A hét témája

Novellaíró-pályázatunk anyagaiból

Hozzászólás a cikkhez

Egy föld­mí­ves­nek há­rom fia szü­le­tett. Annyi­ra egy­for­mák vol­tak, hogy ide­ge­nek ik­rek­nek vél­ték őket.

Bé­kés éle­tük volt, sok mun­ká­val, ke­vés pi­he­nés­sel. A fi­úk szor­gal­ma­san dol­goz­tak csa­lád­juk föld­jén, szí­ve­sen tel­je­sí­tet­ték aty­juk ké­ré­se­it, s meg­ta­nul­ták, hogy a ki sem mon­dott el­vá­rá­sok­nak is meg­fe­lel­je­nek.

Egyik de­rűs tél vé­gi na­pon aty­juk vá­rat­lan fel­adat­tal bíz­ta meg őket:

– Fel­nőt­te­tek, fi­a­im! Itt az ide­je, hogy pró­bá­ra te­gyé­tek ön­ma­ga­to­kat. Ak­ko­ra da­ra­bot vet­het­tek be kö­zös bir­to­kunk­ból, amek­ko­rát akar­tok.

Egyi­kük­nek bú­za-, má­si­kuk­nak ku­ko­ri­ca-, har­ma­di­kuk­nak mák­ve­tő­ma­got adott.

A ga­bo­ná­val meg­aján­dé­ko­zott fiú össze­szed­te ad­di­gi ke­vés­ke ta­pasz­ta­la­tát, és gyak­ran for­dult ta­ná­csért édes­ap­já­hoz, nagy­aty­já­hoz, más öre­gek­hez. Min­den mun­kát ide­jé­ben el­vég­zett, el­kö­vet­ke­ző évük lét­fel­té­te­le­it tisz­tel­te ve­té­sé­ben. Mi­kor a sze­mek ke­mény­re éret­tek, meg­szer­vez­te az ara­tást-csép­lést, a ter­més be­hor­dá­sát, oda­ren­del­te a föld­re a szal­ma­bá­lá­zót, a ra­ko­dó­kat.

Mag­tár­ba ke­rült a bő­sé­ges ter­més, hogy ke­nyér­ré őröl­tet­hes­sék, vagy ve­tő­mag­ként vá­ra­koz­zék, il­let­ve tar­ta­lék­ként szol­gál­jon, s hogy ocsú­ja ta­kar­mánnyá, szal­má­ja alom­má és tü­ze­lő­vé vál­jék… A le­gény má­sod­ve­tés­re ké­szí­tett elő a ta­lajt. Gyak­ran ta­nács­ko­zott fi­vé­ré­vel, meg­osz­tot­ták ész­re­vé­te­le­i­ket.

A ku­ko­ri­cá­val meg­aján­dé­ko­zott fiú nagy öröm­mel lá­tott mun­ká­hoz, és gyak­ran kért ta­ná­csot édes­ap­já­tól, nagy­aty­já­tól, más öre­gek­től. El­kö­vet­ke­ző évük lét­fel­té­te­le­it tisz­tel­te ve­té­sé­ben.

Egyik es­te­fe­lé hir­te­len ha­tal­mas özön­víz zú­dult rá­juk, jég­da­ra­bo­kat pat­tog­ta­tott szét, és a ve­tést szé­les pász­tá­ban meg­sem­mi­sí­tet­te.

A vi­har el­múl­tá­val az el­ke­se­re­dett if­jú új­ra fel­szán­tot­ta és is­mét be­ve­tet­te a pusz­tá­vá vált föld­sá­vo­kat. A jég­től meg­kí­mélt te­rü­let­re ide­jé­ben oda­ren­del­te a gé­pe­ket, a ra­ko­dó­kat. Szel­lős mag­tár­ba ke­rült a szem, hogy em­be­ri és ál­la­ti ele­del vagy ve­tő­mag, il­let­ve tar­ta­lék le­gyen, s hogy a bá­lák­ba pré­selt szár ta­kar­mánnyá, tü­ze­lő­vé vál­jék…

A fiú a be­ta­ka­rí­tás vé­gez­té­vel ve­tés­re ké­szí­tet­te elő a ta­lajt.

Mun­ká­ja köz­ben gyak­ran ta­nács­ko­zott fi­vé­ré­vel, kér­ték és el­fo­gad­ták a má­sik se­gít­sé­gét.

A mák­kal meg­aján­dé­ko­zott fiú lak­ré­sze ma­gá­nyá­ban azon­nal a sa­rok­ba ha­jí­tot­ta a zsá­kocs­kát. Be­csa­pott­nak érez­te ma­gát a ke­vés­ke ve­tő­mag mi­att, és há­bor­gá­sát le­csil­la­pí­tan­dó el­ment ki­kap­cso­lód­ni. Min­den ide­jét mu­la­tó­tár­sa­i­val töl­töt­te. Mi­kor ha­za­dü­lön­gélt, edző­ci­pő­jét a zsá­kocs­ká­ra dob­ta.

Fi­vé­rei ud­va­ri­as kér­dé­se­it pa­tó­pál­uras nyeg­le­ség­gel uta­sí­tot­ta el. Já­ték­gé­pe­zés, kár­tyá­zás, haj­na­lig tar­tó dor­bé­zo­lá­sok vár­ták…

A tél kö­ze­led­té­vel a gaz­da ma­gá­hoz hív­ta fi­a­it.

– Atyám – kezd­te a ga­bo­ná­val meg­aján­dé­ko­zott fiú –, te ér­de­me­men fe­lül ju­tal­maz­tál en­gem, és hit­vány szol­gád igye­ke­zett a te bi­zal­ma­dat meg­ér­de­mel­ni. Az ég Ura ked­ve­ző idő­já­rás­sal se­gí­tet­te küsz­kö­dé­se­met. Íme, paj­tá­id, mag­tá­ra­id és csűr­je­id bi­zo­nyít­ják: ve­tő­ma­god a mag­vak so­ka­sá­gát hoz­ta.

Ek­kor asz­ta­lo­kon ha­tal­mas ke­nye­re­ket, ga­bo­ná­ból ké­szült sü­te­mé­nye­ket tol­tak be a szol­gák.

– Büsz­ke va­gyok rád, gyer­me­kem – ölel­te őt meg édes­aty­ja. – Ugyan­annyi ga­bo­nát ve­tet­tem el ha­son­ló nagy­sá­gú föld­da­ra­bon. Ná­lam is ennyi a ter­més. Meg­dol­goz­tál azért, amit el­ér­tél. Le­gyen a ti­éd, ala­pozd meg vé­le sa­ját éle­te­det!

– Atyám – kezd­te a ku­ko­ri­cá­val meg­aján­dé­ko­zott fiú –, te ér­de­me­men fe­lül ju­tal­maz­tál en­gem, és hit­vány szol­gád igye­ke­zett a te bi­zal­ma­dat meg­ér­de­mel­ni. Ele­in­te az ég Ura is ke­gyé­be fo­ga­dott. Az­után vi­szont jég­ve­rést él­het­tünk át, és a vesz­te­sé­get ke­vés­bé el­len­sú­lyoz­hat­tam az utó­ve­tés­sel. A te ve­tő­ma­god így is a mag­vak so­ka­sá­gát hoz­ta.

Ku­ko­ri­cá­ból ké­szült fo­gá­so­kat, sü­te­mé­nye­ket hoz­tak be a szol­gák, és ínyenc­ség­ként ott volt az utó­ve­tés­ből ké­szült sok főtt és sült ku­ko­ri­ca­cső is.

– Büsz­ke va­gyok rád! – ölel­te őt meg édes­aty­ja. – Ugyan­annyi ku­ko­ri­cát ve­tet­tem el ha­son­ló nagy­sá­gú föld­da­ra­bon. Ná­lam is ennyi a ter­més. A jég­ve­rést én is meg­síny­let­tem, meg­si­rat­tam. Én si­ló­nak va­lót ve­tet­tem a tönk­re­vert föld­be, öröm­mel fo­ga­dom most il­la­tos főtt és sült csö­ve­i­det, ízük gyer­mek­ko­ri em­lé­ke­ket éb­reszt ben­nem. Meg­dol­goz­tál azért, amit el­ér­tél. Le­gyen a ti­éd, ala­pozd meg vé­le sa­ját éle­te­det!

– Atyám – kezd­te a mák­kal meg­aján­dé­ko­zott fiú –, fel­bosszan­tot­tál ez­zel a meg­kü­lön­böz­te­tés­sel. Fi­vé­re­im­nek zsák­szám­ra ad­tad a ve­tő­ma­got, en­gem er­re a kis zsá­kocs­ká­ra ér­de­me­sí­tet­tél. Vissza­adom hi­ány­ta­la­nul – nyúj­tot­ta vol­na aty­já­nak a lo­mok alól ne­he­zen ki­bá­nyá­szott, do­hos ta­risz­nyát.

– Ha­szon­ta­lan vagy! – dör­rent rá édes­aty­ja, és szol­gái be­tol­tak egy má­kos éte­lek­kel, sü­te­mé­nyek­kel gaz­da­gon meg­ra­kott asz­talt. – Édes­szá­jú vagy, ezért bíz­tam vol­na ép­pen rád a mák ter­mesz­té­sét. Ugyan­annyit ve­tet­tem el én is, amennyi ná­lad tönk­re­ment, ná­lam vi­szont ezer­sze­res ter­mést ho­zott.

A mák­kal meg­aján­dé­ko­zott fiú na­gyot nyelt, mi­kor meg­lát­ta az asz­ta­lon ked­venc éte­le­it. Érez­te, hogy ar­ca láng­vö­rös­sé vált. Szé­gye­nét te­téz­te, hogy sem fi­vé­re­i­vel nem osz­toz­hat aty­ja el­is­me­ré­sé­ben, sem a ház né­pé­vel az évet zá­ró ál­ta­lá­nos öröm­ün­nep­ben. És mi­kor min­den­ki meg­ro­ha­moz­ta az asz­ta­lo­kat, ő nem mert ven­ni sem a pe­rec­ből, sem a sült ku­ko­ri­cá­ból, de még a má­kos gu­bá­ból sem.

Pa­ta­ki Edit

::Nyomtatható változat::