Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Nagy ün­nep­ség­re ké­szü­lő­dött a bi­ro­da­lom. Ti­be­ri­us csá­szár ural­ko­dá­sá­nak ti­zen­ötö­dik év­for­du­ló­ját ün­ne­pel­te. A ce­re­mó­ni­á­ra Ró­má­ba ér­ke­zett Pon­ci­us Pi­lá­tus is. El­hoz­ta Iz­ra­el né­pé­nek min­den ara­nyát, mi­re csak ke­zét rá­te­het­te. Ve­le ér­kez­tek a le­igá­zott tar­to­má­nyok hely­tar­tói is mind. Ki mert vol­na tá­vol ma­rad­ni ak­kor, ami­kor a csá­szár ün­ne­pel?

Rop­pant aranyhe­gyén pe­dig ott ült a csá­szár! Sze­mei meg­má­mo­ro­sod­tak a mér­he­tet­len gaz­dag­ság­tól, s pil­la­nat­ra mint­ha meg­elé­ge­dett­nek lát­szott vol­na, de csak vil­la­nás­nyi idő­re, az­tán új­ra el­bo­rult a te­kin­te­te.

Egyet­len gon­do­lat bán­tot­ta: ha az em­be­rek nem is, de még fe­let­te áll­tak az is­te­nek. És így tör­tént, hogy esze­lős agyá­ból, ha fél­ve is, de min­dent el­söp­rő erő­vel pat­tant ki a gon­do­lat: „Is­ten aka­rok len­ni!” Elő­ször félt et­től a mon­dat­tól, szin­te be­le­sá­padt a ki­mon­dá­sá­ba. Sze­mét is le­sü­töt­te, mint­ha va­la­mi lát­ha­tat­lan ha­ta­lom előtt kel­lett vol­na őrü­le­tes mon­da­tát szé­gyen­le­nie. Ez a meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan fé­le­lem ide­ge­sí­tet­te.

Be­le­mar­kolt a hal­maz arany­ba, és a szép mí­vű, ne­héz kely­het hoz­zá­vág­ta a kincs­tár­te­rem fa­lá­hoz. A va­ko­lat le­hul­lott, de a ke­hely nem tört össze. Sá­pad­tan la­pult meg a már­vány­pad­lón, aho­vá esett. Ti­be­ri­us nem néz­het­te. Ad­dig szór­ta a ke­ze ügyé­be eső arany­tár­gya­kat, amíg el nem te­met­te egé­szen.

– Is­ten aka­rok len­ni! – ez a mon­dat zu­hant ki aj­ká­ról min­den moz­du­lat­nál. Hang­ja egy­re ma­ga­sab­ban szállt, s vé­gül ri­ká­csolt már. Be is re­kedt. Csak sut­tog­ták már vib­rá­ló sza­vai – Is­ten le­szek…

De Ró­ma is csak sut­tog­ni tu­dott más­nap a fé­le­lem­től. „A csá­szár is­ten lesz… Új is­ten ül a há­ta­ink­ra… ke­gyet­len és vér­szí­vó…” – mond­ták a sze­mek, de az aj­ka­kat le­pe­csé­tel­te a fé­le­lem.

Az ün­nep­sé­gek után a hely­tar­tók el­hagy­ták Ró­mát. Pon­ci­us Pi­lá­tus ar­ca gond­ter­hes volt. Ho­gyan hir­des­se ki Zsi­dó­or­szág­ban az új is­ten, Ti­be­ri­us csá­szár tisz­te­le­tét és imá­dá­sát? A réz­mű­ve­sek már pa­ran­csot is kap­tak ar­ra, hogy min­táz­zák meg a csá­szár ké­pmá­sát. Már ké­szül az is­ten­csá­szár szob­ra, s pa­rancs sze­rint fel kel­lett ál­lí­ta­ni min­den is­ten­ség temp­lo­má­ban a bi­ro­da­lom egész te­rü­le­tén.

Pi­lá­tus előtt a je­ru­zsá­le­mi temp­lom ké­pe le­be­gett, és fé­le­lem fu­tott át a lel­kén. „Mi lesz, ha fel­nyit­tat­ja majd a temp­lom ka­pu­ját, és el­he­lyez­te­ti ben­ne az új bál­ványt? Lá­za­dás… per­sze, lá­za­dás lesz be­lő­le, és fo­lyik a vér. Ez a fa­na­ti­kus nép in­kább le­gyil­kol­tat­ja ma­gát, de a temp­lo­mot nem en­ge­di meg­szent­ség­te­le­ní­te­ni. S a lá­za­dá­sért ki lesz a fe­le­lős? A hely­tar­tó, per­sze, aki nem kép­vi­se­li böl­csen a csá­szár aka­ra­tát. S ki­re szab­ják ki majd a bün­te­tést? S mi lesz ez?” Nya­kán érez­te Pi­lá­tus e gon­do­lat­ra a bi­tót…

– Át­ko­zott csá­szár – szi­szeg­te fo­gai kö­zött. Az­tán a nyel­vé­be ha­ra­pott, és olyan fé­le­lem­mel né­zett kö­rül, mint a ha­lál­ra­ítél­tek.

Jú­dea föld­jén járt már, s el­ér­ke­zett kí­sé­re­té­vel a Jor­dán vi­zé­hez. Zu­ho­gó hang ütöt­te meg a fü­lét. Más volt ez a hang, mint az is­ten­csá­szár nya­fo­gó be­szé­de. Erő­tel­je­sen szállt és bát­ran csat­to­gott, mint a kő­szá­li sa­sok nagy, ki­ter­jesz­tett szár­nya.

– Meg­lát­ja min­den test az Is­ten­nek sza­ba­dí­tá­sát. Vi­pe­rák faj­za­tai, ki­cso­da in­tett meg ti­te­ket, hogy a be­kö­vet­ke­ző ha­rag elől me­ne­kül­je­tek? Mert el­jő, aki erő­sebb ná­lam­nál, az majd meg­ke­resz­tel ti­te­ket Szent­lé­lek­kel.

Nyug­ta­la­ní­tó be­széd volt ez. Az em­be­rek sír­tak, és meg­szag­gat­ták ru­há­i­kat. Egy öreg zsi­dó fel­kelt a tér­de­lők kö­zül, ki­tár­ta kar­ját és így ki­ál­tott:

– Ke­gyel­mezz, Uram, új Is­ten, Mes­si­ás!

Ez a mon­dat ve­rő­dött Pi­lá­tu­sig. Hát ezek nem tud­nak a ró­mai ese­mé­nyek­ről? Ez már a lá­za­dás kez­de­te len­ne? Zsi­dó ta­nács­adó­ját in­tet­te ma­ga mel­lé, tő­le kért ma­gya­rá­za­tot.

– Az új is­ten, uram, nem a leg­fel­sé­ge­sebb csá­szár, ha­nem az én os­to­ba vé­rem, a vén a Dá­vid tör­zsé­ből szár­ma­zó Jé­zus­ról be­szél. So­kan hi­szik, hogy ő lesz a zsi­dók ki­rá­lya. Azt is mond­ják, hogy már ré­geb­ben meg­szü­le­tett…

– És ki az, aki pré­di­kál? – ér­dek­lő­dött Pi­lá­tus.

– Az Ke­resz­te­lő Já­nos, a Za­ka­ri­ás fia.

Pi­lá­tus jól szem­ügy­re vet­te most a be­szé­lőt. Szá­las ter­me­tű em­ber volt és égő te­kin­te­tű. Bő­re a csont­já­ra ta­padt. A ta­nács­adó mint­ha ol­vas­na Pi­lá­tus gon­do­la­tá­ban:

– Sás­kát és mé­zet eszik… Men­jünk, uram, nem ne­ked va­ló lát­vány ez.

Ek­kor for­dult fe­lé­jük Ke­resz­te­lő Já­nos. Cson­tos uj­ját fel­emel­te. S ez az ujj mint­ha Pi­lá­tus­ra mu­ta­tott vol­na.

– Vi­pe­rák faj­za­tai, vi­pe­ra­faj­za­tok – emel­te fel hang­ját –, tér­je­tek meg, mert el­kö­ze­lí­tett az Is­ten or­szá­ga.

Pi­lá­tus nem hall­gat­hat­ta to­vább.

– Men­jünk – ad­ta ki a pa­ran­csot. És még so­ká­ig azon gon­dol­ko­zott, mennyi tisz­ta­ság ült ezen a pró­fé­ta­ar­con. És azon is, hogy bi­zo­nyá­ra iga­zat be­szélt, s mi­lyen kár, hogy meg kell hal­nia. Mert az el­mél­ke­dé­se e pil­la­na­tá­ban vi­lá­go­san lát­ta Pi­lá­tus, hogy az igaz­ság­nak eb­ben az átok vi­lág­ban meg kell hal­nia. Oda­szólt kí­sé­re­té­nek:

– Ha en­nek az em­ber­nek, a pró­fé­tá­nak ba­ja es­nék, je­lent­sé­tek azt né­kem. A sor­sa ér­de­kel.

He­ró­des, a zsi­dók ki­rá­lya is la­ko­mát tar­tott. He­ró­di­ás lá­nya tán­colt ezen a la­ko­mán. „De szép lány ez…” – ré­ve­de­zett el lá­tá­sán He­ró­des. Majd­nem olyan ígé­re­te­sen szép, mint He­ró­di­ás, az any­ja, akit ágyas­ként tar­tott a pa­lo­tá­já­ban.

Csak az az át­ko­zott em­ber, a Ke­resz­te­lő, aki­ből az Is­ten be­szél, ne ül­döz­né a lel­két e mi­att a do­log mi­att. Gaz­dag­gá ten­né, és szőr­ru­ha he­lyett bár­sony­ban já­rat­ná. De az­zal a fé­lel­me­tes igaz­sá­gá­val nem le­het bír­ni. Mit is haj­to­gat egy­re? „Nem sza­bad né­ked a te test­vé­red fe­le­sé­gé­vel él­ned.” Csak ezt mon­do­gat­ja. Bör­tön­be is azért ve­tet­te, hogy el­hall­gas­son. Ha eb­ben az egyet­len do­log­ban en­ged, is­mét sza­bad. Nagy em­ber­ré te­szi. De nem en­ged. Majd hol­nap is­mét meg­pró­bál­ko­zik ve­le.

Ha en­ged, ő, He­ró­des hol­nap meg­ké­ri ar­ra is, hogy ve­zes­se rá lel­két a meg­té­rés út­já­ra. Hol­nap szól­jon hát a Mes­si­ás­ról. Majd utá­na­né­zet an­nak is, iga­zak-e a hí­rek, amik az utób­bi idők­ben el­ter­jed­tek ró­la.

„Hol­nap… hol­nap én is meg­té­rek…”

Un­do­rí­tó ez a sok ze­ne­bo­na, ez a sok or­gi­á­zás, ez a sok me­zí­te­len­ség. Ni, most is itt len­ge­nek előt­te az ud­var rab­szol­ga­lá­nyai. Szin­te sem­mi ru­ha nincs raj­tuk. És mind ré­sze­gek már. Mi lesz ké­sőbb? Utá­la­tos!

„Hol­nap meg­té­rek… Ke­resz­te­lő… csak ezt az egy dol­got ren­dez­zük el, ezt a He­ró­di­ás-ügyet. Hi­szen sze­re­tem! Nin­cse­nek mo­hó sze­me­im, nem kell más, csak ő kell! Ő kell… kell… kell… kell…”

A rab­szol­ga a ki­rály szá­já­hoz emel­te a ne­héz ku­pát, s He­ró­des ki­it­ta az olaj­sű­rű, ne­héz fü­ge­bort. Össze­ráz­kó­dott. Nem, már ez sem kell, ez sem íz­lik.

– Meg­té­rek… hol­nap… – sut­tog­ta, és aka­doz­ni kez­dett a nyel­ve. Köd bo­rult az agyá­ra. Ré­szeg lett. Vas­tag szem­hé­ja fé­lig le­csu­kó­dott már, s csak Sa­lo­me hang­já­ra nyílt új­ra. A lány meg­ha­jolt előt­te. Az ezüst fá­tyol­ru­ha alól ala­bást­romtest vi­lá­gí­tott. S tán­col­ni kez­dett.

Gyor­san pör­gött, s a kö­rök né­zé­se el­szé­dí­tet­te He­ró­dest. Ér­zé­ki­ség, má­mor, bu­ja kéj le­be­gett a for­gó lány tán­cá­ban. A tán­co­ló is meg­szé­dült vé­gül, és oda­esett a ki­rály lá­ba­i­hoz.

– Szép volt, Sa­lo­me – túrt be­le a dús, sö­tét haj­ko­ro­ná­ba He­ró­des ke­ze. – Ezért a tán­cért min­dent oda­adok ne­ked, amit csak kérsz.

– Min­dent? – kér­dez­te a lány.

– Min­dent! – emel­te fel gő­gös hang­ját He­ró­des. – Min­dent. Én szól­tam, a ki­rály.

Sa­lo­me ar­cán go­nosz mo­soly fu­tott át. Győ­zött. S mi­lyen rég­óta várt er­re a győ­ze­lem­re.

– A Ke­resz­te­lő fe­jét ké­rem. Ho­zasd ide, uram, egy tál­ban. Most! Most kell!

Döb­bent csend ült a te­rem­re. He­ró­des ki­jó­za­no­dott. Ha­rag fu­tott át ar­cán, de a lány nem en­ged­te ki ke­zei kö­zül.

– A sza­vad szent. Ez lesz min­den. Ez a fej.

A ki­rály meg­ad­ta ma­gát.

– Hoz­zá­tok – csak ennyit mon­dott test­őre­i­nek, és el­ta­kar­ta az ar­cát. Sírt. – Hol­nap meg­té­rek? Hol­nap… hol­nap vé­gem… – sut­tog­ta ma­ga elé.

Óri­á­si ezüst­tál­cán ült Ke­resz­te­lő Já­nos fe­je. A sze­mét nem fog­ta le sen­ki, és a két szem még élt. Csak nem moz­gott. Me­rő­en né­zett, me­rő­en… És még­is min­den­ki úgy lát­ta, hogy őrá néz. He­ró­des iszo­nyod­va néz­te.

Az egyik rab­szol­ga, aki ti­tok­ban Ke­resz­te­lő ta­nít­vá­nya volt, sem­mi­vel sem tö­rőd­ve im­már, utá­noz­va Ke­resz­te­lő mély, fé­lel­me­tes hang­ját, ön­fe­led­ten ki­ál­tot­ta:

– Mér­ges kí­gyók faj­za­tai! Tér­je­tek meg!

He­ró­des a szí­vé­hez ka­pott, és alá­bu­kott.

– Nem le­het – ezt sut­tog­ta esés köz­ben. – Ó, ó, Ke­resz­te­lő!

S olyan csend lett, hogy nem hal­lat­szott más, csak a Ke­resz­te­lő fe­jé­nek alá­csur­gó vé­re hul­lá­sa.

Más­nap Pi­lá­tus füg­gő­ágyá­ban ép­pen reg­ge­li­jét fo­gyasz­tot­ta, mi­kor je­len­tet­ték ne­ki, ami a pró­fé­tá­val tör­tént.

– Tud­tam, hogy meg kell hal­nia – sut­tog­ta szo­mo­rú­an a hely­tar­tó.

S a Mes­si­ás­ra gon­dolt, aki­ről a le­vá­gott fe­jű pró­fé­ta be­szélt. „Ő az igaz­ság! Csak so­ha, so­ha ne ké­ne vé­le ta­lál­koz­nom” – gon­dol­ta, és be­le­sá­padt a ta­lál­ko­zás gon­do­la­tá­ba.

Ja­kus Im­re

::Nyomtatható változat::