A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Volt egy­szer, hol nem volt, volt egy­szer egy bú­za­táb­la. Eb­ben a bú­za­táb­lá­ban élt egy kis bú­za­szem, Bú­za Ber­ci a tár­sa­i­val együtt. Vi­dá­man él­tek, min­den­nap ér­tek egy ki­csit, és nyár kö­ze­pé­re gyö­nyö­rű arany­sár­gák let­tek. Ek­kor el­jött az ara­tás ide­je.

Az ara­tó­gép vé­gig­zú­gott a bú­za­táb­lán, és le­vág­ta a ter­mést. Bú­za Ber­ci azon­ban vé­let­le­nül le­pottyant a tár­sai kö­zül a föld­re. Két­ség­be­eset­ten ki­a­bált se­gít­sé­gért:

– Állj, állj, le­es­tem! En­gem ne hagy­ja­tok itt, azon­nal gyer­tek vissza ér­tem! Én is ve­le­tek aka­rok men­ni, én is ke­nyér­ke aka­rok len­ni!

De a töb­bi­ek a nagy ka­va­ro­dás­ban saj­nos nem hal­lot­ták meg tár­suk sza­vát. Bú­za Ber­ci egye­dül ma­radt. Egy da­ra­big bán­kó­dott, majd el­in­dult tár­sa­kat ke­res­ni. Ha­ma­ro­san ta­lál­ko­zott egy gi­lisz­tá­val.

– Szer­vusz! Az én ne­vem Bú­za Ber­ci. Ki­es­tem az ara­tó­gép­ből, és nem tu­dom, mi­hez kezd­jek. Nincs va­la­mi öt­le­ted vé­let­le­nül? – szó­lí­tot­ta meg a gi­lisz­tát Bú­za Ber­ci.

– Én Gre­go­ri­usz va­gyok, a bölcs gi­lisz­ta. Ne ag­gódj, sok na­pot meg­ér­tem már, és tu­dok ne­ked ta­ná­csot ad­ni. Sze­rin­tem a föld alá kel­le­ne le­hú­zód­nod, ott sok­kal ér­de­ke­sebb az élet. Ha rám hall­gatsz, nem lesz ilyen rossz ked­ved, mint itt a tű­ző na­pon, ahol min­den­ki na­gyon unat­ko­zik, és szin­te ki­szá­rad – aján­lot­ta a gi­lisz­ta nagy böl­csen.

Nem iga­zán tet­szett ez az öt­let a bú­za­szem­nek, mert ő sze­re­tett a na­pon len­ni és süt­ké­rez­ni. Ezért, hogy meg ne bánt­sa a gi­lisz­tát, ezt vá­la­szol­ta:

– Kö­szö­nöm a ta­ná­cso­dat és a se­gí­tő­kész­sé­ge­det, majd még meg­fon­to­lom, ami­ket mond­tál.

És ko­moly kép­pel to­vább­ván­do­rolt. A gi­lisz­ta vál­lat vont, le­mon­dó­an le­gyin­tett, és vissza­hú­zó­dott a föld alá.

Ber­ci csak pár lé­pést tett, és már­is ta­lál­ko­zott egy gyö­nyö­rű sze­méllyel, aki egy bú­za­vi­rág kö­rül száll­do­sott. Szár­nyán meg-meg­csil­lant a nap fé­nye.

– Ó, de szép vagy! – ámult el Bú­za Ber­ci.

– Kö­szö­nöm szé­pen! – bó­lin­tott fe­lé bű­bá­jos mo­sollyal a pil­lan­gó. – Itt a vi­rá­gok közt min­den­ki ilyen gyö­nyö­rű. En­gem Pil­le Lil­lá­nak hív­nak. Te ki vagy, és ho­va igyek­szel?

– Bú­za Ber­ci a be­csü­le­tes ne­vem. Egy ki­csit pa­rasz­tos, de én nem szé­gyel­lem – sza­val­ta Ber­ci, mi­vel na­gyon sze­ret­te Pe­tő­fi Sán­dor Já­nos vi­téz cí­mű köl­te­mé­nyét. – Tár­sa­kat ke­res­tem ép­pen, mi­vel egye­dül va­gyok. Nem látsz on­nan fönt­ről más bú­za­sze­me­ket a kör­nyé­ken?

– Saj­nos most nem lá­tok. Itt fönt vol­tak ré­geb­ben, be­szél­get­tem is ve­lük, de ma reg­gel le­arat­ták min­det – saj­nál­ko­zott a pil­lan­gó. – De ha ma­gá­nyos­nak ér­zed ma­gad, és van ked­ved, csat­la­kozz hoz­zám! Itt fönn úgy­is sok­kal szebb min­den, mint azon a ko­szos, bar­na föl­dön, ahol nincs sem­mi ér­de­kes és ehe­tő.

Ber­ci­nek egy pil­la­nat­ra meg­tet­szett az öt­let, de az­tán eszé­be ju­tott, hogy őt a föld ne­vel­te és rin­gat­ta, és hir­te­len rá­jött, hogy ne­ki itt a he­lye. Így hát in­kább ezt vá­la­szol­ta a lep­ké­nek:

– Bi­zo­nyá­ra cso­dá­la­tos ott fönt az élet, ne­kem vi­szont a föld az ott­ho­nom. Itt él­tem min­dig, és már nem tu­dok el­vál­ni tő­le. Is­ten ve­led, Pil­le!

A bú­za­szem sé­tált to­vább, a pil­lan­gó pe­dig szét­tár­ta a kar­ja­it, majd to­va­röp­pent. A nap me­le­ge is eny­hül­ni kez­dett, az ár­nyé­kok hosszú­ra nyúl­tak, és Ber­ci el­ha­tá­roz­ta, hogy pi­hen egy ki­csit. Ké­nyel­me­sen el­vac­kol­ta ma­gát, és álom­ba szen­de­rült.

Kis idő múl­va ar­ra járt egy em­ber. Bú­san ló­gat­ta a fe­jét, mert sze­gény volt, és nagy volt a pe­re­puttya. En­ni­va­ló­juk is alig akadt. Az ara­tás ide­je le­járt, az el­hul­lott bú­za­sze­me­ket jött fel­sze­de­get­ni, hogy le­gyen egy kis élel­me a csa­lád­nak. Ve­le ke­res­gélt a fe­le­sé­ge is. Mi­kor ta­lál­tak egy bú­za­sze­met, hal­vány mo­soly fu­tott át az ar­cu­kon, le­ha­jol­tak ér­te, zsák­juk­ba tet­ték, majd to­vább ke­res­gél­tek. Bú­za Ber­ci­re is ha­mar rá­akad­tak a föl­dön, olyan szép arany­sár­ga volt. Na­gyon meg­örül­tek ne­ki, be­le­dob­ták a zsák­juk­ba. A kis bú­za­szem kí­ván­csi­an né­zett kö­rül a fél­ho­mály­ban, és bol­do­gan lát­ta, hogy a zsá­kocs­ká­ban vég­re tár­sak­ra lelt. Az em­ber azt mond­ta a fe­le­sé­gé­nek:

– Lá­tod, lel­kem, mi­lyen jó az Is­ten, hogy ne­künk is ád ke­nye­ret, kik­nek föld­jük nin­csen. Lát­ja ő, hogy dol­go­zunk min­den­nap, és ki­ren­del­te a min­den­na­pi ke­nye­ret má­ra is.

Át­ölel­ték egy­mást, és há­lás szív­vel ha­za­men­tek.

A gye­re­kek ott­hon na­gyon örül­tek az il­la­to­zó friss ke­nyér­nek, amit az össze­ke­res­gélt bú­za­sze­mek­ből sü­tött az édes­any­juk.

A ke­nyér­két az­tán meg is et­ték mind a ház la­kói, csak pár mor­zsa ma­radt az asz­tal alatt buj­ká­ló kis­egér­nek. Bú­za Ber­ci so­ha­sem hit­te vol­na, hogy ennyi­re nagy szük­ség van rá.

Így esett, hogy vé­gül Bú­za Ber­ci­ből is éle­tet adó ke­nyér­ke le­he­tett.

Fül­ler No­é­mi 11 éves (Ten­ge­lic) Rajzolta: Füller Kamilla (10 éves)

::Nyomtatható változat::