A vasárnap igéje

SZENT­HÁ­ROM­SÁG ÜN­NE­PE UTÁN 12. VA­SÁR­NAP – MK 10,17–27

Hozzászólás a cikkhez

Nem könnyű a hely­ze­te az ige­hir­de­tő­nek. En­nél már csak az ige­hall­ga­tó ke­rül ne­he­zebb hely­zet­be a mai va­sár­na­pon. Akár szól­ni, akár hall­gat­ni kell, ne ad­juk fel! Ez az evan­gé­li­u­mi sza­kasz – bár­mennyi fej­tö­rést okoz is – nem­csak fon­tos in­for­má­ci­ó­kat hor­doz, ha­nem vi­gasz­ta­lást, lel­ki táp­lá­lé­kot, ál­dást is ad. Va­ló­di öröm­hír. Ne ér­jük be sem a könnyed le­gyin­tés­sel: túl ne­héz ez a nyá­ri sza­bad­sá­gok ide­jén, s ne ér­jük be az­zal sem, hogy nincs itt evan­gé­li­um, majd ta­lán leg­kö­ze­lebb. Ol­vas­suk in­kább több­ször, fi­gyel­me­sen Jé­zus Urunk sza­va­it, s imád­sá­gos lé­lek­kel pró­bál­junk a mé­lyé­re ha­tol­ni. Hát­ha meg­ad­ja ne­künk a Szent­lé­lek Úr­is­ten a meg­ér­tést.

Ön­ma­ga­mat pro­vo­kál­va ezért kér­dé­sek­kel kez­dem. A „ter­mé­sze­tes” em­be­ri kér­dé­sek­kel. Be­lül­ről fa­kad­nak.

Elő­ször is: mi­ért mond­ja ezt Jé­zus? Go­nosz vi­lág, go­no­szak az em­be­rek. Ezt nem kell pré­di­kál­ni, na­pi ta­pasz­ta­lat. Nem le­het­ne va­la­mi job­bat, va­la­mi szeb­bet, va­la­mi kel­le­me­seb­bet? Mi­nél töb­bet em­le­get­jük, mi­nél job­ban rá­me­re­dünk, an­nál el­ke­se­re­det­teb­bek le­szünk.

Má­so­dik kér­dés: az a Jé­zus, aki bi­za­lom­ra ta­ní­tott, mi­ért mond­ja, hogy óva­kod­ja­tok az em­be­rek­től? Hol itt az el­len­ség­sze­re­tet és a jó­ra ma­gya­rá­zás? Ilyen gör­csös, fé­le­lem­mel te­li élet len­ne a ta­nít­vá­nyok sor­sa?

A har­ma­dik kér­dés­kör a táv­la­tok­ra vo­nat­ko­zik. Nem ép­pen a so­kat em­le­ge­tett ópi­um az, hogy majd jobb lesz, hogy aki ki­bír­ja ezt a fé­lel­me­tes vi­lá­got és a go­nosz em­be­re­ket, és aki ezek kö­zött a kö­rül­mé­nyek kö­zött ki­tart, az üd­vö­zül?

Vol­na még bő­ven kér­dés, de ezek már az el­ső ol­va­sás után is elő­tör­nek az em­ber lel­ke mé­lyé­ből.

Tu­dom, van­nak gyors, azon­na­li vá­la­szok is.

Min­de­nek­előtt az, hogy Jé­zus nem üveg­bu­ra alatt ne­ve­li ta­nít­vá­nya­it. Az Atyá­hoz is azért imád­ko­zik, hogy ne ve­gye ki őket a vi­lág­ból, de őriz­ze meg a go­nosz­tól. Ha a ke­resz­tény em­ber nem szá­mol a go­nosz ha­tal­má­val s az em­be­rek­ben tes­tet öl­tő go­nosz­ság­gal, ak­kor könnyen vég­ze­tes csap­dá­ba esik. Bánt­ják, fúr­ják, ki­ké­szí­tik. Jé­zus re­a­lis­ta, és kö­ve­tői elől sem tit­kol­ja el a ke­mény va­ló­sá­got. De ne fe­led­jük, hogy a fel­jebb­va­ló igaz­sá­got sem hall­gat­ja el, s Is­ten or­szá­gá­nak tit­ká­ból is el­árul annyit, hogy el ne csüg­ged­jünk. S meg tud­ja ad­ni azt a bé­kes­sé­get is, amely min­den ér­tel­met meg­ha­lad.

A má­so­dik vá­lasz eb­ből kö­vet­ke­zik. Nem em­be­rek irán­ti s vég­képp nem em­be­rek kö­zöt­ti bi­zal­mat­lan­sá­got éb­reszt. Aho­gyan az Atya gyű­lö­li a bűnt, de sze­re­ti bűn­be eső em­ber­gyer­me­két, úgy a ta­nít­vá­nyok­nak is tud­ni­uk kell meg­kü­lön­böz­tet­ni. Az el­len­ség sze­re­te­té­ről szó­ló ta­ní­tás nem a bűn, a go­nosz be­le­tö­rő­dő nyug­tá­zá­sát je­len­ti. Az em­be­ri mó­don (is) meg­nyil­vá­nu­ló go­nosz­tól kell óva­kod­ni. A vi­lág bű­né­nek és az em­be­ri go­nosz­ság­nak a kö­vet­kez­mé­nye­i­től kell óva­kod­ni, az­zal re­á­li­san szá­mol­ni s le­he­tő­sé­ge­ink­hez mérten fel­ven­ni a har­cot ve­lük szem­ben.

A har­ma­dik kér­dés csak az evan­gé­li­um egé­szét is­mer­ve kap­hat vá­laszt. Jé­zus nem föl­di si­ra­lom­völgy­ben és égi bol­dog­ság­ban gon­dol­ko­dott. Ha­nem a meg­je­lent és je­len lé­vő Is­ten or­szá­gá­ban, ahol az a „sza­bály”, hogy aki hisz Jé­zus­ban, an­nak örök éle­te van, s már át­ment a ha­lál­ból az élet­be. Is­ten kö­zel­sé­ge éb­resz­ti a ki­tar­tást.

Le­het, hogy a há­rom kér­dés és há­rom vá­lasz után még újabb kér­dő­je­lek ágas­kod­nak ben­nünk. Leg­in­kább az, hogy tény­leg mi va­gyunk-e a cím­zet­tek. Hi­szen jó ma­gyar lan­gyos mód­ra itt már nem is ül­döz­nek… El­vi­se­lik a hit­val­ló ke­resz­tény­sé­get, s ha né­ha be-be­szól­nak, in­kább csak meg­mo­so­lyog­nak. Ma nem a ke­resz­tény­ül­dö­zés kor­sza­kát él­jük. Egy­ál­ta­lán: az ül­dö­zés is­mér­ve a ke­resz­tény élet­nek? S akit nem ül­döz­nek, an­nak már el kell gon­dol­kod­nia hi­te va­ló­di­sá­ga fe­lől?

Igénk az evan­gé­li­um­mal azo­no­su­ló élet­ről szól. A Krisz­tust kö­ve­tő élet Krisz­tus sor­sá­ra ju­tó élet… Az út a szen­ve­dé­sen és ha­lá­lon át ve­zet az élet­be. Nincs ol­csó ki­adás, nincs „ligh­tos” ver­zió, nincs ke­rü­lő­út. Nincs, mert Is­ten vi­lá­ga nem ve­szi be a go­nosz vi­lá­gát. A vi­lág és az egy­ház (az­az Is­ten né­pe) kö­zött dön­tő kü­lönb­ség van.

Ve­gyük ész­re, hogy két or­szág, két bi­ro­da­lom, két ha­ta­lom, két vi­lág har­col egy­más­sal. Nem va­gyunk du­a­lis­ták, akik két egyen­ran­gú is­ten­ség­ről be­szél­tek, s így sze­mük­ben a mi em­ber­vi­lá­gunk a jó és a rossz is­te­nek küz­del­mé­nek szín­te­re. Tud­juk, ta­pasz­tal­juk, nap mint nap át­él­jük, hogy van go­nosz, de az igé­ből, a bi­zony­ság­te­vők fel­le­gé­től, a Szent­lé­lek vi­lá­gos­sá­gá­ból tud­juk, hogy Is­ten min­dig na­gyobb. A go­nosz nem part­ne­re, nem egyen­ran­gú el­len­fe­le Is­ten­nek. Ahogy Lu­ther mond­ja, leg­fel­jebb lán­cos ku­tyá­ja. Az ör­dög is már csak Is­ten ör­dö­ge. Kín­já­ban csa­hol, és pró­bál küz­de­ni, de ez már csak a vesz­tes vég­játsz­má­ja. Hi­tünk ar­ra is meg­ta­ní­tott, hogy Krisz­tus le­győz­te a go­noszt a gol­go­tai ke­resz­ten. A go­nosz­nak nincs ere­je már.

Ez azon­ban nem jo­go­sít­ja fel az em­bert ar­ra, hogy el­könnyel­műs­köd­je az éle­tét. A vi­lág már nem lesz a go­no­szé, de Is­ten erő­te­ré­ből ki­es­ve mi a mar­ta­lé­kai­vá vál­ha­tunk. Ezért a fo­lya­ma­tos sze­mé­lyes küz­de­lem, és ezért a na­pon­kén­ti meg­té­rés el nem ha­nya­gol­ha­tó kö­te­les­sé­ge.

Ezért vá­lik va­ló­ság­gá az ül­dö­zés, az ül­döz­te­tés. Az Is­ten­től ma­gát tá­vol tar­tó vi­lág­ban és em­be­rek­ben je­len le­vő, ak­tív és mun­kál­ko­dó go­nosz nem bír­ja el­vi­sel­ni Is­ten or­szá­gá­nak kö­ze­le­dé­sét, az evan­gé­li­um ere­jét, Krisz­tus sze­re­te­té­nek je­le­it.

Ma Ma­gyar­or­szá­gon nem ül­dö­zik fegy­ve­rek­kel, nem bör­tö­nö­zik be Krisz­tus ta­nít­vá­nya­it. De a go­nosz nem vi­se­li el az evan­gé­li­um ér­ték­rend­jét. Nincs he­lye a krisz­tu­si gon­dol­ko­dás­mód­nak. Ki­szo­rí­tós­di fo­lyik, Is­ten tör­vé­nyé­nek és evan­gé­li­u­má­nak ki­szo­rí­tá­sa. Is­ten or­szá­ga nem fér össze a bűn „le­iga­zo­lá­sá­val”, el­ba­ga­tel­li­zá­lá­sá­val vagy ta­ga­dá­sá­val. Pe­dig ma ez zaj­lik: a jót rossz­nak mon­da­ni s a rosszat el­fo­gad­ni, he­lye­sel­ni, gya­ko­rol­ni. Akár az em­ber, akár az élet ká­rá­ra is. Ön­ző ér­de­kek men­tén, su­mák gya­kor­la­tok­ban, nagy csúsz­ta­tá­sok­ban, nagy­vo­na­lú ha­zug­sá­gok­ban. Aki azo­no­sul az evan­gé­li­um­mal, aki va­ló­ban Krisz­tus kö­ve­tő­je, az bő­ven kap a vir­tu­á­lis vagy va­ló­sá­gos po­fo­nok­ból. Mert az ör­dög nem bír­ja sem a töm­jén­füs­töt, sem a ke­reszt­vi­zet. És nem bír­ja, ha bosszú he­lyett meg­bo­csá­tás van, ha far­kas­tör­vény he­lyett sze­re­tet, kö­nyök­lés he­lyett pe­dig ön­fel­ál­do­zó élet.

E vi­lág­ban egyet­len út van, amely hosszú tá­von nem zsák­ut­ca: Is­ten erő­te­ré­ben ma­rad­ni és él­ni. Ott adód­nak meg­ol­dá­sok, ha a go­nosz em­ber­fe­let­ti tá­ma­dást in­téz el­le­nünk. Adó­dik a Lé­lek­től ka­pott szó, ha meg kell fe­lel­ni go­nosz vá­dak­ra. Adó­dik ki­tar­tás, ha fogy­tán az erő. Ada­tik re­mény­ség, ha sö­tét­be bo­rul kö­rü­löt­tünk min­den.

Az idők, a hely­ze­tek vál­toz­nak, de a harc még zaj­lik – ak­kor is, ha mi a Győz­tes ol­da­lán küzd­he­tünk. Nincs ke­resz­tény fo­tel, nyug­ágy vagy well­ness. Harc van. A go­nosszal, mely sok­szor em­be­rek­ben, még több­ször ben­nünk, szí­vünk mé­lyén tá­mad. Is­ten­hez me­ne­kü­lünk, s ha az ős­el­len­ség most is ül­döz még, nagy a se­re­ge, erőnk ma­gá­ban pe­dig mit sem ér, tud­juk, hogy küzd ér­tünk (ve­lünk) a hős Ve­zér, kit Is­ten ren­delt mel­lénk. Jé­zus Krisz­tus az!

Dr. Ha­fen­scher Ká­roly (ifj.)

::Nyomtatható változat::