kell már most er­re gon­dol­nia?

– Tud­ja meg, fi­am, hogy én egész éle­tem­ben min­dig na­gyon so­kat dol­goz­tam. És azt is tud­ja meg, hogy egy öreg em­bert nem sza­bad meg­fosz­ta­ni a mun­ká­já­tól, mert ha meg­te­szik, ak­kor meg­hal.

És így lett. Ha­mar meg­halt.”

Né­meth Lász­ló (Iszony) és Sza­bó De­zső (Éle­te­im) ugyan­csak meg­idéz­te őt. *

A Ge­ner­sich An­tal em­lé­ké­nek ápo­lá­sá­ra 1991-ben Bu­da­pes­ten lét­re­ho­zott ala­pít­vány ku­ra­tó­ri­u­ma min­den év­ben Ge­ner­sich-dí­jat ado­má­nyoz egy aka­dé­mi­kus­nak, egy ki­ma­gas­ló élet­mű­vel ren­del­ke­ző pa­to­ló­gus­nak, a tu­do­má­nyos di­ák­kö­ri mun­ká­ban ki­emel­ke­dő ered­ményt fel­mu­ta­tó or­vos­tan­hall­ga­tók­nak, kü­lön­díj­ban ré­sze­sül­het­nek to­váb­bá Kár­pát-me­den­cei ma­gyar or­vo­sok. A dí­ja­kat a Sem­mel­weis Egye­te­men ad­ják át ün­ne­pé­lyes ke­re­tek kö­zött.

Ge­ner­sich sír­já­nak fel­újí­tá­sát tá­mo­gat­ta a Há­zson­gárd Ala­pít­vány. Te­vé­keny­sé­gük­ről, cél­ja­ik­ról Ger­gely­né Tő­kés Er­zsé­be­tet, a szer­ve­zet igaz­ga­tó­ját kér­dez­tük:

– Ko­lozs­vár év­szá­za­dos sír­kert­je, a Há­zson­gárd, mint min­den ősi te­me­tő, nem­csak a ke­gye­let he­lye, ha­nem a ma­gyar kul­tú­ra pan­te­on­ja is. „Itt áll a te­me­tő ta­nú­nak, / Fej­fá­in ma­gyar még a szó…” – ír­hat­ta Re­mé­nyik Sán­dor 1920-ban. Má­ra már ez sem igaz. A min­dent el­bo­rí­tó be­to­non egy­re ke­ve­sebb a ma­gyar fel­irat. Bün­tet­le­nül le­ver­he­tők, be­zúz­ha­tók a ré­gi kö­vek, át­ír­ha­tók a ne­vek, le­bont­ha­tók a ke­rí­té­sek, „be­köl­töz­he­tők” a krip­ták. A gaz­dát­lan, meg­vál­tat­lan sí­ro­kat fel­ve­ri a gaz. Amit a szán­dé­kos rom­bo­lás, az „új hon­fog­la­lás” el­ke­rül, azt a gon­dat­lan­ság, kö­zöny ad­ja át az enyé­szet­nek.

Ezen a hely­ze­ten akar­tunk vál­toz­tat­ni, ami­kor 1999-ben lét­re­hoz­tuk a Há­zson­gárd Ala­pít­ványt. Cé­lunk, hogy ma­gán­sze­mé­lyek ado­má­nya­it, ala­pít­vá­nyok tá­mo­ga­tá­sa­it fel­hasz­nál­va éven­te né­hány sír­em­lé­ket hely­re­ál­lít­sunk, má­so­kat fo­lya­ma­to­san gon­doz­zunk. Szám­la­szá­munk, amely­re az ado­má­nyo­kat fo­gad­juk, hon­la­pun­kon meg­ta­lál­ha­tó – mond­ta az ala­pít­vány igaz­ga­tó­ja.

Ko­lozs­vár kul­tu­rá­lis éle­té­ben je­len­tős sze­re­pet ját­szik a Ko­lozs­vár Tár­sa­ság. El­nö­ke dr. Kán­tor La­jos Szé­che­nyi-dí­jas iro­da­lom­tör­té­nész, író. Ter­ve­ik­ben sze­re­pel, hogy éven­te meg­ren­de­zik Ko­lozs­vár nap­ját, amely re­mél­he­tő­en az er­dé­lyi tu­do­má­nyos­ság és kul­tú­ra ki­emel­ke­dő ese­mé­nye lesz.

Kán­tor La­jost azért is em­lít­het­jük eb­ben a tu­dó­sí­tás­ban, mi­vel ő és csa­lád­ja „a sír őri­ző­je”. A Ge­ner­sich Ala­pít­vány meg­ala­ku­lá­sa előtt, de utá­na is a Kán­tor csa­lád – mint Ge­ner­sich le­szár­ma­zot­tak – ügyelt és ügyel Ge­ner­sich An­tal örök­sé­gé­nek ápo­lá­sá­ra.

A sír meg­lá­to­ga­tá­sa­kor már­ci­us 7-én je­len vol­tak az EME kép­vi­se­lői, ro­ko­nok, le­szár­ma­zot­tak, va­la­mint Hód­me­ző­vá­sár­hely Me­gyei Jo­gú Vá­ros Ön­kor­mány­za­tá­nak – amely ugyan­csak tá­mo­gat­ta a sír fel­újí­tá­sát – kép­vi­se­le­té­ben dr. Be­ré­nyi Ká­roly ta­nács­nok. Imát mon­dott Fej­ér Oli­vér evan­gé­li­kus lel­kész (ké­pünkön), aki a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­há­zat és a Ro­má­ni­ai Evan­gé­li­kus-Lu­the­rá­nus Egy­há­zat kép­vi­sel­te. Ge­ner­sich An­tal csil­lag volt – jelentette ki, és a Min­den­ha­tó ál­dá­sát kér­te ah­hoz, hogy mind­annyi­an csil­la­gok le­hes­sünk.

Tan­kó Zi­ta

::Nyomtatható változat::