A hét témája

3. he­lye­zett – A Gonosz szolga (Mt 18,21–35)

Hozzászólás a cikkhez

A Ka­rancs és a Med­ves hegy nem lá­tott még ah­hoz fog­ha­tó gaz­dag­sá­got, mint ami­lyen­re Bik­sz­lay Ele­mér uram tett szert az elő­ző szá­zad for­du­ló­ján. Ma­ga sem tud­ta már, pon­to­san mek­ko­ra va­gyon fö­lött ren­del­ke­zik, de hát er­re nem is volt sem­mi szük­sé­ge. Hi­szen Bik­sz­lay uram – ki csa­lád s utó­dok nél­kül ten­get­te dús­gaz­dag éle­tét – ép­pen ezért ta­nít­tat­ta ki S. Kor­nélt, hogy az majd gond­ját vi­sel­je az ura­da­lom­nak.

A kis Kor­nél szé­pen ki­jár­ta az is­ko­lá­kat, majd las­san­ként át­vet­te a te­kin­te­tes úr te­kin­té­lyes va­gyo­ná­nak igaz­ga­tá­sát. Mi­re a fér­fi­úi kor­ba ért, S. Kor­nél min­den te­kin­tet­ben hű­nek bi­zo­nyult a re­á­bí­zott ja­va­kat il­le­tő­en, így Sal­gó­bá­nya egyet­len nagy­urá­nak sem­mi­re nem volt gond­ja mel­let­te. Mind­amel­lett igen eszes is volt S. Kor­nél, nem kel­lett a szom­széd fa­lu­ba lo­hol­nia, ha va­la­mely ügyes-ba­jos kér­dés­ben ta­nács­ra volt szük­ség.

Tör­tént az­tán egy­szer, hogy a kö­ze­li So­mos­kő­új­fa­lu­ba köl­tö­zött a pes­ti tár­sa­sá­gi élet ko­ráb­bi üd­vös­ké­je, Ger­te Ru­dolf gróf. Mi­kor Bik­sz­lay te­kin­te­tes uram meg­hal­lot­ta, hogy mily fon­tos em­ber ér­ke­zett a tér­ség­be, a leg­el­ső adan­dó al­ka­lom­mal igye­ke­zett meg­hív­ni a jö­ve­vényt. Így esett, hogy a gróf, ér­ke­zé­se után há­rom nap­pal, már a te­kin­te­tes úr is­me­rő­sé­nek mond­hat­ta ma­gát.

Ger­te Ru­dolf igen ha­mar ki­is­mer­te ma­gát a he­lyi szo­ká­sok­ban s kap­cso­lat­rend­sze­rek­ben, és meg­le­he­tő­sen gyor­san al­kal­maz­ko­dott a vi­szo­nyok­hoz. Nem telt be­le sok idő, és a köz­tu­dat már mint Bik­sz­lay leg­ben­sőbb ba­rát­ját tar­tot­ta szá­mon az egy­ko­ri pes­ti hí­res­sé­get.

Ha­nem Ger­te Ru­dolf­nak se­hogy sem tet­szett S. Kor­nél tisz­ta te­kin­te­te és lát­ha­tó­an be­csü­le­tes ma­ga­vi­se­le­te. Meg volt ró­la győ­ződ­ve, hogy va­la­mi su­má­ko­lás áll a dol­gok hát­te­ré­ben, és ezt gyak­ran szó­ba is hoz­ta új­don­sült ba­rát­ja előtt:

– Hidd el, édes öre­gem (mert­hogy a per­tut igen ha­mar meg­it­ták), ez az S. té­ged va­la­hol át­ver. Olyan nincs, hogy egy in­té­ző min­den­ki­vel ennyi­re jó­ban le­gyen, s még hoz­zá az ura fe­lé is be­csü­letes.

– Ugyan már, ba­rá­tom – csi­tí­tot­ta ilyen­kor Bik­sz­lay te­kin­te­tes uram –, hi­szen ná­lam nőtt fel a gye­rek! Is­me­rem én jól, hidd el, be­csü­le­tes em­ber az!

Ha­nem egy­szer az­tán tény­leg akadt va­la­mi kis fél­re­ér­tés a gaz­da­ság­ban, még­pe­dig a ma­lom jegy­ző­köny­vei kö­rül, s Ger­te Ru­dolf ad­dig sug­do­sott a te­kin­te­tes úr fü­lé­be, míg rá nem vet­te, hogy má­sik in­té­ző után néz­zen.

– Saj­ná­lom, Kor­nél fi­am – mond­ta az öreg Bik­sz­lay meg­le­he­tő­sen kel­let­le­nül az ügy­in­té­ző­jé­nek –, de a to­váb­bi­ak­ban nem lát­ha­tod el a bá­nyai ura­da­lom ügye­it. Más meg­él­he­tés után kell néz­ned!

1. Kor­nél, mi­dőn a rossz hírt meg­hal­lot­ta, meg­hány­ta-ve­tet­te ma­gá­ban, hogy mi­té­vő is le­gyen. Hi­szen ko­ra if­jú­sá­gá­tól ezt a mun­kát ta­nul­ta, eh­hez ér­tett, ezt sze­ret­te. Min­den­kép­pen meg akart ma­rad­ni az ál­lá­sá­ban, ezért hát – a túl­élés ér­de­ké­ben – ter­vet eszelt ki.

Az ura­da­lom ak­ko­ri­ban sok fát, bú­zát, ha­lat s gyü­möl­csöt ér­té­ke­sí­tett a sal­gó­bá­nyai la­kos­ság­nak, sőt még a Med­ves túl­ol­da­lá­ra is szál­lí­tot­tak a föl­di ja­vak­ból. Igen ám, de az áru el­len­ér­té­két sok­szor kés­ve kap­ta meg a gaz­da­ság, kö­szön­he­tő­en a jó­szí­vű S. Kor­nél­nak, ki az em­be­rek gya­ko­ri fi­ze­tés­kép­te­len­sé­gét hosszú­tű­ré­sé­vel pró­bál­ta se­gí­te­ni. Sze­ret­ték is emi­att, rá­adá­sul az eszes ügy­in­té­ző most úgy dön­tött, hogy ma­gá­hoz hí­vat­ja a tar­to­zó­kat, s át­írat­ja adós­le­ve­lü­ket egy-egy ki­sebb összeg­ről szó­ló­ra. Úgy szá­molt, hogy ha ezt a me­rész lé­pést meg­te­szi, az­zal min­den­ki jól jár­hat. Nos, nem is kel­lett so­ká vár­nia az ered­mény­re.

Mi­dőn Bik­sz­lay Ele­mér te­kin­te­tes uram meg­hal­lot­ta, hogy a he­lyi­ek igen nagy há­nya­da él tar­to­zás­sal az ura­da­lom fe­lé, s hogy eme já­ran­dó­sá­gok mér­té­két S. Kor­nél itt-ott igen­csak le­szál­lí­tot­ta, han­go­san el­ne­vet­te ma­gát, Ger­te Ru­dolf leg­na­gyobb meg­le­pe­té­sé­re.

– Lá­tod, drá­ga ba­rá­tom?! Én mond­tam ne­ked, hogy nincs esze­sebb in­té­ző en­nél a Kor­nél­nál. Hi­szen nézd csak, mit csi­nált ez az okos em­ber: el­en­ge­dett a ne­kem tar­to­zók pén­zi­ből! Hát majd bo­lond le­szek őt így ma­gam­tól el­en­ged­ni. Hi­szen ak­kor a pén­zem is, meg az in­té­zőm is egy­szer­re vesz­né­nek el! Azt már nem! In­kább meg­tar­tom in­té­ző­nek S. Kor­nélt, így a le­kö­te­le­zet­tem ma­rad egy élet­re, de nemcsak ő, ha­nem mind­azok is ve­le együtt, akik­nek a tar­to­zá­sa­i­ból el­en­ged­tünk! Így az­tán min­den­ki jól jár, nem­de? – s ka­ca­gott az öreg Bik­sz­lay, hogy a to­ká­ja is ren­gett be­le.

Ger­te Ru­dolf azon­ban nem ka­ca­gott, ha­nem ke­se­rű-bosszús te­kin­tet­tel me­redt ma­ga elé, mi­köz­ben azon tű­nő­dött, va­jon mi­ért ilyen igaz­ság­ta­lan a sors, hogy egye­sek­nek min­den si­ke­rül­het, má­sok­nak meg sem­mi sem.

Vígh Ri­chárd

::Nyomtatható változat::