e-világ

Hozzászólás a cikkhez

Nem tu­dom, hogy Ernst F. Schu­m­a­cher mennyit írt az er­dő­gaz­dál­ko­dás kér­dé­se­i­ről. Va­ló­szí­nű­leg nem so­kat. De az er­dei fa­ki­ter­me­lé­sek­re jól al­kal­maz­ha­tó a schu­m­a­che­ri gon­do­lat: a ki­csi szép. Hogy mi kö­ze eh­hez az Evan­gé­li­kus Élet ol­va­só­i­nak?

Er­dő­mér­nö­ki dip­lo­mám van, de az er­dő­vel sze­ren­csé­re nem csak az er­dé­szek van­nak meg­hitt kap­cso­lat­ban. So­kan vissza tud­nak em­lé­kez­ni az er­dők­höz kö­tő­dő gye­rek­ko­ri él­mé­nye­ik­re – én is. Édes­apám a hat­va­nas évek leg­vé­gén, a het­ve­nes évek ele­jén ba­rá­ti kö­zös­sé­gük gye­re­kei ré­szé­re – éven­te több­ször is – ki­rán­du­lá­so­kat szer­ve­zett, ko­moly prog­ram­mal. A gye­rek­ko­ri, majd ka­masz­ko­ri is­tenke­re­sé­sünk­höz, be­szél­ge­té­se­ink­hez így szo­ro­san hoz­zá­tar­toz­tak az er­dők. Az­tán újabb er­dei tá­bo­ro­zá­sok és ki­rán­du­lá­sok kö­vet­kez­tek…

Az em­lé­ke­zést most nem foly­ta­tom, sze­ren­csé­re sok ol­va­só­nak le­het ha­son­ló él­mé­nye. Rá­adá­sul az er­dő kö­zös kincs, van­nak, aki­ket ke­resz­tény kö­zös­sé­gi ki­rán­du­lá­sok nél­kül is meg­érint cso­dá­la­tos han­gu­la­ta. Annyi min­dent ad­hat­nak az er­dők! Ma­gá­nyos ba­ran­go­lást, meg­hitt be­szél­ge­tést, ma­dár­dalt, a nö­vé­nyek meg­is­me­ré­sé­nek örö­mét, a lomb­fa­ka­dás uj­jon­gá­sát és a lomb­hul­lás bá­na­tát, a pu­ha ta­la­jon fu­tás nagy­sze­rű ér­zé­sét.

Az­tán egy­szer csak eb­be az idill­be be­le­vi­sít egy mo­tor­fű­rész! Én Sop­ron­ban hu­szon­öt-har­minc éve még úgy ta­nul­tam, hogy a fa­ki­ter­me­lé­sek­nek nagy te­rü­let­re kell ki­ter­jed­ni­ük, hi­szen így tud ér­vé­nye­sül­ni „a vo­lu­men ho­za­dé­ka tör­vé­nye”. Ez a szo­ci­a­lis­ta (és ka­pi­ta­lis­ta) köz­gaz­da­sá­gi ki­fe­je­zés már ak­kor is ret­te­ne­te­sen hang­zott szá­mom­ra. Er­re hi­vat­koz­va ta­rol­tak le egész hegy­ol­da­la­kat, hi­szen így jól le­he­tett ha­lad­ni a fa­vá­gás­sal, egy­sze­rűbb volt a mun­ka­szer­ve­zés, gaz­da­sá­go­sabb a szál­lí­tás, ki le­he­tett hasz­nál­ni a nagy gé­pe­ket.

A ki­vá­gott er­dő he­lyén né­ha ott van­nak már a ter­mé­sze­tes úton ki­nőtt ki­csiny fa­cse­me­ték, de gyak­ran elő­for­dul, hogy az öreg fák ki­vá­gá­sa után sem­mi nem ma­rad a ta­la­jon. Ilyen­kor a csu­pasz föld­be ül­te­tő­gép se­gít­sé­gé­vel könnyen el­ül­tet­he­tik a cse­me­te­ker­tek­ben gé­pe­sít­ve meg­ter­melt arasz­nyi fács­ká­kat. Iga­zi kor­sze­rű nagy­üze­mi gaz­dál­ko­dás ez, na­gyon ha­son­lít a me­ző­gaz­da­ság­ban meg­szo­kott ve­tés­hez, ara­tás­hoz.

Ta­nul­tunk – de csak na­gyon ke­ve­set – ré­gi ma­gyar er­dész­pro­fesszo­rok­ról, akik oszt­rák–né­met ha­gyo­má­nyok alap­ján mű­ve­ik­ben „örök er­dőt” em­le­get­tek. Tan­köny­ve­ink szűk­sza­vú­an le­ír­ták, hogy a szá­la­lás­nak is ne­ve­zett er­dő­mű­ve­lé­si mód lé­nye­ge, hogy nem ke­let­kez­nek nagy vá­gás­te­rü­le­tek, az er­dő­ta­ka­ró fo­lya­ma­to­san meg­ma­rad.

Nem így ma­gya­ráz­ták, de ne­kem min­dig Lu­das Ma­tyi jut eszem­be, aki olasz ács­mes­ter­nek öl­töz­ve vá­lo­gat­ta Döb­rö­gi­vel az er­dő­ben a leg­na­gyobb, leg­szebb fá­kat. Per­sze nem mind­egy, hogy mennyi fát vág­nak ki. Lu­das Ma­tyi nem fe­lelt vol­na meg a ter­mé­szet­vé­del­mi el­vek­nek, hi­szen ne­ki az volt a cél­ja, hogy mind a száz fej­szés zajt csap­jon az er­dő­ben, hogy ő ad­dig nyu­god­tan el­bán­has­son Döb­rö­gi­vel.

Az egye­te­men a mi időnk­ben azt ta­ní­tot­ták, hogy a szá­la­lás a csa­pa­dé­kos oszt­rák és né­met bükk- és fe­nyő­er­dők­ben ta­lán mű­köd­het, de a szá­ra­zabb ma­gyar er­dők­ben nem. Biz­tos ben­ne volt eb­ben a szo­ci­a­lis­ta terv­gaz­da­ság fel­sőbb­ren­dű­sé­ge is, de tény, hogy a kör­nye­ző or­szá­gok er­de­i­ben majd­nem min­den­hol több csa­pa­dék hul­lik, mint itt ná­lunk, a me­den­ce bel­se­jé­ben.

Az­tán 1990 után a ma­gyar er­dé­szek szá­má­ra is ki­nyílt a vi­lág, egy­re töb­ben ke­res­ték a kap­cso­la­tot a ter­mé­sze­tes fo­lya­ma­tok­ra ala­po­zott er­dő­gaz­dál­ko­dást szor­gal­ma­zó er­dé­szek eu­ró­pai szö­vet­sé­gé­vel, a Pro Sil­va Euro­pe szer­ve­zet­tel. Eu­ró­pa nagy ré­szén még ma is a nagy­ipa­ri er­dész­ke­dés az ural­ko­dó, de egy­re nép­sze­rűbb a ré­gi-új szem­lé­let. Ős­ré­gi, hi­szen alap­ját ép­pen az ad­ja, hogy az er­dők év­ez­re­de­ken át em­be­ri be­avat­ko­zás nél­kül is meg­újul­tak. Né­ha egy-egy fát vagy fa­cso­por­tot ki­dön­tött a szél­vi­har vagy vil­lám, de az er­dő egé­szét ez nem ve­szé­lyez­tet­te. A ki­dőlt fák he­lyén ke­let­ke­zett kis lé­kek­ben fel­nőt­tek a fa­cse­me­ték. Az ős­er­dő­ben egy­más köz­vet­len kö­ze­lé­ben a ma­gonc­tól a fa­ma­tu­zsá­le­mig min­den­fé­le ko­rú fák meg­ta­lál­ha­tók, még­pe­dig több­fé­le fa­faj ve­gye­sen. Az ilyen er­dő az ál­lat­vi­lág szá­má­ra vál­to­za­tos élő­he­lye­ket biz­to­sít, és a ká­ro­sí­tók­kal szem­ben sok­kal el­len­ál­lóbb, mint az egy fa­faj­ból ál­ló, egy­ko­rú ipa­ri er­dők.

Az el­múlt húsz év­ben ki­de­rült, hogy a ter­mé­szet tör­vé­nyei Ma­gyar­or­szá­gon is ér­vé­nye­sek, itt is le­het szá­lal­ni. Egy­re töb­ben van­nak a fo­lya­ma­tos er­dő­bo­rí­tás hí­vei. Bu­da­pest kör­nyé­kén, a Pi­li­si Park­er­dő Zrt. te­rü­le­tén a ki­rán­du­lók ér­zé­keny­sé­ge si­et­tet­te a fo­lya­ma­tot, de ma már túl­ju­tot­tak az el­ső kí­sér­le­te­ken a Bör­zsöny­ben, több Vas me­gyei er­dő­ben, sőt né­hány zemp­lé­ni és Ba­la­ton-fel­vi­dé­ki ma­gán­er­dő­ben is.

Az új szem­lé­le­tű er­dé­szek az er­dők mű­kö­dé­sét az ős­er­dők­től les­ték el, de ez nem je­len­ti azt, hogy nem vág­nak ki fát. Sőt a nagy szak­ér­te­lem­mel, gon­do­san ne­velt fák öreg ko­ruk­ra sok­kal ér­té­ke­seb­bek le­het­nek, mint a nagy­üze­mi er­dő fái. Fa­cse­me­té­ket nem kell ül­tet­ni, s a nagy fák kö­zött fel­nö­vő fács­kák ápo­lá­sá­ra sem kell sok pénzt köl­te­ni. Az új tí­pu­sú gaz­dál­ko­dás ter­mé­szet­vé­del­mi szem­pont­ból ked­ve­ző, a ki­rán­du­lók örül­nek ne­ki, rá­adá­sul hosszú tá­von gaz­da­sá­gi­lag is elő­nyös.

A ki­csi szép.

Ga­dó György Pál

::Nyomtatható változat::