Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Augusztus 30., va­sár­nap

Krisz­tust hir­det­jük, mi­köz­ben min­den em­bert tel­jes böl­cses­ség­gel in­tünk és ta­ní­tunk, hogy min­den em­bert tö­ké­le­tes­sé te­gyünk a Krisz­tus­ban. Kol 1,28 (Péld 15,33; Mk 7,31–37; Ap­Csel 9,1–9/10–20/; Zsolt 119,49–56) Mi­lyen jó len­ne, ha nem­csak egy nö­vényt vagy egy ál­lat­fajt, ha­nem egy-egy fo­gal­mat is vé­det­té le­het­ne nyil­vá­ní­ta­ni! Ha ez le­he­tő­vé vál­na, én a böl­cses­ség szót ten­ném az­zá. Mert ke­se­rű lát­ni a sok bölcs­nek mon­dott okos­ko­dást, a sok bölcs­nek mon­dott esz­te­len­sé­get, a sok bölcs­nek mon­dott böl­csel­ke­dést, me­lyek el­ér­ték­te­le­ní­tik éle­tün­ket, hi­tün­ket. Vé­de­ni kell a böl­cses­sé­get. Hogy mi­nél töb­ben tö­ké­le­tes­sé le­hes­sünk Krisz­tus­ban.

Hét­fő

Egy­más iránt va­la­mennyi­en le­gye­tek alá­za­to­sak, mert az Is­ten a gő­gö­sök­nek el­len­áll, az alá­za­to­sak­nak pe­dig ke­gyel­met ad. 1Pt 5,5 (Jób 9,4; Mt 9,27–34; 4Móz 13,1–3.17–33) A hit­re ju­tott em­ber el­ső pró­bá­ja az alá­za­tos­ság. Gyak­ran érez­zük té­ve­sen úgy, hogy az Is­ten ke­gyel­mé­ből meg­ka­pott hit nem is annyi­ra az ő érdeme, ha­nem sok­kal in­kább a miénk. Mi­ért is len­ne más­ként? Hisz min­den­hol azt hall­juk, va­ló­sítsd meg ön­ma­gad. Le­gyél te az éle­ted irá­nyí­tó­ja. In­nen már csak egy lé­pés a gyak­ran hal­lott mon­dat: le­gyél te magad hi­ted ala­kí­tó­ja. Ne­héz alá­za­tos­nak ma­rad­ni és ki­mon­da­ni: Is­te­nem, min­den a te ér­de­med, nél­kü­led csak a bűn mély­sé­gé­ben szen­ve­dek.

Kedd

Egy az Is­ten, aki meg­iga­zít­ja a kö­rül­me­tél­tet hit­ből, a kö­rül­me­té­let­lent pe­dig hit ál­tal. Róm 3,30 (Zof 3,19; 4Móz 12,1–15; 4Móz 14,1–25) Na­gyon fon­tos in­for­má­ci­ót kö­zöl szá­munk­ra a mai, rö­vid, Pál apos­tol­tól szár­ma­zó ige. Le­gyen va­la­ki zsi­dó vagy ke­resz­tény, muzulmán vagy bár­mi­lyen más vallású is­tenhí­vő, akár­hogy foly­tat­juk is a val­lá­sok kö­zöt­ti pár­be­szé­det, akár­hogy pró­bál­juk is egy­mást meg­ér­te­ni, egy tény elől so­sem sza­bad ki­tér­nünk: csak egy Is­ten van. Nincs több. Ne­künk, Krisz­tus-hit­re ju­tott em­be­rek­nek ép­pen ezért ezt min­dig hir­det­nünk is kell. Krisz­tus­ban kö­zénk jött az egy Is­ten.

Szer­da

Ha en­ge­del­me­sen hall­gatsz az Úr­nak, Is­te­ned­nek a sza­vá­ra, ál­dott le­szel jár­tod­ban-kel­ted­ben. 5Móz 28,1.6 (Jn 8,51; Mt 17,14–20/21/; 4Móz 14,26–38) Ke­gyet­le­nül ne­héz a mai vi­lág­ban hall­gat­ni az Úr­ra. Ne­héz, mert min­den fe­lől zaj, moraj­lás, hang­za­var ve­szi körül bennünket, és egy­re ne­he­zebb Is­ten be­szé­dét meg­hal­la­nunk. Pe­dig mi­lyen nagy szük­ség len­ne rá! Mi­lyen nagy szük­ség len­ne arra, hogy mindennap leg­alább csak egy fél órá­n át csend­ben legyünk, és az Úr Is­ten­re fi­gyeljünk. Te­le­fon, té­vé, szá­mí­tó­gép nél­kül. Ez ne legyen számunkra el­kép­zel­he­tet­len!

Csü­tör­tök

A tu­dat­lan­ság idő­sza­ka­it ugyan el­néz­te Is­ten, de most azt hir­de­ti az em­be­rek­nek, hogy min­den­ki min­de­nütt tér­jen meg. Ap­Csel 17,30 (Zsolt 115,2–3; Jak 5,13–16; 4Móz 4,39–45) Meg kell tér­ni! – mond­ta Pál. Az athé­ni em­be­rek áll­tak és néz­tek, majd a leg­töb­ben ott­hagy­ták őt. Mert ön­ma­gá­ban a fel­szó­lí­tás még nem se­gít. A „térj meg” ön­ma­gá­ban csak üres frá­zis, az Is­ten nél­kü­li em­ber­nek sem­mit sem mond. Az Úr Is­ten Szent­lel­ké­vel együtt azon­ban va­la­mi egé­szen cso­dá­la­tos tar­tal­mat nyer. Olyat, ami a bű­nös szí­vün­ket Krisz­tus fe­lé ve­ze­ti. Pá­ran, mint Di­o­ni­zi­osz és Da­ma­risz, to­vább hall­gat­ták Pált, és ők ott és ak­kor át­él­ték az új élet örö­mét.

Pén­tek

Vá­rom és re­mé­lem, hogy sem­mi­ben sem fo­gok szé­gyent val­la­ni, ha­nem mint min­den­kor, úgy most is Krisz­tust egé­szen nyíl­tan fog­ják ma­gasz­tal­ni énér­tem, akár élet­ben ma­ra­dok, akár meg­ha­lok. Fil 1,20 (3Móz 19,2; Lk 23,6–12; 4Móz 17,16–26) A ke­resz­tény hit leg­szebb és leg­fel­eme­lőbb pil­la­na­ta, ami­kor meg­él­het­jük az „egé­szen nyílt ma­gasz­ta­lás” ér­zé­sét. Azt az ér­zést, ami­kor az em­ber meg­sza­ba­dul min­den kö­tött­ség­től, min­den tes­ti, lel­ki bék­lyó­tól, és ön­fe­led­ten tud az Úr Is­ten­nek há­lát ad­ni. Ezek­ben a pil­la­na­tok­ban tu­dunk a leg­kö­ze­lebb ke­rül­ni Is­ten­hez.

Szom­bat

Jé­zus így szólt: „Add el min­den va­gyo­no­dat, oszd szét a sze­gé­nyek­nek, és kin­csed lesz a menny­ben; az­után jöjj, és kö­vess en­gem.” Lk 18,22 (Péld 19,17; Ézs 57, 15–19; 4Móz 20,1–13) Jé­zus éle­te te­lis-te­le van olyan mon­da­tok­kal, je­le­ne­tek­kel, ame­lye­ket sze­re­tünk jel­ké­pe­sen értelmezni. Ahogy ha­lad elő­re a vi­lág, ahogy egy­re sza­bad­el­vűbb lesz a tár­sa­da­lom és az egy­ház, egy­re több iga­zán ke­mény és fel­rá­zó mon­dat vá­lik számunkra se­ké­lyes­sé és lé­nyeg­te­len­né. Így va­gyunk a gaz­dag if­jú tör­té­ne­té­vel. Könnyen le­szűr­jük a ta­nul­sá­got. Ez a tör­té­net a gaz­da­gok­ról szól, és kész. Hol­ott Jé­zus nekünk is mond­ja eze­ket a sza­va­kat.

Pong­rácz Má­té

::Nyomtatható változat::