Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Év­ti­ze­dek óta hor­dom ma­gam­ban a Ma­gyar Nem­ze­ti Ga­lé­ria má­so­dik eme­le­té­nek ké­pét. Föl a lép­csőn, az­után bal­ra, és ott van­nak Szé­kely Ber­ta­lan fest­mé­nyei. Rög­tön az el­ső fa­lon a II. La­jos te­te­mé­nek fel­ta­lá­lá­sa (1860): a kép a tra­gi­kus mo­há­csi csa­tá­ban el­esett ki­rá­lyunk ha­lá­lát dol­goz­za föl. Élet­hű áb­rá­zo­lás, hi­szen a har­cok egyik részt­ve­vő­je pon­to­san le­ír­ja a re­mény­te­len küz­del­met. A meg­áradt Cse­le-pa­tak­ba ful­ladt ki­rályt még a csa­ta alatt te­met­ték el hű em­be­rei.

Né­hány lé­pés to­vább a hosszú te­rem­ben, már­is az Eg­ri nők (1867) előtt ta­lál­juk ma­gun­kat. A nagy­mé­re­tű olaj­kép a vár 1552-es tö­rök ost­ro­mát áb­rá­zol­ja: a Do­bó Ist­ván ka­pi­tány ve­zet­te ma­rok­nyi vé­dő – hő­si­es helyt­ál­lás­sal – fé­nyes győ­zel­met ara­tott. A fi­a­ta­lon fes­tett re­mek­mű a leg­drá­ma­ibb per­ce­ket vil­lant­ja föl. Di­a­dal vagy min­den­ki ha­lá­la. Kör­ben föl­csa­pó lán­gok tom­pa vö­rö­se, kö­zé­pen a leg­bát­rabb nő, kard­dal a ke­zé­ben. De a töb­bi­ek is egy­mást biz­tat­va küz­de­nek. Bal­ra fönt egy kes­keny ré­szen lát­szik: zu­hog-höm­pö­lyög a ha­tal­mas tö­rök se­reg.

A har­ma­dik kép ki­sebb: Do­bo­zi Mi­hály és hit­ve­se (1861). Szé­kely szin­tén a tör­té­ne­lem­ből me­rí­tet­te a té­mát. A mű a há­zas­tár­si hű­ség és az ön­fel­ál­do­zás szép pél­dá­ja. És a fes­tő újabb di­a­da­la, egyet­len kép­tér­be sű­rí­tett több idő­sza­kot, tá­jat és em­bert, ki­emel­ve a min­dig fon­to­sat.

Az 1910. au­gusz­tus 21-én Má­tyás­föl­dön el­hunyt Szé­kely Ber­ta­lant ha­gyo­mány­tisz­te­le­te – fő­ként a tör­té­ne­ti te­ma­ti­ká­ban – a ro­man­ti­ka ké­sei nem­zet­kö­zi vo­nu­la­tá­hoz kap­csol­ta. Mond­hat­juk, meg­ké­sett­ség ez, ta­lán pro­vin­ci­a­liz­mus, de ne­künk, ma­gya­rok­nak ezek a nagy tör­té­nel­mi tab­lók fel­be­csül­he­tet­len kin­csek.

A vissza­per­ge­tett idő, a ta­nu­lás és ta­ní­tás, az ál­do­zat­ho­za­tal örök pél­dái: so­kunk­nak ennyit je­lent a száz éve ha­lott mes­ter éle­te. Pe­dig a fal­kép­fes­té­szet­ben is je­len­tő­set al­ko­tott. És mű­velt volt, kor­tár­sai jog­gal ne­vez­ték fes­tő tu­dós­nak: több ezer ol­dal­nyi mű­vé­szet­el­mé­le­ti írást hal­mo­zott föl. Negy­ven éven át volt ve­ze­tő ta­ná­ra az Or­szá­gos Ma­gyar Ki­rá­lyi Min­ta­rajz­ta­no­dá­nak, na­pon­ta meg­küzd­ve a ki­csi­nyes gán­csos­ko­dók­kal.

A ma­gyar fes­té­szet­ben el­ső­ként re­a­gált az 1860-as évek­ben Eu­ró­pá­ban is ter­je­dő ja­pán mű­vé­szet­re. Ba­rá­ti vi­szonyt ápolt Zsol­nay Vil­mos­sal, a pé­csi por­ce­lán­gyár igaz­ga­tó­já­val, így ju­tott el a Zsol­nay-fé­le új anyag­nak, a pi­ro­grá­nit­nak a fes­té­szet­ben va­ló al­kal­ma­zá­sá­hoz.

Sok­ol­da­lú, a te­rem­tés lá­zá­ban égő, gazdag élet volt az övé. Az 1835-ben Ko­lozs­vá­rott, szé­kely ne­me­si csa­lád­ban szü­le­tett fes­tő ha­tal­mas élet­mű­vé­ben ott van­nak az eu­ró­pai s a ma­gyar­or­szá­gi főbb áram­la­tok; min­dig nyi­tott ma­radt ko­ra új irány­za­tai iránt is. Tár­sa­dal­mi prob­lé­mák, hét­köz­na­pok örö­mei és fáj­dal­mai, úgy, hogy min­dent bo­ron­gós és me­lan­ko­li­kus élet­ér­zés itat át – így lá­tott Szé­kely Ber­ta­lan, ezt hagy­ta ránk, ké­sei utó­dok­ra, élet­mű­ve ál­tal lát­ha­tat­lan hi­dat épít­ve 21. szá­za­dunk­ba, fel­vil­lant­va a de­ren­gő jö­vő le­he­tő­sé­ge­it is.

FFL

::Nyomtatható változat::