A vasárnap igéje

SZENT­HÁ­ROM­SÁG ÜN­NE­PE UTÁN 13. VA­SÁR­NAP – JEL 3,1–6

Hozzászólás a cikkhez

A lí­di­ai Szár­disz va­la­mi­kor a me­sés gaz­dag­sá­gá­ról hí­res Krő­zus ki­rály szék­he­lye volt. Ez a vá­ros hir­te­len pusz­tu­lás­ba tor­kol­ló fény­ko­rá­nak ide­jé­re esett. Az össze­om­lást a zsi­dók ba­bi­lo­ni fog­sá­gá­nak vé­get ve­tő per­zsa Kór­es ha­dai hoz­ták. Krő­zus hi­á­ba bí­zott ab­ban, hogy szik­lá­ra épült fel­leg­vá­ra a me­re­dek szik­la­fal fe­lől meg­ost­ro­mol­ha­tat­lan. A per­zsák az éj­sza­ka lep­le alatt fel­kúsz­tak a szik­lán, és a nem várt irány­ból be­ha­tol­va, a meg­le­pe­tés ere­jé­vel el­fog­lal­ták, majd el­pusz­tí­tot­ták a vá­rost. A Je­le­né­sek köny­vé­nek írá­sa­kor már csak em­lék­mű hir­det­te az egy­ko­ri fel­leg­vár he­lyét.

Az élet, a jó­lét és a biz­ton­ság szim­bó­lu­má­nak szá­mí­tó vá­rost Jé­zus föl­di mű­kö­dé­se ide­jén, Kr. u. 17-ben má­sod­szor is vá­rat­lan pusz­tu­lás ér­te: ez­út­tal meg­sem­mi­sí­tő ere­jű föld­ren­gés dön­töt­te rom­ba. Ti­be­ri­us csá­szár gyor­san új­já­épí­tet­te, és a Je­le­né­sek köny­vé­nek ke­let­ke­zé­se­kor már ez a pusz­tu­lás is csak a múlt em­lé­ke volt.

Ami­kor a Já­nos apos­tol­nak lá­to­más­ban meg­je­le­nő Jé­zus a vá­ros­ban lé­vő gyü­le­ke­ze­tet úgy jel­lem­zi, hogy bár élő gyü­le­ke­zet hí­ré­ben áll, va­ló­já­ban ha­lott, az ol­va­sók szá­má­ra nyil­ván­va­ló a pár­hu­zam: vá­ro­suk so­kak meg­íté­lé­se sze­rint a vi­rág­zó élet jel­ké­pe, no­ha a múlt­ban két íz­ben is en­nek el­len­ke­ző­je bi­zo­nyo­so­dott be. Egy tör­té­nel­mi és egy ter­mé­sze­ti ka­taszt­ró­fa em­lé­ke hir­de­ti az új­ra meg­gaz­da­go­dott ke­res­ke­dő­vá­ros­ban élő ke­resz­té­nyek­nek, hogy a va­ló­ság és a lát­szat kö­zött né­ha vég­ze­tes kö­vet­kez­mé­nye­ket rej­tő kü­lönb­ség le­het.

A gyü­le­ke­ze­tek ka­te­go­ri­zá­lá­sa, úgy lát­szik, nem új ke­le­tű: már az apos­to­li kor­ban szo­kás­ban volt. Já­nos apos­tol ezt nem is íté­li el, csu­pán ar­ra fi­gyel­mez­tet, hogy az egy­ház Urá­nak szem­pont­jai nem min­dig es­nek egy­be az em­be­ri szem­pon­tok­kal. Az em­be­ri meg­íté­lés, az egy­há­zi köz­vé­le­mény sze­rint élő­nek mi­nő­sü­lő gyü­le­ke­zet le­het, hogy Jé­zus és a Szent­lé­lek meg­íté­lé­se sze­rint ha­lott­nak bi­zo­nyul.

Hogy a szár­di­szit a kor­társ ke­resz­té­nyek mi­ért so­rol­ták az élő gyü­le­ke­ze­tek kö­zé, az a lá­to­más­ból nem de­rül ki, ta­lál­ga­tá­sok­ba pe­dig nem bo­csát­koz­ha­tunk. Az vi­szont egy­ér­tel­mű­en ki­de­rül, hogy Jé­zus a gyü­le­ke­zet cse­le­ke­de­te­i­vel elé­ge­det­len.

Ne té­vesszen meg ben­nün­ket, hogy üze­ne­té­nek cím­zett­je a „gyü­le­ke­zet an­gya­la”. Az üze­net raj­ta ke­resz­tül a gyü­le­ke­zet­nek szól. Cse­le­ke­de­te­i­nek hi­á­nyos vol­ta mi­att íté­li ha­lott­nak a szár­di­szi gyü­le­ke­ze­tet. Te­hát nem a lé­lek­szá­ma mi­att, és nem is az anya­gi ere­je vagy ép­pen erőt­len­sé­ge mi­att. És nem a gyü­le­ke­zet is­ten­tisz­te­le­te­i­nek lá­to­ga­tott­sá­ga vagy az is­ten­tisz­te­le­ten szol­gá­la­tot te­vők szá­ma és fel­ké­szült­sé­ge alap­ján.

Ezek mind em­be­ri szem­pon­tok. Az egy­ház Ura az élet lát­ha­tó je­le­ként a gyü­le­ke­zet cse­le­ke­de­te­it ké­ri szá­mon. Nem a gyü­le­ke­zet­hez tar­to­zó egyes hí­vők cse­le­ke­de­te­it, ha­nem azo­kat a cse­le­ke­de­te­ket, ame­lye­ket a gyü­le­ke­zet­nek mint kö­zös­ség­nek kell vég­hez­vin­nie.

Mit csi­nál a gyü­le­ke­zet ott, ahol él? Csu­pán je­len van, vagy je­len­lé­té­nek van­nak lát­ha­tó, kéz­zel­fog­ha­tó gyü­möl­csei? Ez a va­ló­di, a hi­te­les mér­ték! Ha a gyü­le­ke­zet csak is­ten­tisz­te­le­te­ket tart – bár­mi­lyen so­kan vesz­nek is raj­tuk részt –, az ön­ma­gá­ban ke­vés. A mennyei mér­ték sze­rint az is­ten­tisz­te­let egyéb­ként sem a gyü­le­ke­zet cse­le­ke­de­te. Az is­ten­tisz­te­le­ten – ha va­ló­ban az – min­dig Is­ten a cse­lek­vő alany. Az egy­ház lá­to­más­ban meg­je­lent Ura azt ró­ja fel, hogy Szár­disz vá­ro­sá­ban nem ta­lál­ja a ke­resz­tény gyü­le­ke­zet je­len­lé­té­nek elég­sé­ges gyü­möl­csét.

Ha a gyü­le­ke­zet kö­zös­ség­ként nem cse­lek­vő, an­nak két­ség­te­le­nül az az oka, hogy tag­ja­i­nak je­len­tős ré­sze lel­ki­leg ha­lott. Ez Szár­disz­ban is így volt, az üze­net utal is rá. A lel­ki­leg ha­lott vagy ha­ló­fél­ben le­vő gyü­le­ke­ze­ti tag leg­fel­jebb a gyü­le­ke­zet kö­zös­sé­gén be­lül ak­tív. Jó eset­ben hasz­nos szol­gá­la­to­kat vé­gez a gyü­le­ke­ze­ti élet do­lo­gi fel­té­te­le­i­nek biz­to­sí­tá­sa ér­de­ké­ben, részt vál­lal az egy­há­zi inf­ra­struk­tú­ra ki­épí­té­sé­ben és fej­lesz­té­sé­ben. Sze­ren­csét­le­nebb eset­ben ak­ti­vi­tá­sa nyo­mán vi­szá­lyok ke­let­kez­nek a gyü­le­ke­zet­ben. A lá­to­más Jé­zu­sa ép­pen ezért for­dul a gyü­le­ke­zet lel­ki­leg még élő – a Lé­lek üze­ne­tét még meg­hal­la­ni ké­pes – tag­ja­i­hoz: éb­red­je­nek fel, és éb­resszék a töb­bi­e­ket is.

De mi is az az ak­ti­vi­tás, ame­lyet Jé­zus a gyü­le­ke­zet­től mint kö­zös­ség­től vár? Az üze­net az evan­gé­li­um­ra em­lé­kez­te­ti a cím­zet­te­ket. Ahogy az evan­gé­li­um­ból vet­ték és hal­lot­ták, ah­hoz kell vissza­tér­ni­ük. Töb­bek kö­zött új­ra meg kell hal­la­ni­uk Jé­zus sza­vát, amelyet – a va­sár­nap ősi evan­gé­li­u­má­ban – az őt kér­de­ző fa­ri­ze­us­nak az ir­gal­mas sa­ma­ri­tá­nus pél­dá­já­ra mu­tat­va mond: „Menj el, te is ha­son­ló­kép­pen cse­le­kedj.” (Lk 10,37)

A nem em­be­ri meg­íté­lés, ha­nem az egy­ház Ura és a Lé­lek íté­le­te sze­rint élő gyü­le­ke­zet az ir­gal­mas­ság cse­lek­vé­sé­ben bi­zo­nyul ak­tív­nak ott, ahol él. Ha egy gyü­le­ke­zet tag­ja­i­nak több­sé­ge élő hi­tű, ak­kor a gyü­le­ke­zet anya­gi esz­kö­ze­i­ből nem­csak a gyü­le­ke­zet do­lo­gi szük­ség­le­te­i­re, az inf­ra­struk­tú­ra fenn­tar­tá­sá­ra és fej­lesz­té­sé­re te­lik, ha­nem a vá­ros­ban, a te­le­pü­lé­sen ir­gal­mas­ság­ra szo­ru­ló em­be­rek gon­do­zá­sá­ra is. Ki me­rem mon­da­ni: ha egy nagy­vá­ros­ban nem em­be­ri meg­íté­lés sze­rint, ha­nem va­ló­ban élő gyü­le­ke­ze­tek van­nak, ak­kor an­nak a vá­ros­nak az ut­cá­i­ról ha­mar el fog­nak tűn­ni a haj­lék­ta­la­nok…

Nem más­ban, mint az ir­gal­mas­ság szer­ve­zett cse­le­ke­de­te­i­ben vál­hat lát­ha­tó­vá, hogy élő gyü­le­ke­zet van je­len a vá­ros­ban, a te­le­pü­lé­sen, hogy élő egy­ház szol­gál­ja Is­tent az or­szág­ban.

Szár­disz gaz­dag ke­res­ke­dő­vá­ros volt, fon­tos ke­res­ke­del­mi út­vo­nal men­tén épült. Fény és ár­nyék egy­aránt je­len volt ben­ne. A ke­resz­tény gyü­le­ke­zet­nek bi­zo­nyá­ra lett vol­na mód­ja je­len­lé­tét az ir­gal­mas­ság szer­ve­zett cse­le­ke­de­te­i­vel ész­re­ve­tet­ni. Ak­kor a lá­to­más­ban meg­szó­la­ló Úr és a Lé­lek íté­le­te sze­rint is élő gyü­le­ke­zet lett vol­na. Ez­zel szem­ben éb­resz­tő, meg­té­rés­re hí­vó üze­ne­tet ka­pott. Az­zal a fi­gyel­mez­te­tés­sel, hogy a Bí­ró a kü­szö­bön áll, és bár­mi­kor be­lép­het, hogy íté­le­tet tart­son. Mint ahogy er­re az élet szim­bó­lu­má­nak tar­tott vá­ros tör­té­nel­me ko­ráb­ban már két­szer is pél­dát szol­gál­ta­tott.

„Aki­nek van fü­le, hall­ja meg, mit mond a Lé­lek a gyü­le­ke­ze­tek­nek!”

Vég­he­lyi An­tal

::Nyomtatható változat::