Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Mint is­me­re­tes, a Lu­the­rá­nus Vi­lág­szö­vet­ség (LVSZ) jú­li­us 20–27. kö­zött Stutt­gart­ban le­zaj­lott ti­zen­egye­dik vi­lág­gyű­lé­se több je­len­tős ha­tá­ro­za­tot ho­zott. Ezek egyi­ke volt az egy­ház­tör­té­ne­ti fon­tos­sá­gú bo­csá­nat­ké­rés a men­no­ni­ták­tól, il­le­tő­leg ál­ta­lá­ban is az új­ra­ke­resz­te­lők­től és a csak fel­nőtt­ke­reszt­sé­get val­ló, bap­tis­ta jel­le­gű ke­resz­té­nyek­től. Va­ló­ban egy­ház­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­gű lé­pés ez, hi­szen a nagy­gyű­lés a vi­lág lu­the­rá­nus­sá­gá­nak ma már het­ven­mil­lió ta­got szám­lá­ló kö­zös­sé­ge ne­vé­ben gya­ko­rolt bűn­bá­na­tot az 1521-től el­kö­ve­tett el­vi és gya­kor­la­ti bű­nö­kért. Így az 1521. esz­ten­dőt kö­ve­tő évek­ben vég­hez­vitt azon ki­vég­zé­sek mi­att is, ame­lyek­nek (ná­lunk so­kan nem is tud­tak er­ről) több száz, egye­sek sze­rint két és fél ezer Krisz­tus-hí­vő esett ál­do­za­tul. Rö­vi­den: ez­zel a lé­pés­sel az LVSZ át­lép­te fél év­ez­re­des ár­nyé­kát, és le­he­tő­vé tet­te az úgy­ne­ve­zett ra­di­ká­lis re­for­má­ció hí­ve­i­vel (ana­bap­tis­ták­kal, bap­tis­ták­kal, „kis­egy­há­zak­kal”, „sza­bad­egy­há­zak­kal” és más ha­son­ló jel­le­gű ke­resz­tény cso­por­tok­kal) foly­ta­tan­dó pár­be­szé­det.

Mi­ként a múlt szá­zad vé­gén II. Já­nos Pál pá­pa bo­csá­na­tot kért két­ezer év min­den bű­né­ért, ame­lyet a ke­resz­tény­ség el­kö­ve­tett, most egy má­sik tör­té­nel­mi egy­ház ve­ze­tő­sé­ge kért bo­csá­na­tot öt­száz év bű­ne­i­ért, azo­kért, me­lye­ket mi, lu­the­rá­nu­sok kö­vet­tünk el a sza­bad­ke­resz­té­nyek el­len. (Az úgy­ne­ve­zett sza­bad­egy­há­zak – e ko­ráb­ban kis­egy­há­zak­nak ne­ve­zett egy­ház­tes­tek – ma már ese­ten­ként több­mil­li­ós tag­lét­szá­mú egy­há­zak.)

Tör­té­nel­mi hát­tér

A 16. szá­zad el­ső év­ti­ze­de­i­nek zűr­za­va­ros vi­lá­gá­ban Lu­ther Már­ton kes­keny úton akart jár­ni. Egy­fe­lől men­te­ni akar­ta az egy­ház ér­té­ke­it. Pró­bál­ta meg­őriz­ni az el­ső ezer­öt­száz év kin­cse­it, meg­tar­ta­ni a fo­lya­ma­tos­sá­got mind a ke­le­ti, mind a nyu­ga­ti ke­resz­tény­ség­gel. Más­fe­lől félt a ra­di­ká­lis bal­szárny­nak ne­vez­he­tő „ra­jon­gók­tól”, akik az egy­ház re­for­má­ci­ó­já­ból re­vo­lú­ci­ót for­mál­tak, olyan for­ra­dal­mat, amely rob­ba­nás­sze­rű­en rom­bol­ja mind az egy­ház te­kin­té­lyét, mind a szo­ci­á­lis igaz­ság­ta­lan­sá­go­kat. Lu­ther te­hát két­fron­tos küz­de­lem­re kény­sze­rült, amely lé­nye­gé­ben az 1520-as évek ele­jén kez­dő­dött, és az ak­ko­ri sta­tus quo vé­del­me­zé­sét szol­gál­ta.

Lu­ther teo­ló­gus volt, Phi­lipp Me­lancht­hon nyel­vész, fi­lo­zó­fus és teo­ló­gus, és a po­li­ti­kának ugyan­úgy nem szak­ér­tője, mint ba­rát­ja és mun­ka­tár­sa, re­for­má­to­runk, a szer­ze­tes pro­fesszor.

Az 1520-as évek ele­jén vá­rat­la­nul vál­ság­hely­zet­be ke­rült az evan­gé­li­u­mi kez­de­mé­nye­zés: temp­lom­rom­bo­lás­ról, temp­lo­mok ki­fosz­tá­sá­ról, pa­pok, szer­ze­te­sek meg­gyil­ko­lá­sá­ról ér­te­sül­tek Wit­ten­berg­ben. A teo­ló­gi­ai kü­lönb­sé­gek éle­ző­dé­se a ko­ra­be­li tár­sa­dal­mi fe­szült­sé­gek­kel is kap­cso­lat­ban volt. Mind­ez az ak­kor hasz­nált dur­va nyel­ve­zet­ben, a ke­gyet­len ítél­ke­zés­ben is meg­mu­tat­ko­zott. A vi­ta az új­ra­ke­resz­te­lők­kel szem­ben ta­lán a gyer­mek­ke­resz­te­lés tel­jes el­ve­té­sé­nek kér­dé­sé­vel kez­dő­dött, de a né­zet­kü­lönb­ség olyan ál­la­po­to­kat szült, ame­lye­ket jól mu­tat még az Ágos­tai hit­val­lás kü­lön­ben sze­líd­nek mon­dott stí­lu­sa is.

Ke­mény sza­vak hang­za­nak el és ke­rül­nek hit­val­lá­si szö­ve­gek­be is. A dam­nant vagy né­me­tül ver­dammt ki­fe­je­zés mind név­adó hit­val­lá­sunk­ban, mind az Apo­ló­gi­á­ban gyak­ran sze­re­pel, és a lá­za­dó­kat még „a hal­kan lép­ke­dő” Me­lancht­hon is egye­ne­sen „go­no­szok­nak” mond­ja. Az úr­va­cso­ra szent­sé­gé­nek meg­kér­dő­je­le­zé­se, a pa­pi szol­gá­lat meg­ta­ga­dá­sa, a struk­tú­rák tel­jes el­ve­té­se fel­há­bo­rí­tot­ta re­for­má­to­ra­in­kat.

Nem vé­let­len, hogy az alap­ve­tő ke­resz­tény ta­ní­tá­so­kat tá­ma­dó ra­di­ká­li­so­kat ilyen jel­zők és ítél­ke­ző sza­vak il­let­ték. Pél­da­ként: az Ágos­tai hit­val­lás V. cik­ke ar­ról be­szél, hogy a szent­sé­gek kül­ső ige nél­kül ön­ma­guk­ban nem szent­sé­gek, nem fe­lel­nek meg az ad­di­gi kö­zös ró­mai és lu­the­ri ta­ní­tás­nak. Amit a ró­ma­i­ak szok­tak el­le­nünk fel­hoz­ni, azt Lu­the­rék is hasz­nál­ták a ra­jon­gók el­len.

A VI. hit­cik­kely­ben a gyer­mek­ke­resz­te­lés ér­vény­te­le­ní­té­se el­len vagy a fel­nőtt-, hí­vő­ke­resz­te­lés egye­dü­li for­má­ja el­len ha­son­ló ki­fe­je­zé­sek­kel har­col­nak re­for­má­to­ra­ink. A IX. cik­kely tá­mad­ja a gyer­me­kek ke­resz­te­lés nél­kü­li üd­vös­sé­gét. A XII. cik­kely a ke­reszt­ség utá­n el­ér­he­tő tö­ké­le­tes­ség el­len mond ke­mény sza­va­kat, és ta­gad­ja, hogy a Szent­lé­lek­kel tö­ké­le­tes ke­resz­té­nyek le­he­tünk éle­tünk so­rán. A XIV. ar­ti­ku­lus a lel­ké­szi hi­va­tal szol­gá­la­tát vé­del­me­zi, és ta­gad­ja, hogy lel­ké­szi or­di­ná­ció nél­kül bár­ki is pré­di­kál­hat és oszt­hat szent­sé­get az egy­ház­ban. A XV. cikk a pol­gá­ri hi­va­talt és az ab­ban va­ló rész­vé­telt tilt­ja, ha nem ke­resz­tény ha­ta­lom­ról van szó. A XVII. cikk­ben az új­ra­ke­resz­te­lők vé­le­mé­nyé­vel szem­ben hir­de­ti a kár­ho­zat­ra ítélt em­be­rek és ör­dö­gök fel­men­té­sé­nek ta­ní­tá­sát. A XXI–XXII. cikk a szer­tar­tá­so­kat akar­ja meg­men­te­ni és a ha­gyo­má­nyo­kat tisz­te­let­ben tar­ta­ni, amennyi­ben azok nem el­len­kez­nek a Szent­írás ta­ní­tá­sá­val.

Ha in­nen néz­zük hit­val­lá­sun­kat, büsz­ke­ség, gőg, ma­ga­biz­tos­ság érez­he­tő, ame­lyet az el­len­fe­lek kár­hoz­tat­tak, sőt sér­tés­nek tar­tot­tak.

Az ün­ne­pek mar­káns meg­ta­ga­dá­sa és az el­ha­ra­pó­dzó szen­tes­ke­dés szin­tén prob­le­ma­ti­kus volt. A ra­jon­gók­nak ne­ve­zett ra­di­ká­lis ke­resz­té­nyek­től sem a po­li­ti­kai, sem a püs­pö­ki ha­tal­mat nem le­he­tett meg­men­te­ni. Ugyan­ak­kor az Apo­ló­gia be­fe­je­zé­sé­ben – Me­lancht­hon ud­va­ri­as sza­va­i­val – ol­vas­ha­tó: „A mi ré­szünk­ről sen­kit nem akar­tunk gya­láz­ni vagy vég­leg el­ítél­ni.”

A men­no­ni­ták és ve­lük kap­cso­la­to­san a sza­bad­ke­resz­té­nyek el­vei, „hit­val­lá­sai”

Össze­fog­la­ló­an ar­ra a Hét pont­ra kell utal­nunk, amely­nek for­má­lá­sa már 1524-ben meg­kez­dő­dött Zü­rich­ben, és 1527-ben kap­ta meg vég­le­ges for­má­ját. Ezt kell rö­vi­den is­mer­tet­ni, hogy meg­ért­sük a ké­sőbb men­no­ni­ták­nak ne­ve­zett ana­bap­tis­ta ke­resz­tény cso­por­to­su­lás alap­ve­tő ta­ní­tá­sa­it.

1. A ke­reszt­ség csak azok szá­má­ra szol­gál­tat­ha­tó ki, akik meg­fe­le­lő ta­ní­tás után bűn­bá­na­tot gya­ko­rol­nak, va­la­mint ön­kén­te­sen vál­lal­ják a ke­reszt­ség kö­ve­tel­mé­nye­it. A gyer­mek­ke­reszt­sé­get tel­jes­ség­gel ki­zár­ják.
2. Kö­zös­ség csak azok­kal le­het­sé­ges, akik meg­tisz­tul­nak, nem es­nek bűn­be, el­len­ke­ző­ esetben meg­szű­nik min­den kap­cso­lat ve­lük.
3. Az úr­va­cso­ra csu­pán em­lék­va­cso­ra, azok ün­ne­pel­he­tik, akik a ke­reszt­ség ál­tal tag­jai az iga­zak gyü­le­ke­ze­té­nek, vagy­is Krisz­tus tes­té­nek va­ló­sá­gos tag­jai.
4. Akik a hit en­ge­del­mes­sé­gét kö­zös­ség­ben vál­lal­ják, ez­zel egy­út­tal ki­je­len­tik azt is, hogy nem vál­lal­nak sem­mi­fé­le kö­zös­sé­get má­sok­kal. Ide­tar­toz­nak azok, akik a „vi­lág­gal ba­rát­ság­ban áll­nak”.
5. A gyü­le­ke­zet­ben jo­go­san pász­to­rok le­het­nek mind­azok, aki­ket a gyü­le­ke­zet meg­vá­laszt. Ezek­nek nem szük­sé­ges teo­ló­gi­ai alap­kép­zés, ta­nít­hat­nak, int­het­nek vagy ítél­kez­het­nek a gyü­le­ke­zet tag­ja­i­val, élet­ve­ze­té­sük­kel kap­cso­lat­ban.
6. El­ve­tik a meg­szo­kott is­ten­tisz­te­le­ti ren­det; ez­zel kap­cso­lat­ban ki­je­len­tik, hogy a lel­ki em­be­rek nem fog­hat­nak fegy­vert. A „Ne ölj!” pa­ran­cso­lat ilyen ér­te­lem­ben is kö­te­le­ző.
7. Az es­kü min­den for­má­ját tilt­ják, hi­szen sen­ki sem gon­dol­hat­ja ko­mo­lyan, hogy meg­tart­ják, és így akar­va-aka­rat­la­nul bűn­be es­nek.

A men­no­ni­ták – le­egy­sze­rű­sít­ve a hét alap­sza­bályt – 1Kor 3,11-re össz­pon­to­sí­ta­nak: „Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus.” Őró­la szól az egész Szent­írás, ez csak Jé­zus Krisz­tus fé­nyé­ben vá­lik vi­lá­gos­sá; és egy­út­tal ez a hit és a ke­resz­tény élet­út egyet­len zsi­nór­mér­té­ke is.

Nem ta­gad­ha­tó, hogy ez az irány­zat, min­den sa­já­tos­sá­gá­val együtt is, alap­já­ban vé­ve a re­for­má­ció szü­löt­te. Amint Lu­ther is az egyé­ni üd­vö­zü­lés kér­dé­sét tar­tot­ta dön­tő­nek, úgy az ana­bap­tis­ták üd­vös­sé­günk és föl­di éle­tünk dol­gá­ban a Szent­lé­lek vi­gasz­ta­lá­sát és ve­ze­té­sét tart­ják fon­tos­nak. A Szent­lé­lek kí­sér ben­nün­ket egész egyé­ni éle­tünk­ben, és jut­tat el üd­vös­ség­re. A va­ló­di ke­resz­té­nyek gyü­le­ke­zé­se min­dig ese­mény jel­le­gű, va­la­mi min­dig tör­té­nik ben­ne; ahol a Szent­lé­lek mű­kö­dik, ott élő gyü­le­ke­zet ala­kul. A men­no­ni­ták nem tart­ják szük­sé­ges­nek, hogy a gyü­le­ke­zet temp­lom­ban ta­lál­koz­zék, össze­jö­het há­zak­nál, a ter­mé­szet­ben is, hi­szen Mt 18,20 sze­rint: „ahol ket­ten vagy hár­man össze­gyűl­nek” Krisz­tus ne­vé­ben, ott már va­ló­di gyü­le­ke­zet van.

Ki­eme­len­dő ta­ní­tá­suk­ban a kö­ve­tés – Nach­fol­ge (Bon­hoef­fer) – fon­tos­sá­ga. Azok az iga­zi ta­nít­vá­nyok, akik ra­di­ká­li­san kö­vet­ni akar­ják Jé­zust, be­le­ért­ve a He­gyi be­széd kö­ve­tel­mé­nye­it vagy a Lk 14,26-ban vál­lalt kö­te­le­zett­sé­get. A hit tu­laj­don­kép­pen nem más, mint en­ge­del­mes­ség Jé­zus­nak. Az or­ga­ni­zá­ció, a struk­tú­ra csak má­sod­ren­dű le­het.

A sza­bad­ke­resz­té­nye­ket az ál­lam­tól és a tör­té­nel­mi egy­há­zak­tól el­ha­tá­ro­ló kö­zös jel­lem­zők és vi­lág­mé­re­tű el­ter­je­dé­sük

A gyü­le­ke­ze­ti élet köz­pont­ba he­lye­zé­se a „sza­bad­ke­resz­té­nyek” ér­tel­me­zé­sé­ben egy­út­tal a na­gyobb szer­ve­ze­ti struk­tú­rák­tól és az ál­lam irán­ti fel­tét­len en­ge­del­mes­ség alól is „fel­sza­ba­dít”. Is­ten ván­dor­ló né­pe, ha va­la­hol ide­ge­nül ér­zi ma­gát, ki­ván­do­rol­hat ha­zá­já­ból. Így tör­tént az emig­rá­lás Ang­li­á­ból, Svájc­ból, Né­met­or­szág­ból, Hol­lan­di­á­ból, Cseh­or­szág­ból, Len­gyel­or­szág­ból… Kü­lö­nö­sen ked­velt cél­or­szág volt az ala­ku­ló Egye­sült Ál­la­mok, ahol a sza­bad­ság, füg­get­len­ség egy­szer­re volt jel­szó és élet­for­ma, és egy­aránt vo­nat­ko­zott a lel­ki­is­me­re­ti sza­bad­ság­ra, a val­lás­sza­bad­ság­ra és a tár­sa­dal­mi kö­tött­sé­gek­re. Dél-Ame­ri­ka és Af­ri­ka men­no­ni­ta jel­le­gű gyü­le­ke­ze­te­i­ben a „nyel­ve­ken szó­lás” ugyan­ak­kor kö­te­le­ző volt. (Gyak­ran hi­vat­koz­tak ar­ra, hogy Pál apos­tol is tu­dott nyel­ve­ken be­szél­ni, no­ha ő in­kább akart öt szót szól­ni ér­te­lem­mel, mint a glosszol­á­lia ért­he­tet­len nyel­vén.)

Ma már mind az öt kon­ti­nen­sen meg­ta­lál­ha­tók a men­no­ni­ta jel­le­gű ke­resz­tény kö­zös­sé­gek. Leg­na­gyobb szám­ban ma is az Egye­sült Ál­la­mok­ban és Ka­na­dá­ban, no­ha a két nagy ame­ri­kai éb­re­dés más for­rá­sok­ból is táp­lál­ko­zott.

A men­no­ni­ták teo­ló­gu­sai több­ször is hi­vat­koz­nak a má­so­dik év­ez­red ele­jé­től fel­buk­ka­nó őse­ik­re: val­den­sek­re, al­bi­gen­sek­re, ka­ta­rok­ra, bo­gu­mi­lok­ra, hu­ge­not­ták­ra, hu­szi­ták­ra… Ezek a re­for­má­ci­ót elő­ké­szí­tő moz­gal­mak ra­di­ká­lis jel­le­gük­nél fog­va elő­de­ik­nek te­kint­he­tők. Ugyan­ak­kor tud­nak ar­ról, hogy – ahol az ál­lam­egy­há­zak vagy nép­egy­há­zak ke­gyes­sé­ge meg­erőt­le­ne­dett és meg­kö­ve­se­dett (Né­met­or­szág­ban vagy az észa­ki ál­la­mok­ban) – a pi­e­tiz­mus kü­lön­bö­ző for­mái a re­for­má­ció né­pé­ben is sok min­den­ben ha­son­lí­ta­nak az ő ke­gyes­sé­gük­höz. Nem vé­let­len, hogy ép­pen Stutt­gart­ban – ahol a men­no­ni­ták­nak je­len­tős egy­ház­tör­té­ne­ti sze­re­pük volt – hoz­ták meg a „bo­csá­nat­ké­rő LVSZ-ha­tá­ro­za­tot”.

Ho­gyan ala­kul az egy­ház­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­gű lé­pés kö­vet­ke­ze­tes foly­ta­tá­sa?

Tud­nunk kell, hogy a mos­ta­ni stutt­gar­ti ha­tá­ro­zat már 1980 óta sze­re­pel az LVSZ prog­ram­já­ban, és 2009-ben ha­tá­roz­ták el, hogy az idei vi­lág­gyű­lé­sen nyil­vá­nít­ják ki ün­ne­pé­lyes bo­csá­nat­ké­rés­sel a test­vé­ri össze­tar­to­zást.

Nem va­gyok jós, pró­fé­ta sem, de azt ki­je­lent­he­tem: ma, a tör­té­nel­mi egy­há­zak ál­ta­lá­nos vál­sá­ga, lét­szá­má­nak zsu­go­ro­dá­sa ide­jén ez me­rő­ben új irányt je­lent­het. A ró­mai ka­to­li­kus, az ang­li­kán, az evan­gé­li­kus és a re­for­má­tus egy­há­zak a 21. szá­zad el­ső év­ti­ze­dé­ben drasz­ti­ku­san men­nek át egy új kor­szak­ba. A na­gyon je­len­tős lét­szám­csök­ke­nés, a temp­lom­lá­to­ga­tás mel­lő­zé­se, a kü­lön­bö­ző vissza­élé­sek ta­pasz­ta­la­tai, az ér­tel­mi­ség meg­fo­gyat­ko­zá­sa és egy új if­jú­sá­gi élet­ér­zés el­ter­je­dé­se lo­gi­ku­san kö­ve­te­li, hogy a tör­té­nel­mi egy­há­zak gon­dol­ják vé­gig jö­vő­jü­ket. Egy­fe­lől meg kell őriz­ni­ük az egy­ház múlt­be­li kin­cse­i­nek tár­há­zát, más­részt bel­ső szük­ség­sze­rű­ség, hogy a sza­bad­ke­resz­té­nyek fe­lé nyis­sa­nak. A vé­le­mény­kü­lönb­sé­gek el­le­né­re a Krisz­tus-hit kö­zös­sé­ge le­het a kap­cso­ló­pont.

A tör­té­nel­mi egy­há­zak­nak le kell mon­da­ni­uk vélt fel­sőbb­ren­dű­sé­gük­ről, büsz­ke­sé­gük­ről, gőg­jük­ről, és új­ra kell gon­dol­ni­uk kap­cso­la­tu­kat a Krisz­tus-hi­tet éle­tük­ben is kon­zek­ven­sen ko­mo­lyan ve­vő sza­bad­egy­há­zi ta­gok­kal. Meg kell be­csül­ni ér­té­ke­i­ket, és ke­res­ni kell ve­lük a kap­cso­lat­fel­vé­telt!

Át kell lép­nünk az ár­nyé­kun­kat a pro­tes­tan­tiz­mus­ban! Öt­száz éves ár­nyék ez, de a 21. szá­zad­ban vég­re nyit­ni kell a men­no­ni­ták­hoz ha­son­ló bap­tis­ta és más – az­előtt sza­ka­dár kö­zös­sé­gek­nek is ne­ve­zett – gyü­le­ke­ze­tek irá­nyá­ba. Óva­tos­nak kell len­ni, vi­gyáz­ni kell ar­ra, hogy ez a lé­pés ne ve­zes­sen újabb egy­ház­sza­ka­dás­hoz, újabb kö­zös­sé­gek ala­ku­lá­sá­hoz, de ér­te­lem sze­rint nyis­son a test­vé­ri vi­szony, pár­be­széd hely­re­ál­lí­tá­sá­ra. Ha eb­ben a szá­zad­ban vi­lág­ke­resz­tény­ség­ről aka­runk be­szél­ni, ak­kor ez egy­sze­rű­en lét­szük­ség­let.

Tu­dom, hogy a men­no­ni­ták szá­mí­ta­nak a leg­ré­gibb pro­tes­táns sza­bad­egy­ház­nak, de ezt a lé­pést, ame­lyet az LVSZ tett, nem­csak Men­no Si­mons gyü­le­ke­ze­tei fe­lé tet­tük, ha­nem sok­kal szé­le­sebb kör­re vo­nat­koz­tat­juk.

A pün­kös­di tör­té­net­ben (Ap­Csel 2) ol­vas­suk, hogy a Szent­lé­lek ki­ára­dá­sa­kor ér­tet­le­nül áll­nak a részt­ve­vők az új je­len­ség előtt. Azt kér­de­zik: „Mi akar ez len­ni?”, vagy más for­dí­tás sze­rint: „Mit je­lent ez?” Ez­után Pé­ter apos­tol ma­gya­ráz­za, hogy a kü­lön­bö­ző hát­te­rű em­be­rek mi­ként ért­he­tik meg egy­mást, ha Jé­zus ke­reszt­re fe­szí­té­sé­re és fel­tá­ma­dá­sá­ra vi­lá­gos­ság hull a Szent­lé­lek mun­ká­ja ál­tal.

Sa­ját érin­tett­sé­gem

A nyolc­va­nas évek­ben részt vet­tem Nyu­gat-Né­met­or­szág észa­ki ré­szén a Benns­he­i­mi Ta­nul­má­nyi In­té­zet egyik kon­fe­ren­ci­á­ján. Egy men­no­ni­ta kon­fe­ren­cia­-köz­pont­ban ülé­sez­tünk, ahol pá­rat­la­nul szí­ves ven­dég­lá­tás­ban volt ré­szünk (há­rom ma­gyar kép­vi­se­lő volt je­len). Az egyik áhí­tat al­kal­má­val bo­csá­na­tot kér­tem há­zi­gaz­dá­ink­tól mind­azért, ami a 16. szá­zad­ban tör­tént. Az ott­hon­ve­ze­tő vá­la­szá­ban hang­sú­lyoz­ta, hogy ré­gen el­fe­lej­tet­ték már mind­ezt, és őszin­te test­vé­ri sze­re­tet­tel fo­gad­nak a Krisz­tus-hit egy­sé­gé­ben.

Egy ta­nul­má­nyi évet az egye­sült ál­la­mok­be­li Pennsyl­va­ni­á­ban tölt­het­tem. A szo­cio­ló­gi­át ta­ní­tó né­met pro­fesszor asszony (dr. Pa­ul­sen) több­ször vitt el hall­ga­tói kö­zül né­há­nyun­kat men­no­ni­ta gyü­le­ke­ze­tek­be. Itt ta­lál­koz­tam éle­tem­ben elő­ször kvé­ke­rek­kel, sőt a kon­zer­va­tív Amish kö­zös­ség­gel is… Részt vet­tem is­ten­tisz­te­le­tü­kön, ahol egy órát imád­koz­tak, majd csend­ben vár­ták, hogy va­la­ki pré­di­kál­ni fog…

Vé­gül fe­lejt­he­tet­len szá­mom­ra egy af­ri­kai él­mé­nyem. 1977-ben Tan­zá­ni­á­ban, Dar es-Sa­laam­ban volt az LVSZ vi­lág­gyű­lé­se. A csak­nem két­he­tes prog­ram ke­re­tén be­lül na­pon­ta tar­tot­tunk cso­por­tok­ban bib­lia­órát dél­előtt ti­zen­egy órá­tól fél egyig a sza­bad­ban, pál­ma­fák alatt. A Ró­mai le­vél meg­vi­ta­tá­sa volt a fel­ada­tunk. Dr. Her­mann Di­etz­fel­bin­ger ak­ko­ri ba­jor püs­pök volt a ve­ze­tőnk. A dé­li hő­ség­ben né­mi kri­ti­ká­val je­gyez­te meg: a lu­the­rá­nu­sok nem vál­toz­nak, min­dig a leg­ne­he­zebb pá­li le­vél­lel fog­lal­koz­nak, még a tró­pu­so­kon is. „De – fűz­te to­vább – fel­tűnt ne­kem, hogy itt az Egyen­lí­tő kö­ze­lé­ben nin­csen ár­nyé­kunk a dé­li órák­ban. Sem nek­tek, sem ne­kem, mert pon­to­san a fe­jünk fe­lett süt a nap. Észa­kon és dé­len az em­be­rek­hez hoz­zá­tar­to­zik az ár­nyé­kuk, itt a tű­ző na­pon ár­nyék­ta­lan­ná vá­lunk. Is­ten ra­gyo­gó fé­nyé­ben el­ma­rad­hat az ár­nyé­kunk, tör­té­nel­mi és egy­ház­tör­té­ne­ti ár­nyé­kunk is.”

Öt­száz évig mind az evan­gé­li­kus egy­há­zak, mind a sza­bad­ke­resz­té­nyek min­dig az ár­nyé­kuk­kal együtt lát­ták egy­mást. Az LVSZ most – Is­ten ke­gyel­mé­nek nap­ja alatt – ár­nyék nél­kül mert és tu­dott ön­ma­gá­ra és vélt el­len­fe­le­i­re te­kin­te­ni. Egy tör­té­nel­mi egy­ház szán­ta el ma­gát nagy lé­pés­re: be­val­lot­ta bű­ne­it, bo­csá­na­tot kért és ba­rá­ti ke­zet nyúj­tott.

Le­gyünk el­ké­szül­ve ar­ra, hogy itt nem egyik nap­ról a má­sik­ra tör­té­nik a vál­to­zás a gyü­le­ke­ze­ti, a lel­kész­ka­ri vagy pro­fesszo­ri kör­ben. Ami meg­tör­tént, az ugyan­ak­kor azt je­len­ti, hogy – ér­té­ke­in­ket meg­őriz­ve és Krisz­tus-hi­tün­ket min­den­nél fon­to­sabb­nak tart­va – együtt aka­runk él­ni Jé­zus kö­ve­té­sé­ben, az ő fé­nyé­ben im­már „ár­nyék­men­te­sen”.

Dr. Ha­fen­scher Ká­roly

::Nyomtatható változat::