Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

A Mes­ter és a ta­nít­vány kis kuny­hó­juk előtt ül­tek a víz­par­ton. Csen­de­sen be­szél­get­tek is­me­rő­se­ik­ről, és sor­ra vet­ték őket. A ta­nít­vány elő­vet­te elő­jegy­zé­si nap­tá­rát.

– Ma hár­man jön­nek hoz­zád, uram. A teg­nap es­ti ige­hir­de­té­sed után kér­ték, hogy ma dél­után fo­gadd őket. Út­ba­iga­zí­tást sze­ret­né­nek tő­led kap­ni az örök élet fe­lől.

– Lám – mond­ta a Mes­ter bol­do­gan –, Is­ten igé­je nem tér vissza üre­sen.

Fe­jük fe­lett lök­haj­tá­sos va­dász­gé­pek húz­tak dél­nek. Fül­sér­tő hang­juk­tól resz­ke­tett a le­ve­gő, de né­hány má­sod­perc alatt el­tűn­tek, és ma­guk­kal vit­ték a han­got.

– Így van az Is­ten igé­jé­vel is az em­ber – mu­ta­tott utá­nuk a Mes­ter. – Be­le­har­sog éle­té­be Is­ten íté­le­té­nek a hang­ja, és utá­na kí­vá­na­tos lesz a csend, Is­ten bé­kes­sé­gé­nek a csend­je. Aki meg­íz­lel­te egy­szer ezt a bé­két, az so­kat meg­ad ér­te, hogy az övé ma­rad­has­son.

– Ná­lad ez a bé­kes­ség, uram – szólt a ta­nít­vány alá­za­to­san –, én min­dent el­hagy­tam ér­ted.

– Min­dent? – kér­dez­te a Mes­ter. – Nagy szó ez, fi­am. A „min­den” ki­lenc­ven szá­za­lé­ka ér­ték­te­len lim­lom, amit nem kí­ván a mennyei Atya. Nem kí­ván­ja el sem örö­mö­det, sem si­ke­re­i­det, sem gaz­dag­sá­go­dat, sem tu­dá­so­dat, ha alá­za­to­san élsz ve­lük. De az em­be­rek éle­té­ben van egy is­te­ní­tett tíz szá­za­lék, ami leg­alább annyit ér ne­kik, mint az Is­ten. Arany­bor­jú ez, fi­am, bál­vány, amit nem tűr az Úr azok éle­té­ben, akik az ő ural­ma alatt akar­nak él­ni.

De­rű­sen rá­né­zett a ta­nít­vány­ra.

– Úgy tu­dom, hogy még tíz lánc föl­ded van oda­ha­za, amit má­sok mű­vel­nek. Hol­nap ha­za­mész, el­adod, és az árát oda­ad­juk a sze­gé­nyek­nek.

– A föl­det? – kér­dez­te meg­le­pet­ten a ta­nít­vány. – Azt nem ad­ha­tom oda, uram. Őse­im­től örö­költ föl­dem az, nem ad­ha­tom oda. Mi­ből élek meg öreg­ko­rom­ra? Azt nem…

– Hát így bí­zod ma­gad tel­je­sen Is­ten ke­gyel­mé­re, fi­am? Nem az a baj, hogy föl­ded van, ha­nem hogy csak a föl­ded­del a há­tad mö­gött me­red rá­bíz­ni ma­ga­dat a gond­vi­se­lő Is­ten­re. Lá­tod, nem bí­zol ben­ne egé­szen, és most ki­de­rült, hogy min­den­ről te sem mon­da­nál le őér­te. Egy fo­gyat­ko­zá­sod van, ami­ben job­ban bí­zol, mint Is­ten­ben. És emi­att ta­lán be­zá­rul majd előt­ted a mennyek or­szá­gá­nak ka­pu­ja.

A ta­nít­vány nem fe­lelt. Hall­ga­tott.

Au­tó for­dult le a mű­út­ról a fo­lyó fe­lé a kes­keny sze­kér­csa­pá­son. Mind­ket­ten ar­ra néz­tek.

– Az el­ső lá­to­ga­tó – mon­dot­ta a ta­nít­vány még min­dig szé­gyen­kez­ve. – De­rék, be­csü­le­tes em­ber. Is­ten­fé­lő, az Ige tisz­te­lő­je, aki vár­ja Is­ten or­szá­gát.

Az au­tó oda­ért hoz­zá­juk. Gyö­nyö­rű, idei Stu­de­ba­ker tí­pus volt. Ma­gas, szem­üve­ges, ele­gáns em­ber lé­pett ki be­lő­le. Be­csap­ta az aj­tót, és oda­ment hoz­zá­juk. Rá­né­zett a Mes­ter­re, és min­den te­ke­tó­ria nél­kül le­tér­delt előt­te a par­ti fö­ve­nyen.

– Kelj fel, fi­am – szó­lott hoz­zá nyá­ja­san a Mes­ter –, ne tér­delj előt­tem, csak az Is­ten előtt. Mit kí­vánsz tő­lem?

Az em­ber fel­né­zett rá áhí­tat­tal.

– Jó Mes­ter, mit cse­le­ked­jem, hogy Is­ten or­szá­gá­ba be­jus­sak?

– A tör­vényt meg­tar­tod-e? – kér­dez­te a Mes­ter.

– Igyek­szem, atyám. Sze­re­tem Is­te­ne­met min­den­nél job­ban. Ne­vét nem ká­ro­mo­lom, ün­nep­nap­ját meg­szen­te­lem. Tu­dom, hogy nem va­gyok bűn nél­kül, de új­ból és új­ból meg­tisz­tu­lok lé­lek­ben őe­lőt­te.

– Mit adsz az em­be­rek­nek Is­ten aján­dé­ka­i­ból?

– Gyó­gyí­tom őket, a sze­gé­nye­ket in­gyen ke­ze­lem. Nem kí­vá­nom a má­sét, meg­elég­szem az­zal, amit ön­ként ad­nak a be­te­gek.

– És mit adsz Is­ten or­szá­gá­nak ügyé­re és a sze­gé­nyek­nek?

– Min­den jö­ve­del­mem egy ti­ze­de az övék.

– Ál­das­sék Is­ten ne­ve! – mon­dot­ta a Mes­ter ör­ven­dez­ve. – Te va­ló­ban jó úton jársz, fi­am. El­ta­lál­tál én­hoz­zám is, és szí­ved meg­nyílt a meg­vál­tó evan­gé­li­um előtt. Nos, higgy az evan­gé­li­um­ban, sze­resd fe­le­ba­rá­ta­i­dat, és min­den­nél job­ban Is­tent, a te Atyá­dat.

– Min­den­nél job­ban, Mes­te­rem!

A Mes­ter ol­dalt né­zett, sze­me ész­re­vet­te az au­tót, és vissza­té­vedt az előt­te ál­ló em­ber­re. El­mo­so­lyo­dott.

– Len­ne egy ké­ré­sem hoz­zád, fi­am. Is­ten di­cső­sé­gé­re, ön­ma­gad min­de­nek fe­lett va­ló bi­zo­dal­má­nak meg­mu­ta­tá­sá­ra, kér­lek, add oda ezt az au­tó­dat az epi­lep­ti­kus be­te­gek te­le­pé­nek, mert au­tó­ra van szük­sé­gük.

Az em­ber el­sá­padt.

– Az au­tó­mat? Az én au­tó­mat – he­beg­te. – Nem le­het, ez kell ne­kem. Nem te­he­tem ma­gam ne­vet­sé­ges­sé a kol­lé­gá­im előtt! Az ér­té­kes be­te­ge­im fe­le el­ma­rad­na tő­lem…, de kü­lön­ben is, én nem gya­lo­gol­ha­tok, és Is­ten tud­ja, mi­kor tu­dok egy ilyen má­si­kat ven­ni… Kérj va­la­mi mást… Én…

A Mes­ter el­szo­mo­ro­dott.

– Nem baj, hogy au­tód van, fi­am, le­gyen az csak mi­nél több em­ber­nek. De ha min­de­nek fe­lett az Is­ten­ben bí­zol, mi­ért nem bíz­nád ma­gad gya­lo­go­san vagy ol­csó kis­ko­csi­val a kö­vet­ke­ző két-há­rom év­ben őreá? Értsd meg, most pró­ba alá vesz az Úr té­ged, mert ez az au­tód el­tor­la­szol­ja most előt­ted a mennyek or­szá­gá­ba ve­ze­tő utat. Most tű­nik ki, hogy egy fo­gyat­ko­zá­sod van, add oda au­tó­dat a sze­gé­nyek­nek, mondj le ró­la most, és ti­ed lesz a mennyek or­szá­gá­nak bé­kes­sé­ge.

Az em­ber el­for­dult a Mes­ter­től. Oda­ment az au­tó­hoz, rá­tá­masz­ko­dott a hű­tő­jé­re. Egy per­cig állt ott szót­la­nul. Az­tán vissza­for­dult.

– Majd még gon­dol­ko­dom ezen.

In­tett fe­lé­jük, be­ült az au­tó­ba, gázt adott. Alig le­he­tett hal­la­ni a mo­tor­bú­gást, a leg­tö­ké­le­te­sebb idei konst­ruk­ció volt ez az au­tó. Úgy el­por­zott az úton, mint­ha me­ne­kül­ne.

A Mes­ter rá­né­zett a ta­nít­vány­ra. Szo­mo­rú­an.

– Ne­he­zen men­nek be a mennyek or­szá­gá­ba, fi­am, azok, akik­nek szí­ve a gaz­dag­ság ilyen jel­ké­pe­i­hez ta­padt. Könnyebb fel­adat ha­jó­kö­te­let fűz­ni a tű fo­ká­ba, mint az ilye­ne­ket el­ve­zet­ni az Is­ten or­szá­gá­ba.

– Mes­ter – szó­lalt meg a ta­nít­vány sze­mét le­süt­ve –, négy lánc föl­det oda­adok a sze­gé­nyek­nek atyai örök­sé­gem­ből.

– Fi­am – vá­la­szolt a Mes­ter –, az Úr nem akar té­ged sze­génnyé ten­ni. Csak meg akar sza­ba­dí­ta­ni té­ged at­tól, amit egyen­ér­té­kű­nek tar­tasz őve­le. Tartsd meg a föl­de­det, és ve­le a fél szí­ve­det. Tes­ted bi­zo­nyá­ra nem fog éhez­ni öreg­ko­rod­ra. Ez is va­la­mi.

Va­la­ki ki­ál­tott a fo­lyó túl­só ol­da­lá­ról. A ta­nít­vány ész­re­vet­te, hogy egy fe­ke­te ru­hás asszony in­te­get a túl­ol­da­lon. Be­ült a csó­nak­ba, és át­eve­zett ér­te.

Na­gyon egy­sze­rű­en öl­tö­zött vá­ro­si ru­hás nő volt. Ami­kor be­ült a csó­nak­ba, ak­kor is­mer­te fel a ta­nít­vány, hogy a teg­nap es­ti ige­hir­de­tés után je­lent­ke­ző ele­gáns dá­ma jött el hoz­zá­juk. Ru­há­ja ke­re­set­ten egy­sze­rű volt, mint­ha jel­mez len­ne egy ki­hang­sú­lyo­zot­tan ko­moly je­le­net­hez.

Az in­nen­ső par­ton elő­re­küld­te a ta­nít­ványt.

– Je­lents be, édes test­vé­rem, a Mes­ter­nél. Bű­nös asszony jön hoz­zá, hogy lá­bai előtt le­bo­rul­has­son, és fel­ol­do­zá­sért es­de­kel­jen.

A ta­nít­vány edzett lé­lek volt a lá­to­ga­tók dol­gá­ban, de most meg­za­va­ro­dott. Ki­kö­töt­te a csó­na­kot, el­pisz­mo­gott a lánc­cal egy da­ra­big. Mi­kor hát­ra­for­dult, majd ha­nyatt esett. Az asszony már le­ve­tet­te kö­röm­ci­pő­jét, ha­ris­nyá­ját, és me­zít­láb in­dult a Mes­ter fe­lé. A ta­nít­vány fel­vet­te a ci­pő­ket, és ment az asszony után, aki, mi­re fel­ért emez, már ott tér­delt a Mes­ter előtt.

– Teg­nap es­te, Uram, fel­zak­lat­ta igéd a szí­ve­met. A mennyek or­szá­ga lett szá­mom­ra a drá­ga­gyöngy, ami­ért min­dent oda­adok ez­után.

– Sze­re­ted mennyei Atyá­dat, le­á­nyom?

– Min­den­nél job­ban, Mes­te­rem. Bib­li­ám az utol­só ol­vas­mány min­den es­te, nem mú­lik el nap, hogy ne imád­koz­zam őhoz­zá. Sze­re­tem Is­ten há­zát, áhí­tat­tal hall­ga­tom az igét. Bol­dog va­gyok, hogy ke­gyel­mé­nek egy mor­zsá­ját ne­kem is oda­hul­lajt­ja, bű­nös le­á­nyá­nak.

– Sze­re­te­ted-e az em­be­re­ket, fe­le­ba­rá­ta­i­dat?

– Ó, igen, uram! Ne­kik ját­szom a szín­ház­ban, ta­ní­tom őket Is­ten­től ka­pott te­het­sé­gem­mel job­bá, em­be­rib­bé len­ni. És az a leg­na­gyobb bol­dog­sá­gom, ha hosszú tap­suk előtt meg­ha­jol­va, sze­mük­ben az őszin­te em­be­ri ér­zé­sek könnye­it lá­tom meg­csil­lan­ni. De ezen­túl még töb­bet aka­rok ten­ni üd­vös­sé­gü­kért! Sze­ret­ném, ha mű­vé­sze­tem ki­nyúj­tott ujj len­ne Is­ten fe­lé.

– Ál­dott légy jó szán­dé­ko­dért le­á­nyom – ör­ven­de­zett a Mes­ter. – De mondd csak, lá­tom, akarsz még va­la­mit mon­da­ni.

– Há­zam­ba be­fo­gad­tam ma egy sok­gyer­me­kes sze­gény csa­lá­dot, a ház­mes­ter­la­kás­ba. Test­vé­re­im­nek ér­zem őket teg­nap óta. És el­hoz­tam pén­zem egy ré­szét hoz­zád eb­ben a be­tét­könyv­ben, kér­lek, oszd ki a sze­gé­nyek kö­zött.

A Mes­ter nem tud­ta meg­in­dult­sá­gát el­rej­te­ni. Rá­né­zett a ta­nít­vány­ra, aki ámu­lat­tal és tisz­te­let­tel né­zett a szí­nész­nő­re, és le­sü­töt­te sze­mét a föld­re.

A Mes­ter az asszony fe­lé for­dult, és meg­si­mo­gat­ta a fe­jét.

– Nem vagy messze Is­ten or­szá­gá­tól, le­á­nyom.

– Min­dent oda­adok ér­te – fe­lel­te sír­va az asszony.

A Mes­ter fel­kap­ta a fe­jét. Rá­né­zett az előt­te tér­de­lő­re, mint­egy ku­tat­va, hogy min­den-e a min­den. Egy kis ide­ig el­gon­dol­kod­va né­zett ma­ga elé, az­tán eszé­be ju­tott a pró­ba­kér­dés.

– Édes lá­nyom, Is­ten di­cső­sé­gé­re, oda­adá­sod meg­mu­ta­tá­sá­ra egy szol­gá­la­tot ké­rek tő­led. Hadd ör­vend­je­nek Is­ten an­gya­lai alá­za­tos­sá­god­nak.

– Tel­je­sí­tem, uram.

– Vidd el is­ten­ál­dot­ta mű­vé­sze­te­det más em­be­rek­hez. Hagyd el a fő­vá­ros csil­lo­gó szín­pad­ja­it, és szer­ződj le egy-két év­re vi­dék­re. Hadd jus­son el egy hí­vő mű­vész bi­zony­ság­té­te­le a mennyei bol­dog­ság­ról a fal­vak és vá­ros­kák egy­sze­rű né­pé­hez. Hidd meg, e le­mon­dá­sod az Úr­ba ve­tett tel­jes bi­zo­dal­mad mennyei kin­cse­i­vel fog meg­ör­ven­dez­tet­ni.

Az asszony fel­állt a tér­de­lés­ből, és most ma­ga­sabb lett a Mes­ter­nél. Ken­dő­zet­len ar­ca el­sá­padt.

– Én vi­dék­re? Ezt kí­ván­nád tő­lem, uram?! Az le­he­tet­len. Az én kö­zön­sé­gem itt van a fő­vá­ros­ban. Ta­valy nagy­dí­jat kap­tam. Szá­zak jön­nek es­tén­ként csak én­mi­at­tam a szín­ház­ba. Itt a ba­rá­ti kö­röm is. Ilyen fod­rá­szom és sza­bóm se­hol sem len­ne. Nél­kü­lük fél em­ber va­gyok.

Ész­re sem vet­te, hogy hang­ja már han­go­sabb az il­len­dő­nél.

– Vi­dék­re?! Hi­szen két év alatt el­fe­lej­te­nek, és más lép a he­lyem­be. Ne­kem a fő­vá­ros­ban kell ma­rad­nom!

Úgy fel­in­dult, hogy ar­ca is pi­ros lett.

– Én csak a fő­vá­ros kul­tu­rált kö­zön­sé­ge előtt tu­dom ki­fej­te­ni mű­vé­sze­te­met. Ezt nem akar­hat­ja az Is­ten, ez csak a te sze­szé­lyed, Mes­ter. Ke­gyet­len kí­ván­ság, hogy én el­te­mes­sem ma­gam vi­dé­ken.

A Mes­ter meg­le­pőd­ve né­zett az asszony­ra.

– Én azt hit­tem, lá­nyom, min­den­nél job­ban sze­re­ted az Urat, és lám, még­is van egy fo­gyat­ko­zá­sod. Ajánld fel si­ker­él­mé­nye­i­det alá­za­to­san né­hány év­re az Úr szol­gá­la­tá­ra, és járj egy ide­ig a ki­sebb di­cső­ség út­ján. Vi­dé­ken most na­gyobb szol­gá­la­tot vé­gez­hetsz, több em­ber előtt szol­gál­ha­tod a szín­pa­don Ura­dat. Nem kel­lett vol­na fel­aján­la­nod éle­te­det az Úr kö­ve­té­sé­re, de ha meg­tet­ted, fo­gadd el ál­ta­lam az Úr kül­dő sza­vát.

Az asszony me­zít­lá­ba­san be­lé­pett a kö­röm­ci­pők­be, és szó nél­kül el­in­dult a fo­lyó in­ne­ni part­ján fel­fe­lé. A ta­nít­vány utá­na­sza­ladt, a be­tét­köny­vet az asszony ke­zé­be nyom­ta. De mint­ha fej­be csap­ták vol­na, úgy ér­te az asszony halk szit­ko­zó­dá­sa:

– Bo­lond… esze­lős… Hogy én men­jek le… Őrült…

Le­ver­ten tért vissza a ta­nít­vány. A Mes­ter moz­du­lat­lan arc­cal néz­te a vi­zet. Csak nagy so­ká­ra szó­lalt meg.

– Könnyebb a te­vé­nek át­pré­se­lőd­nie a tű­fok­nyi kes­keny éj­sza­kai vár­kis­ka­pun, mint azok­nak be­jut­ni az Is­ten or­szá­gá­ba, akik a ma­guk di­cső­sé­gé­ről nem tud­nak le­mon­da­ni az Úrért.

– De hát ki­cso­da üd­vö­zül­het ak­kor? – kér­dez­te a ta­nít­vány. – Hi­szen úgy lát­szik, min­den em­ber­nek van va­la­mi gyen­gé­je, ami­ről ma­gá­tól so­ha­sem tud le­mon­da­ni.

De vá­laszt nem ka­pott. Ak­kor vet­te ész­re, hogy a Mes­ter az asszony után néz, és ke­zét imád­ság­ra emel­te.

A ta­nít­vány ha­lász­ni járt dél­után. Ami­kor vissza­tért, lát­ta, hogy egy is­me­rős ar­cú em­ber ül a Mes­ter mel­lett. Rög­tön fel­is­mer­te a teg­nap es­ti je­lent­ke­zőt. Még azt is tud­ta ró­la, hogy író. Egy köny­vét ő ma­ga is ol­vas­ta. Szí­ve­sen em­lé­ke­zett vissza er­re a könyv­re. Mély em­ber­ség és sze­re­tet ha­tot­ta át az egész ki­tű­nő írást.

Úgy lát­szik, már rég­óta be­szél­gettek.

– Nos, fi­am – foly­tat­ta a Mes­ter a ta­nít­vány kö­szö­né­se után a be­szél­ge­tést –, meg­győ­ződ­tem ar­ról, hogy sze­re­ted a mennyei Atyát, és bi­zal­mad van hoz­zám. De ho­gyan állsz az em­be­rek­kel? Sze­re­ted-e fe­le­ba­rá­ta­i­dat? Mit te­szel ér­tük hi­ted in­dí­tá­sá­ból?

Lát­szott, hogy az író meg­üt­kö­zött ezen a kér­dé­sen. De jól ne­vel­ten erőt vett ma­gán.

– Jó­té­kony­ság­ra gon­dolsz, Atyám? A hit­köz­ség ter­hét fe­le­rész­ben én vi­se­lem.

– Ne érts fél­re, az en­gem nem ér­de­kel, hogy mit csi­nálsz a pén­zed­del, és mennyit tar­tasz meg jö­ve­del­med­ből. Ha­nem hogy te mi­vel szol­gálsz az em­be­rek kö­zött.

– A köny­ve­im­mel, Mes­te­rem. Az írá­sa­im­mal Is­ten­re mu­ta­tok. Is­te­nes és hu­má­nus gon­do­la­ta­i­mat ne­kik adom. So­kat be­szé­lek hoz­zá­juk, elő­adá­so­kat tar­tok, nem­egy­szer a temp­lom­ban is. Sok a mon­da­ni­va­lóm ne­kik, és most még több lesz, mert min­den­nél job­ban oda­forr­tam Is­ten­hez. Uram, mondd meg, kik­hez szól­jak, és én meg­für­de­tem az em­be­re­ket fris­sen ára­dó evan­gé­li­u­mi mon­da­ni­va­lóm­ban. Gon­do­la­ta­im kö­te­te­ken át fog­ják szol­gál­ni Is­ten ügyét.

– Te­hát kész vagy ar­ra, hogy egé­szen rá­bízd ma­gad Is­ten ve­zér­le­té­re?

– Tel­je­sen Is­te­né a szí­vem – vá­la­szolt az író meg­in­dul­tan.

– Ak­kor menj ki az em­be­rek kö­zé, és hall­gasd meg őket. Hall­gasd meg a kis fa­lu­si temp­lo­mok pré­di­ká­to­ra­it, akik nem a te gon­do­la­ta­i­dat mond­ják, és nem be­szél­nek olyan pal­lé­ro­zot­tan, mint te. Járj be – úgy gon­do­lom – száz temp­lo­mot. Járj el áhí­ta­tok­ra, kül­vá­ro­sok ima­ter­me­i­be, ahol egy­sze­rű em­be­rek tesz­nek ta­nú­bi­zony­sá­got da­ra­bos sza­vak­kal hi­tük­ről.

Az író mo­soly­gott a szé­ken, el­né­ző­en, de kis­sé fe­szeng­ve.

– Ér­te­lek, Mes­te­rem, él­mény­szer­ző kör­út­ra kül­desz. Ta­lán el is men­nék ked­ve­dért né­hány hely­re, de saj­nos szer­ző­dé­se­im az író­asz­tal­hoz köt­nek. De egyéb­ként is – tet­te hoz­zá bi­zal­ma­san –, én már túl va­gyok azon, hogy pri­mi­tív em­be­rek val­lá­sos fej­te­ge­té­se­it hall­gas­sam. Egy-egy „már­kás” szó­no­kot még tisz­te­let­ből meg­hall­ga­tok, de a pré­di­ká­to­rok több­sé­ge bosszant és fá­raszt. In­kább le­ülök ott­hon a Bib­lia mel­lé, és gon­do­la­ta­im sok­kal mé­lyeb­ben fel­dol­goz­zák azt, mint a leg­több hit­szó­nok tud­ná.

A Mes­ter meg­csó­vál­ta a fe­jét.

– Fi­am, fi­am, ne vét­kezz. A leg­egy­sze­rűbb val­lás­té­tel­ben is Is­ten üze­ne­te rej­tő­zik. Hogy akarsz Is­ten­nek szol­gál­ni az em­be­rek kö­zött, ha nem ér­de­kel té­ged Is­ten üze­ne­te az em­be­rek szá­já­ból? Ho­gyan kí­ván­ha­tod az em­be­rek­től, hogy meg­hall­gas­sa­nak té­ged, ha te ma­gad unod hall­gat­ni őket? Is­ten hit­ből hit­be, em­ber­től em­be­rig hir­det­te­ti sza­vát, és így aján­dé­koz­za ne­künk is a hi­tet. Ne­ked nagy szük­sé­ged van ar­ra, hogy meg­ta­nuld: a mi gon­do­la­ta­ink még nem az ő gon­do­la­tai!

Az író fel­állt.

– Tisz­te­lem ál­lás­pon­to­dat, Mes­ter, de én más­kép­pen gon­dol­ko­dom. Hoz­zám csak az én gon­do­la­ta­i­mon át szól az Is­ten.

A Mes­ter is fel­állt. Kis­sé fel­in­dul­tan.

– Egy fo­gyat­ko­zá­sod van, fi­am. Eredj el, adj túl egy idő­re ezen a ma­gad csi­nál­ta el­ve­den, és ke­resd Is­ten üze­ne­tét az egy­sze­rű hí­vő em­be­rek val­lás­té­te­le­i­ben. Ha min­den­nél job­ban sze­re­ted az Is­tent, ak­kor hagyd rá ma­gad a más em­be­rek aj­kán hir­de­tett evan­gé­li­um­ra. És kin­csed lesz a mennyek­ben.

Az író szel­le­mes em­ber volt, de most nem tu­dott vá­la­szol­ni er­re az áll­ha­ta­tos fel­szó­lí­tás­ra. Fa­nya­rul el­mo­so­lyo­dott, ke­zet fo­gott mind­ket­tő­jük­kel, és el­ment.

A Mes­ter sze­mé­ben könnye­ket lá­tott a ta­nít­vány.

– Fi­am – mon­dot­ta a Mes­ter fáj­da­lom­mal –, könnyebb a te­vé­nek ál­tal­men­ni a tű fo­kán, mint be­jut­ni a mennyek or­szá­gá­ba azok­nak, akik ön­hit­ten a ma­guk te­het­sé­gét is­te­ní­tik. Jaj azok­nak, akik csak fél szív­vel tá­masz­kod­nak Is­ten­re. De ál­dott min­den­ki, aki ilyen kö­te­lé­ke­i­től meg­sza­ba­dul, és tel­jes bi­za­lom­mal őreá ha­gyat­ko­zik.

– De van ilyen em­ber, Mes­ter? – té­pe­lő­dött a ta­nít­vány. – Ki­cso­da üd­vö­zül­het az em­be­rek kö­zül, hi­szen szí­vünk egé­szen so­ha­sem Is­te­né!

A Mes­ter rá­né­zett ove­ral­los ta­nít­vá­nyá­ra. Ne­ki­tá­masz­ko­dott a kuny­hó előtt le­ásott fa­ke­reszt­nek – mint­ha csak hoz­zá­nőtt vol­na! – és meg­si­mo­gat­ta a ta­nít­vány kar­ját.

– Ki­cso­da üd­vö­zül­het? Em­be­rek­nél ez le­he­tet­len len­ne, de – há­la az Úr­nak! – Is­ten­nél min­den le­het­sé­ges ne­künk.

A ta­nít­vány fel­né­zett a Mes­ter­re, és hal­kan, szé­gyen­kez­ve mond­ta ne­ki.

– Mes­ter, hol­nap ha­za­me­gyek. El­ren­de­zem a föld­ügye­met a meg­vál­tó Is­ten­nel. Mind a tíz lánc föl­de­met oda­ad­juk a sze­gé­nyek­nek.

Sze­mé­ből ki­buggyant a könny. Hall­gat­tak a csend­ben mind­ket­ten.

H. Né­meth Ist­ván

::Nyomtatható változat::