A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Már na­gyocs­ka gye­rek vol­tam, le­het­tem olyan ötöd­fél­esz­ten­dős, és már kö­rül tud­tam buk­fen­cez­ni a per­nyés­göd­röt, ha sen­ki se lát­ta. Úgy lát­szik, po­li­ti­kus­nak ké­szül­tem, azon­ban ha­ma­ro­san ki­de­rült, hogy nem va­ló va­gyok er­re a pá­lyá­ra, mert a nyil­vá­nos­ság előtt nem tu­dok buk­fen­cet vet­ni. Pe­dig a nyil­vá­nos­sá­got csak fél szem kép­vi­sel­te, amely az ut­cá­ról be­ku­kucs­kált rám a desz­ka­ke­rí­tés ha­sa­dé­kán ke­resz­tül. Zsib­ri­ta Jós­ka volt e fél szem bir­to­ko­sa, ve­lem egy­idős gentle­man, aki­hez a leg­őszin­tébb irigy­ség fű­zött. Tud­ni­il­lik Jós­ka füg­get­le­ní­tet­te ma­gát a pol­gá­ri di­vat­tól, és té­len vi­selt szal­ma­ka­la­pot, nyá­ron pe­dig ak­ko­ra bá­rány­bőr­sü­veg­ben járt, hogy ab­ba be­le­fért vol­na a Dzsin­gisz kán fe­je is. Ezt azon­ban nem azért tet­te ne­ve­zett kor­tár­sam, mint­ha szem­be akart vol­na he­lyez­ked­ni a Da­ru ut­cai tár­sa­da­lom vi­lág­föl­fo­gá­sá­val, ha­nem azért, mert té­len az öreg Zsib­ri­tá­nak kel­lett a sap­ka, és nyá­ron ő hord­ta a szal­má­ból ké­szült pár­szá­rí­tót.

Elég az hoz­zá, hogy Jós­ka be­ku­kucs­kált a ke­rí­té­sen, ami még nem lett vol­na baj, de tud­tom­ra is ad­ta, hogy je­len van:

– Ját­jak!

Én ak­kor ép­pen a fe­jem te­te­jén áll­tam, de a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban már ben­ne vol­tam a per­nyé­ben. Sze­ren­csé­re pu­há­ra es­tem, és így po­li­ti­kai pá­lyám anél­kül ért vé­get, hogy cson­tom tört vol­na. Az­óta meg­győ­ződ­tem ró­la, hogy előbb-utóbb min­den po­li­ti­kus be­le­buk­fen­ce­zik a per­nyés­gö­dör­be, s mi­nél ké­sőbb esik be­le, an­nál na­gyob­bat puf­fan.

Nem is ezért em­lé­ke­ze­tes ne­kem ez a tél ­vé­gi nap, ha­nem mert ak­kor et­tem elő­ször há­rom­fo­gá­sos va­cso­rát.

Letap­pog­tam ma­gam­ról a ha­mut, és be­ol­da­log­tam a szo­bá­ba. Sze­ren­csé­re szü­lém sem­mit se vett ész­re, mert na­gyon be­le volt me­rül­ve a Krisz­tus­-atya­fi­ság köny­vé­be. Oda­ku­po­rod­tam mel­lé a pad­ká­ra, a hó­na alá fúr­tam a fe­je­met, és néz­tem, hogy mo­zog a szá­ja:

– Ö-rül-je-tek-és-vi-gad-ja-tok-mert-a-ti-ju-tal-ma­tok-bő-sé-ges-meny-nyek-ben.

A vo­ces pa­gi­na­rum ha­mar el­al­ta­tott. Mi­kor föl­éb­red­tem, még min­dig ott ül­tünk a pad­kán, az ól­te­tő­ről be­sü­tött a fris­sen esett hó, a fél­ho­mály­ban is ki bír­tam ven­ni a szü­lém ar­cát. Most már le­csu­kott szem­mel, könyv nél­kül imád­ko­zott.

– Min­den­na­pi ke­nye­rün­ket ad­jad ne­künk ma…

– Édes­anyám – ál­lí­tot­tam be kö­zé és a jó Is­ten kö­zé –, mit va­cso­rá­zunk má­ma?

Elő­ször vé­gig­mond­ta a mi­atyán­kot, ke­resz­tet ve­tett, meg­csó­kol­ta a könyv táb­lá­ján a fe­szü­le­tet, az­tán fe­lelt:

– Há­rom­fé­lit: ke­nye­ret, ha­ját, bé­lit.

Azt mond­tam er­re, job­ban sze­ret­nék csak két­fé­lét en­ni, úgy, mint más­kor. Sza­lon­nát ke­nyér­rel.

– Jaj, gye­re­kem, a sza­lon­na most el­ment adó­ba – vet­te elő anyám a ka­na­pé sar­ká­ból az ab­rosszal le­ta­kart fél ke­nye­ret. – Örül­jünk, hogy a min­den­na­pi ke­nye­ret meg­ad­ja a jó Is­ten.

Ar­ról per­sze még ak­kor sem­mit se tud­tam, hogy min­den ál­lam­nak tá­ma­sza és talp­kö­ve az adó, s hogy an­nak a ma­lac­ká­nak, amit ka­rá­csony­ra vág­tunk, az volt a hi­va­tá­sa, hogy fél­ ol­dal sza­lon­ná­já­val fönn­tart­sa az ál­la­mot. A jó Is­ten­ről azon­ban már tisz­tább fo­gal­mam volt. Tud­tam, hogy ha akart vol­na, leg­alább egy kis va­jal­ját ad­ha­tott vol­na a ke­nyér­ké­hez. No, majd ha apám ha­za­jön – gon­dol­tam ma­gam­ban. Oda volt do­hányt vág­ni Ring ka­pi­tány úr­nak, és min­dig csak az es­ti ha­rang­szó ve­tet­te ha­za. De so­ha anél­kül ha­za nem jött, hogy leg­alább egy kis nem­ze­ti­szí­nű ár­pa­cuk­rot ne ho­zott vol­na.

Fél­álom­ban vol­tam már, mi­kor ha­za­ért, de bi­zony sem­mi­vel se ver­te ki az ál­mot a sze­mem­ből. Csön­de­sen ül­tek az asz­tal­nál, el­mor­zsolt egy ka­raj ke­nye­ret, meg­ivott utá­na egy kan­csó vi­zet, és csak ak­kor szó­lalt meg, mi­kor pi­pá­ra gyúj­tott. Ak­kor is csak annyit mon­dott:

– Az is­te­ne ne le­gyen en­nek a rossz ház­nak, leg­jobb vol­na fel­gyúj­ta­ni, ak­kor nem nyúz­ná­nak az adó­val.

Ki­csit nyug­ta­lan ál­mom volt, égett a há­zunk, ro­po­gott a nád­te­tő, mint disz­nó­pör­zsö­lés­kor a szal­ma. Az apám pe­dig vas­vil­lá­val két úri­em­bert for­ga­tott a tűz­ben.

– Mit csi­nál, édes­apám? – kér­dez­tem.

– Meg­pör­kö­löm, fi­am, eze­ket a disz­nó kos­le­bá­ló­kat.

A kos­le­bá­lók azok az úri­em­be­rek vol­tak, akik ház­ról ház­ra jár­tak min­den esz­ten­dő­ben, és kon­sk­ri­bál­ták az adót. Egy mér­ges vá­ro­si ír­nok, aki ka­la­must hor­dott a fü­le mel­lett, meg egy bak­ter, aki vit­te utá­na az össze­írá­si íve­ket és a tin­tás­üve­get. No meg az is a bak­ter tiszt­je volt, hogy meg­aka­dá­lyoz­za a kö­te­les­ség­tel­je­sí­tés­ben a ku­tyá­kat, akik min­den ház­ban meg akar­ták ha­rap­ni az ír­nok urat.

Reg­gel, ahogy ki­sü­töt­te a nap az ál­mot a sze­mem­ből, az el­ső dol­gom volt ki­sza­lad­ni az ud­var­ra, meg­néz­ni a nád­te­tőt. Meg­volt friss jó egész­ség­ben, a nagy mo­ha­cso­mók ele­ve­nen zöl­dell­tek ki az ol­va­dó hó­ból.

– Más baj van itt – szó­lalt meg ben­nem a lel­ki­is­me­ret. – A La­ci­ka gomb­ja mi­att fog­ta el a jó Is­ten a ke­nye­rünk mel­lől a sza­lon­nát.

La­ci­ka a leg­ron­gyo­sabb sza­bó volt, aki va­la­ha e vi­lá­gon fol­to­kat ve­tett a rom­lás­nak in­dult nad­rá­gok­ra és ka­bá­tok­ra. Már úgy öt­ven fe­lé járt, fe­hér fér­cek aka­doz­tak a sza­kál­lá­ba, de gyá­mol­ta­lan és egy­ügyű volt, mint a gye­rek. Ezért hív­tam La­ci­ká­nak még én is, akit pe­dig ő min­dig „fi­a­tal­em­ber­nek” szó­lí­tott. Min­den va­sár­nap el­jött hoz­zánk ve­cser­nye után, és lám­pa­gyúj­tá­sig se­gí­tet­te az apám­nak De­ák Fe­ren­cet szid­ni. Ak­kor föl­ká­szo­ló­dott, és a nya­kam­ba akasz­tot­ta a bot­ja kam­pó­ját:

– No, fi­a­tal­em­ber, hogy kell szé­pen kö­szön­ni?

– Él­jen a negy­ven­nyolc! – rik­kan­tot­tam el ma­gam, mi­re La­ci­ka elé­ge­det­ten meg­ve­re­get­te vál­la­mat, és meg­ígér­te, hogy ha az Is­ten él­te­ti, ak­kor ő ne­vel be­lő­lem olyan sza­bót, aki még atil­lát is tud szab­ni, olyant, mint az övé.

Nem hi­szem, hogy lett vol­na a vi­lá­gon olyan két­ség­be­esett ma­dár­ijesz­tő, aki azt az atil­lát vál­lal­ta vol­na, de volt raj­ta egy gomb, ami­hez fog­ha­tó szé­pet nem fo­gok már lát­ni eb­ben az élet­ben. A gomb pi­ros csont­ból volt, de fe­ke­te ka­ri­má­val, és az ere­de­ti hi­va­tá­sa az volt, hogy női keb­len fog­ja össze a ka­bá­tot. A La­ci­ka atil­lá­ján azon­ban csak mint l’art po­ur l’art nyert al­kal­ma­zást, s a mes­ter te­kin­te­te min­dig őraj­ta pi­hent meg, ha ga­lamb­epé­jét föl­ka­var­ta a po­li­ti­kai szen­ve­de­lem.

Hát ez a gomb volt az, amely két nap óta az én in­gem de­re­ká­ban lap­pan­gott. Nem bír­tam el­len­áll­ni a kí­sér­tés­nek, és egy óvat­lan pil­la­nat­ban, mi­kor La­ci­ka az asz­tal­ra kö­nyö­költ, le­sod­rog­at­tam a kin­cset az atil­lá­ról. Meg kell val­la­nom, hogy a bűn­tu­dat csak a gyom­ro­mon ke­resz­tül éb­redt föl ben­nem, de egy per­cig se ha­boz­tam a jó­vá­té­tel­lel. Még az­nap dél­előtt be­oson­tam az öreg­temp­lom­ba, s az ol­tár­te­rí­tő meg­csó­ko­lá­sá­nak ör­ve alatt oda­csem­pész­tem a gom­bot az Úr asz­ta­lá­ra. Ta­lán egy­sze­rűbb lett vol­na a La­ci­ka zse­bé­be csúsz­tat­ni, de ak­kor a jó Is­ten nem tu­dott vol­na ró­la, s én ve­le akar­tam a ba­rát­sá­got hely­re­ál­lí­ta­ni.

S azon az es­tén csak­ugyan az­zal ör­ven­dez­te­tett meg édes­anyám:

– No, cse­lé­dem, ker­tész­pe­cse­nye lesz a va­cso­ránk.

Hát az volt, de bics­ka nem kel­lett hoz­zá. Ker­tész­pe­cse­nyé­nek a sült tö­köt csú­fol­ja a sze­gény em­ber. Jó étel az an­nak, aki sze­re­ti, de én ha­ma­ro­san fel­mond­tam ne­ki a ba­rát­sá­got. Tél vé­gén már vi­zet ereszt a tök, és el­nyál­ká­so­dik a mé­ze. Vissza­kí­ván­tam a min­den­na­pi ke­nye­ret, ha­já­val, bé­li­vel. De bi­zony né­ha a ha­já­val is be kel­lett ér­ni. Igaz, hogy amint ki­ta­va­szo­dott, he­ti­pi­a­cos na­pon zöld­hagy­mát is le­he­tett hoz­zá kap­ni. Ez volt a bé­rem azért, mert Vak Má­ri­nak, a zöld­sé­ges ko­fá­nak ha­za­tol­tam a pi­ac­ról az üres ta­lics­ká­ját.

Rossz esz­ten­dő járt, mos­to­hán bánt ve­lünk a föl­decs­kénk. Amit meg­ha­gyott a fagy, el­ver­te a jég, le­éget­te a nap.

– Az idén aszalt cse­resz­nyét ter­mett a cse­resz­nye­fa – vág­ta a sa­rok­ba es­tén­ként az apám a posz­tó­ta­risznyát.

Az is jó volt ne­kem már ak­kor, a mag­já­ra szá­radt cse­resz­nye. Olyan szű­kös volt ná­lunk a ke­nyér, hogy egy­szer szí­nét se lát­tuk há­rom na­pig.

Éhe­sen ődöng­tem az ut­cánk gye­pes árok­part­ján, mi­kor a gaz­dag Do­bák­né, a csir­kés ko­fa rám ki­ál­tott a mus­kát­lis ab­la­kuk­ból:

– Te gye­rek, szag­gass a ma­lac­kám­nak egy kis pap­sajt­fü­vet ott az árok­par­ton!

Szép, kö­vér le­ve­lű pap­saj­tok bo­do­rod­tak ott, a le­ve­lü­ket meg­szed­tem a ma­lac­ká­nak, én ma­gam meg te­le­rak­tam a zse­be­met szép ke­rek pap­saj­tocs­ká­val. Ab­ból lesz én­ne­kem jó va­cso­rács­kám.

Gaz­dag Do­bák­né igen meg volt elé­ged­ve a mun­kám­mal. Nagy ka­raj fe­hér ke­nye­ret adott nap­szám­ba.

– Meg­állj, ke­nek rá mé­zet is – for­dult be a kam­rá­ba.

De én már ak­kor kí­vül vol­tam a kis­aj­tón, és ne­ki­es­tem a ke­nyér­nek. De a fa­lat nem ment le a tor­ko­mon, mert meg­kép­zett előt­tem az édes­anyám sá­padt ké­pe.

– De jó vol­na vissza­ra­gasz­ta­ni – néz­tem a meg­cson­kult ka­raj­ra, s be­le­mar­kol­tam a pap­sajt­ba. Pe­dig most már nem volt olyan jó­ízű, mint az­előtt.

Édes­anyám azon­ban nem örült meg a ke­nyér­nek. In­kább sír­va fa­kadt, és vissza­eről­tet­te rám az aján­dé­kom.

– Én már meg­et­tem a má­sik ka­rajt – vö­rö­söd­tem el. (Az­óta se esett ha­zug­ság ilyen ne­he­zem­re.)

Anyám meg azon erős­kö­dött, hogy ő is va­cso­rá­zott már. Még­pe­dig bun­dás gom­bó­cot. (Az meg a ha­já­ba főtt krump­li­nak az ün­nep­lős ne­ve. Nem rossz étel az se, ha só is van hoz­zá.)

– Ha­nem tu­dod mit? – tö­rül­get­te meg anyám a sze­mét. – El­tesszük a ke­nye­ret apád­nak. Sze­gény ki lesz éhez­ve, ha ha­za­ér a sző­lő­ből.

Azt már én nem ér­tem éb­ren. A pap­sajt­tól jó ál­ma van az em­ber­nek, nem fek­szi meg a gyom­rát. Csak haj­nal­ban éb­red­tem föl a szó­vál­tásra.

– Ne bántsd, fi­am, jobb lesz az nek­tek itt­hon – hal­lot­tam az apám sza­vát. – Én el­va­gyok ke­nyér nél­kül is, el­lát en­gem az eper­fa.

– No, min­ket se félt­sen – ke­vély­ke­dett anyám, s be­le­csúsz­tat­ta a ke­nye­ret a ta­risz­nyá­ba. – Jó az Is­ten, ma is ad annyit, mint teg­nap.

Hát ép­pen annyit adott. Pap­saj­tocs­kát, sár­ga­ré­pács­kát, krump­lics­kát. De még egy da­rab saj­tocs­kát is ta­lál­tunk a lá­da fe­ne­kén. Ott­fe­lej­tő­dött még a té­len, s úgy meg­ke­mé­nye­dett, hogy nem vet­te ma­gá­ba a kést. Anyám örült is ne­ki na­gyon, mert így az egé­szet ne­kem ad­hat­ta. Azt mond­ta, az ő fo­ga már nem bír­ja.

Még ak­kor is a kő­vé vált saj­tot maj­szol­tam, mi­kor es­te az apám ha­za­ért a sző­lő­ből. Ví­gan csó­vál­ta meg a ta­risz­nyá­ját:

– No, Fer­kó, ta­láld ki, mit hoz­tam ne­ked?

– Jaj, mit? Tán für­jecs­két? – ug­rot­tam fel lel­ken­dez­ve.

– Na­gyobb új­ság ez an­nál is – bon­to­gat­ta a ta­risz­nya csücs­kit. – Nézd e, ma­dár­lát­ta ke­nyér!

Tu­laj­don az a ke­nyér volt, amit én ad­tam anyám­nak.

Az­óta tu­dom, mi az a „min­den­na­pi ke­nye­rünk”.

Mó­ra Fe­renc

::Nyomtatható változat::