Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

„A meg­re­pedt nád­szá­lat nem tö­ri össze, a füs­töl­gő mé­csest nem olt­ja el.” (Ézs 42,3)

Szent­há­rom­ság ün­ne­pe után a ti­zen­ket­te­dik hé­ten az Út­mu­ta­tó reg­ge­li és he­ti igé­i­ben a be­teg­ség­ről s az ál­dott Or­vos gyó­gyí­tá­sa­i­ról ol­va­sunk. Az Úr sze­líd, sza­ba­dí­tó szol­gá­ja iga­zán hir­det tör­vényt s evan­gé­li­u­mot. Ma is igé­jé­vel, ki­mon­dott sza­vá­val gyó­gyít tes­tet-lel­ket egy­aránt. S ezt azért te­he­ti, mert a ke­resz­ten „a mi be­teg­sé­ge­in­ket vi­sel­te, a mi fáj­dal­ma­in­kat hor­doz­ta”. S mi „az ő se­bei árán gyó­gyul­tunk meg” (Ézs 53,4.5). Az Úr Jé­zus csak egy szót szólt négy­szem­közt a sü­ket­né­má­hoz: „Ef­fa­ta, az­az: nyílj meg!” Még­is hí­resz­tel­ték: „Min­dent he­lye­sen cse­le­ke­dett: a sü­ke­te­ket is hal­ló­vá te­szi, a né­má­kat is be­szé­lő­vé.” (Mk 7,34.37) Saul sze­mei meg­va­kul­tak, ám lel­ki sze­mei s fü­lei meg­nyíl­tak az Úr meg­lá­tá­sá­ra és meg­hal­lá­sá­ra a da­masz­ku­szi úton: „Ki vagy, Uram?” (…) „Én va­gyok Jé­zus, akit te ül­dö­zöl.” Át­él­het­te: „Ke­gye­lem­ből tar­tat­ta­tok meg, hit ál­tal, és ez nem tő­le­tek van: Is­ten aján­dé­ka ez.” (Ef 2,8; LK) Is­ten iga­zít meg; ke­gyel­mé­vel a bű­nö­sö­ket igaz­ság­ba öl­töz­te­ti. Ezért tud­ta Pál – im­már Lé­lek­kel meg­tel­ve – azon­nal hir­det­ni az igaz­sá­got „Jé­zus­ról, hogy ő az Is­ten Fia” (Ap­Csel 9,5.20). Mi is kér­jük: „Én Is­te­nem, ments meg en­gem a go­nosz ke­zé­ből!” (GyLK 721) S ne hagyj el! Hit ál­tal iga­zu­lunk meg. Jé­zus is a hi­tük alap­ján gyó­gyí­tott meg két va­kot: „Hi­szi­tek-e, hogy meg tu­dom ezt ten­ni? (…) Le­gyen a ti hi­te­tek sze­rint!” S meg­gyó­gyí­tot­ta a meg­szál­lott né­mát is: „Mi­u­tán ki­űz­te be­lő­le az ör­dö­göt, meg­szó­lalt a né­ma…” (Mt 9,28.29.33) Mir­jám pok­los lett, mert Is­ten szol­gá­ja el­len be­szélt, ám „így ki­ál­tott Mó­zes az Úr­hoz: Is­te­nem, gyó­gyítsd meg őt!” (4Móz 12,13) A ta­nít­vá­nyok ki­csiny­hi­tű­sé­gük mi­att nem tud­ták meg­gyó­gyí­ta­ni a hold­kó­ros fi­út. Ám „Jé­zus rá­ki­ál­tott, és ki­ment ab­ból az ör­dög, a gyer­mek pe­dig meg­gyó­gyult” (Mt 17,18). Ja­kab imád­ko­zás­ra bá­to­rít; mi­vel „nagy az ere­je az igaz em­ber buz­gó kö­nyör­gé­sé­nek”. S a köz­ben­já­ró, „hit­ből fa­ka­dó imád­ság meg­sza­ba­dít­ja a szen­ve­dőt, az Úr fel­se­gí­ti őt, sőt ha bűnt kö­ve­tett is el, bo­csá­na­tot nyer” (Jak 5,16.15). A ch­ris­ti­a­nu­sok ta­nú­sít­hat­ják: az Úr va­ló­ban cso­dá­san mű­kö­dik, és őe­lőt­tük ki­je­len­ti ön­ma­gát, de aki ké­tel­ked­ve ku­tat­ja tit­kát, az előtt meg sem szó­lal, és cso­dát sem tesz. Ami­ként He­ró­des előtt sem, no­ha „hossza­san kér­dez­get­te őt, de Jé­zus sem­mit sem vá­la­szolt ne­ki” (Lk 23,9). Az Ószö­vet­ség evan­gé­lis­tá­ja a fel­sé­ges, de kö­nyö­rü­lő Úr jó hí­rét ad­ja a mi tud­tunk­ra is: „Lát­tam út­ja­it, még­is meg­gyó­gyí­tom és ve­ze­tem őt.” Kit? Az alá­za­tos lel­kűt, a meg­tört szí­vűt; és bé­kes­sé­gé­vel aján­dé­koz­za meg. „Ezt mond­ja az Úr: Meg­gyó­gyí­tom őt!” (Ézs 57,18.19) Az Úr a te gyó­gyí­tód is (lásd 2Móz 15,26)! Csak várd az Urat! „Akik Is­tent vár­ják, azok csu­pán ke­gye­le­mért kö­nyö­rög­nek, de hogy Is­ten mi­kor, ho­gyan, hol és mi­vel se­gít­sen, azt egé­szen az ő sza­bad, jó tet­szé­sé­re bíz­zák.” (Lu­ther Már­ton) Meg­ta­pasz­tal­tad-e már: „A te gyó­gyí­tó szent ke­zed / Or­vo­sol­ta fáj­dal­mam (…)! / Nem ad­tál át a ha­lál­nak, / Élet­ben meg­tar­tot­tál. / Erőd­del meg­ál­dot­tál. (…) / Én Uram, üd­vös­sé­gem, / Jé­zus, én re­mény­sé­gem!” (EÉ 373,3–5)

Ga­rai And­rás

::Nyomtatható változat::