Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 34
- Mindennél jobban
Élő víz
Hozzászólás a cikkhez
Mindennél jobban
A Mester és a tanítvány kis kunyhójuk előtt ültek a vízparton. Csendesen beszélgettek ismerőseikről, és sorra vették őket. A tanítvány elővette előjegyzési naptárát.
– Ma hárman jönnek hozzád, uram. A tegnap esti igehirdetésed után kérték, hogy ma délután fogadd őket. Útbaigazítást szeretnének tőled kapni az örök élet felől.
– Lám – mondta a Mester boldogan –, Isten igéje nem tér vissza üresen.
Fejük felett lökhajtásos vadászgépek húztak délnek. Fülsértő hangjuktól reszketett a levegő, de néhány másodperc alatt eltűntek, és magukkal vitték a hangot.
– Így van az Isten igéjével is az ember – mutatott utánuk a Mester. – Beleharsog életébe Isten ítéletének a hangja, és utána kívánatos lesz a csend, Isten békességének a csendje. Aki megízlelte egyszer ezt a békét, az sokat megad érte, hogy az övé maradhasson.
– Nálad ez a békesség, uram – szólt a tanítvány alázatosan –, én mindent elhagytam érted.
– Mindent? – kérdezte a Mester. – Nagy szó ez, fiam. A „minden” kilencven százaléka értéktelen limlom, amit nem kíván a mennyei Atya. Nem kívánja el sem örömödet, sem sikereidet, sem gazdagságodat, sem tudásodat, ha alázatosan élsz velük. De az emberek életében van egy istenített tíz százalék, ami legalább annyit ér nekik, mint az Isten. Aranyborjú ez, fiam, bálvány, amit nem tűr az Úr azok életében, akik az ő uralma alatt akarnak élni.
Derűsen ránézett a tanítványra.
– Úgy tudom, hogy még tíz lánc földed van odahaza, amit mások művelnek. Holnap hazamész, eladod, és az árát odaadjuk a szegényeknek.
– A földet? – kérdezte meglepetten a tanítvány. – Azt nem adhatom oda, uram. Őseimtől örökölt földem az, nem adhatom oda. Miből élek meg öregkoromra? Azt nem…
– Hát így bízod magad teljesen Isten kegyelmére, fiam? Nem az a baj, hogy földed van, hanem hogy csak a földeddel a hátad mögött mered rábízni magadat a gondviselő Istenre. Látod, nem bízol benne egészen, és most kiderült, hogy mindenről te sem mondanál le őérte. Egy fogyatkozásod van, amiben jobban bízol, mint Istenben. És emiatt talán bezárul majd előtted a mennyek országának kapuja.
A tanítvány nem felelt. Hallgatott.
Autó fordult le a műútról a folyó felé a keskeny szekércsapáson. Mindketten arra néztek.
– Az első látogató – mondotta a tanítvány még mindig szégyenkezve. – Derék, becsületes ember. Istenfélő, az Ige tisztelője, aki várja Isten országát.
Az autó odaért hozzájuk. Gyönyörű, idei Studebaker típus volt. Magas, szemüveges, elegáns ember lépett ki belőle. Becsapta az ajtót, és odament hozzájuk. Ránézett a Mesterre, és minden teketória nélkül letérdelt előtte a parti fövenyen.
– Kelj fel, fiam – szólott hozzá nyájasan a Mester –, ne térdelj előttem, csak az Isten előtt. Mit kívánsz tőlem?
Az ember felnézett rá áhítattal.
– Jó Mester, mit cselekedjem, hogy Isten országába bejussak?
– A törvényt megtartod-e? – kérdezte a Mester.
– Igyekszem, atyám. Szeretem Istenemet mindennél jobban. Nevét nem káromolom, ünnepnapját megszentelem. Tudom, hogy nem vagyok bűn nélkül, de újból és újból megtisztulok lélekben őelőtte.
– Mit adsz az embereknek Isten ajándékaiból?
– Gyógyítom őket, a szegényeket ingyen kezelem. Nem kívánom a másét, megelégszem azzal, amit önként adnak a betegek.
– És mit adsz Isten országának ügyére és a szegényeknek?
– Minden jövedelmem egy tizede az övék.
– Áldassék Isten neve! – mondotta a Mester örvendezve. – Te valóban jó úton jársz, fiam. Eltaláltál énhozzám is, és szíved megnyílt a megváltó evangélium előtt. Nos, higgy az evangéliumban, szeresd felebarátaidat, és mindennél jobban Istent, a te Atyádat.
– Mindennél jobban, Mesterem!
A Mester oldalt nézett, szeme észrevette az autót, és visszatévedt az előtte álló emberre. Elmosolyodott.
– Lenne egy kérésem hozzád, fiam. Isten dicsőségére, önmagad mindenek felett való bizodalmának megmutatására, kérlek, add oda ezt az autódat az epileptikus betegek telepének, mert autóra van szükségük.
Az ember elsápadt.
– Az autómat? Az én autómat – hebegte. – Nem lehet, ez kell nekem. Nem tehetem magam nevetségessé a kollégáim előtt! Az értékes betegeim fele elmaradna tőlem…, de különben is, én nem gyalogolhatok, és Isten tudja, mikor tudok egy ilyen másikat venni… Kérj valami mást… Én…
A Mester elszomorodott.
– Nem baj, hogy autód van, fiam, legyen az csak minél több embernek. De ha mindenek felett az Istenben bízol, miért nem bíznád magad gyalogosan vagy olcsó kiskocsival a következő két-három évben őreá? Értsd meg, most próba alá vesz az Úr téged, mert ez az autód eltorlaszolja most előtted a mennyek országába vezető utat. Most tűnik ki, hogy egy fogyatkozásod van, add oda autódat a szegényeknek, mondj le róla most, és tied lesz a mennyek országának békessége.
Az ember elfordult a Mestertől. Odament az autóhoz, rátámaszkodott a hűtőjére. Egy percig állt ott szótlanul. Aztán visszafordult.
– Majd még gondolkodom ezen.
Intett feléjük, beült az autóba, gázt adott. Alig lehetett hallani a motorbúgást, a legtökéletesebb idei konstrukció volt ez az autó. Úgy elporzott az úton, mintha menekülne.
A Mester ránézett a tanítványra. Szomorúan.
– Nehezen mennek be a mennyek országába, fiam, azok, akiknek szíve a gazdagság ilyen jelképeihez tapadt. Könnyebb feladat hajókötelet fűzni a tű fokába, mint az ilyeneket elvezetni az Isten országába.
– Mester – szólalt meg a tanítvány szemét lesütve –, négy lánc földet odaadok a szegényeknek atyai örökségemből.
– Fiam – válaszolt a Mester –, az Úr nem akar téged szegénnyé tenni. Csak meg akar szabadítani téged attól, amit egyenértékűnek tartasz ővele. Tartsd meg a földedet, és vele a fél szívedet. Tested bizonyára nem fog éhezni öregkorodra. Ez is valami.
Valaki kiáltott a folyó túlsó oldaláról. A tanítvány észrevette, hogy egy fekete ruhás asszony integet a túloldalon. Beült a csónakba, és átevezett érte.
Nagyon egyszerűen öltözött városi ruhás nő volt. Amikor beült a csónakba, akkor ismerte fel a tanítvány, hogy a tegnap esti igehirdetés után jelentkező elegáns dáma jött el hozzájuk. Ruhája keresetten egyszerű volt, mintha jelmez lenne egy kihangsúlyozottan komoly jelenethez.
Az innenső parton előreküldte a tanítványt.
– Jelents be, édes testvérem, a Mesternél. Bűnös asszony jön hozzá, hogy lábai előtt leborulhasson, és feloldozásért esdekeljen.
A tanítvány edzett lélek volt a látogatók dolgában, de most megzavarodott. Kikötötte a csónakot, elpiszmogott a lánccal egy darabig. Mikor hátrafordult, majd hanyatt esett. Az asszony már levetette körömcipőjét, harisnyáját, és mezítláb indult a Mester felé. A tanítvány felvette a cipőket, és ment az asszony után, aki, mire felért emez, már ott térdelt a Mester előtt.
– Tegnap este, Uram, felzaklatta igéd a szívemet. A mennyek országa lett számomra a drágagyöngy, amiért mindent odaadok ezután.
– Szereted mennyei Atyádat, leányom?
– Mindennél jobban, Mesterem. Bibliám az utolsó olvasmány minden este, nem múlik el nap, hogy ne imádkozzam őhozzá. Szeretem Isten házát, áhítattal hallgatom az igét. Boldog vagyok, hogy kegyelmének egy morzsáját nekem is odahullajtja, bűnös leányának.
– Szereteted-e az embereket, felebarátaidat?
– Ó, igen, uram! Nekik játszom a színházban, tanítom őket Istentől kapott tehetségemmel jobbá, emberibbé lenni. És az a legnagyobb boldogságom, ha hosszú tapsuk előtt meghajolva, szemükben az őszinte emberi érzések könnyeit látom megcsillanni. De ezentúl még többet akarok tenni üdvösségükért! Szeretném, ha művészetem kinyújtott ujj lenne Isten felé.
– Áldott légy jó szándékodért leányom – örvendezett a Mester. – De mondd csak, látom, akarsz még valamit mondani.
– Házamba befogadtam ma egy sokgyermekes szegény családot, a házmesterlakásba. Testvéreimnek érzem őket tegnap óta. És elhoztam pénzem egy részét hozzád ebben a betétkönyvben, kérlek, oszd ki a szegények között.
A Mester nem tudta megindultságát elrejteni. Ránézett a tanítványra, aki ámulattal és tisztelettel nézett a színésznőre, és lesütötte szemét a földre.
A Mester az asszony felé fordult, és megsimogatta a fejét.
– Nem vagy messze Isten országától, leányom.
– Mindent odaadok érte – felelte sírva az asszony.
A Mester felkapta a fejét. Ránézett az előtte térdelőre, mintegy kutatva, hogy minden-e a minden. Egy kis ideig elgondolkodva nézett maga elé, aztán eszébe jutott a próbakérdés.
– Édes lányom, Isten dicsőségére, odaadásod megmutatására egy szolgálatot kérek tőled. Hadd örvendjenek Isten angyalai alázatosságodnak.
– Teljesítem, uram.
– Vidd el istenáldotta művészetedet más emberekhez. Hagyd el a főváros csillogó színpadjait, és szerződj le egy-két évre vidékre. Hadd jusson el egy hívő művész bizonyságtétele a mennyei boldogságról a falvak és városkák egyszerű népéhez. Hidd meg, e lemondásod az Úrba vetett teljes bizodalmad mennyei kincseivel fog megörvendeztetni.
Az asszony felállt a térdelésből, és most magasabb lett a Mesternél. Kendőzetlen arca elsápadt.
– Én vidékre? Ezt kívánnád tőlem, uram?! Az lehetetlen. Az én közönségem itt van a fővárosban. Tavaly nagydíjat kaptam. Százak jönnek esténként csak énmiattam a színházba. Itt a baráti köröm is. Ilyen fodrászom és szabóm sehol sem lenne. Nélkülük fél ember vagyok.
Észre sem vette, hogy hangja már hangosabb az illendőnél.
– Vidékre?! Hiszen két év alatt elfelejtenek, és más lép a helyembe. Nekem a fővárosban kell maradnom!
Úgy felindult, hogy arca is piros lett.
– Én csak a főváros kulturált közönsége előtt tudom kifejteni művészetemet. Ezt nem akarhatja az Isten, ez csak a te szeszélyed, Mester. Kegyetlen kívánság, hogy én eltemessem magam vidéken.
A Mester meglepődve nézett az asszonyra.
– Én azt hittem, lányom, mindennél jobban szereted az Urat, és lám, mégis van egy fogyatkozásod. Ajánld fel sikerélményeidet alázatosan néhány évre az Úr szolgálatára, és járj egy ideig a kisebb dicsőség útján. Vidéken most nagyobb szolgálatot végezhetsz, több ember előtt szolgálhatod a színpadon Uradat. Nem kellett volna felajánlanod életedet az Úr követésére, de ha megtetted, fogadd el általam az Úr küldő szavát.
Az asszony mezítlábasan belépett a körömcipőkbe, és szó nélkül elindult a folyó inneni partján felfelé. A tanítvány utánaszaladt, a betétkönyvet az asszony kezébe nyomta. De mintha fejbe csapták volna, úgy érte az asszony halk szitkozódása:
– Bolond… eszelős… Hogy én menjek le… Őrült…
Leverten tért vissza a tanítvány. A Mester mozdulatlan arccal nézte a vizet. Csak nagy sokára szólalt meg.
– Könnyebb a tevének átpréselődnie a tűfoknyi keskeny éjszakai várkiskapun, mint azoknak bejutni az Isten országába, akik a maguk dicsőségéről nem tudnak lemondani az Úrért.
– De hát kicsoda üdvözülhet akkor? – kérdezte a tanítvány. – Hiszen úgy látszik, minden embernek van valami gyengéje, amiről magától sohasem tud lemondani.
De választ nem kapott. Akkor vette észre, hogy a Mester az asszony után néz, és kezét imádságra emelte.
A tanítvány halászni járt délután. Amikor visszatért, látta, hogy egy ismerős arcú ember ül a Mester mellett. Rögtön felismerte a tegnap esti jelentkezőt. Még azt is tudta róla, hogy író. Egy könyvét ő maga is olvasta. Szívesen emlékezett vissza erre a könyvre. Mély emberség és szeretet hatotta át az egész kitűnő írást.
Úgy látszik, már régóta beszélgettek.
– Nos, fiam – folytatta a Mester a tanítvány köszönése után a beszélgetést –, meggyőződtem arról, hogy szereted a mennyei Atyát, és bizalmad van hozzám. De hogyan állsz az emberekkel? Szereted-e felebarátaidat? Mit teszel értük hited indításából?
Látszott, hogy az író megütközött ezen a kérdésen. De jól nevelten erőt vett magán.
– Jótékonyságra gondolsz, Atyám? A hitközség terhét felerészben én viselem.
– Ne érts félre, az engem nem érdekel, hogy mit csinálsz a pénzeddel, és mennyit tartasz meg jövedelmedből. Hanem hogy te mivel szolgálsz az emberek között.
– A könyveimmel, Mesterem. Az írásaimmal Istenre mutatok. Istenes és humánus gondolataimat nekik adom. Sokat beszélek hozzájuk, előadásokat tartok, nemegyszer a templomban is. Sok a mondanivalóm nekik, és most még több lesz, mert mindennél jobban odaforrtam Istenhez. Uram, mondd meg, kikhez szóljak, és én megfürdetem az embereket frissen áradó evangéliumi mondanivalómban. Gondolataim köteteken át fogják szolgálni Isten ügyét.
– Tehát kész vagy arra, hogy egészen rábízd magad Isten vezérletére?
– Teljesen Istené a szívem – válaszolt az író megindultan.
– Akkor menj ki az emberek közé, és hallgasd meg őket. Hallgasd meg a kis falusi templomok prédikátorait, akik nem a te gondolataidat mondják, és nem beszélnek olyan pallérozottan, mint te. Járj be – úgy gondolom – száz templomot. Járj el áhítatokra, külvárosok imatermeibe, ahol egyszerű emberek tesznek tanúbizonyságot darabos szavakkal hitükről.
Az író mosolygott a széken, elnézően, de kissé feszengve.
– Értelek, Mesterem, élményszerző körútra küldesz. Talán el is mennék kedvedért néhány helyre, de sajnos szerződéseim az íróasztalhoz kötnek. De egyébként is – tette hozzá bizalmasan –, én már túl vagyok azon, hogy primitív emberek vallásos fejtegetéseit hallgassam. Egy-egy „márkás” szónokot még tiszteletből meghallgatok, de a prédikátorok többsége bosszant és fáraszt. Inkább leülök otthon a Biblia mellé, és gondolataim sokkal mélyebben feldolgozzák azt, mint a legtöbb hitszónok tudná.
A Mester megcsóválta a fejét.
– Fiam, fiam, ne vétkezz. A legegyszerűbb vallástételben is Isten üzenete rejtőzik. Hogy akarsz Istennek szolgálni az emberek között, ha nem érdekel téged Isten üzenete az emberek szájából? Hogyan kívánhatod az emberektől, hogy meghallgassanak téged, ha te magad unod hallgatni őket? Isten hitből hitbe, embertől emberig hirdetteti szavát, és így ajándékozza nekünk is a hitet. Neked nagy szükséged van arra, hogy megtanuld: a mi gondolataink még nem az ő gondolatai!
Az író felállt.
– Tisztelem álláspontodat, Mester, de én másképpen gondolkodom. Hozzám csak az én gondolataimon át szól az Isten.
A Mester is felállt. Kissé felindultan.
– Egy fogyatkozásod van, fiam. Eredj el, adj túl egy időre ezen a magad csinálta elveden, és keresd Isten üzenetét az egyszerű hívő emberek vallástételeiben. Ha mindennél jobban szereted az Istent, akkor hagyd rá magad a más emberek ajkán hirdetett evangéliumra. És kincsed lesz a mennyekben.
Az író szellemes ember volt, de most nem tudott válaszolni erre az állhatatos felszólításra. Fanyarul elmosolyodott, kezet fogott mindkettőjükkel, és elment.
A Mester szemében könnyeket látott a tanítvány.
– Fiam – mondotta a Mester fájdalommal –, könnyebb a tevének általmenni a tű fokán, mint bejutni a mennyek országába azoknak, akik önhitten a maguk tehetségét istenítik. Jaj azoknak, akik csak fél szívvel támaszkodnak Istenre. De áldott mindenki, aki ilyen kötelékeitől megszabadul, és teljes bizalommal őreá hagyatkozik.
– De van ilyen ember, Mester? – tépelődött a tanítvány. – Kicsoda üdvözülhet az emberek közül, hiszen szívünk egészen sohasem Istené!
A Mester ránézett overallos tanítványára. Nekitámaszkodott a kunyhó előtt leásott fakeresztnek – mintha csak hozzánőtt volna! – és megsimogatta a tanítvány karját.
– Kicsoda üdvözülhet? Embereknél ez lehetetlen lenne, de – hála az Úrnak! – Istennél minden lehetséges nekünk.
A tanítvány felnézett a Mesterre, és halkan, szégyenkezve mondta neki.
– Mester, holnap hazamegyek. Elrendezem a földügyemet a megváltó Istennel. Mind a tíz lánc földemet odaadjuk a szegényeknek.
Szeméből kibuggyant a könny. Hallgattak a csendben mindketten.
H. Németh István
::Nyomtatható változat::
|