Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Az épí­tész­mér­nö­ki pá­lya irán­ti el­kö­te­le­zett­sé­ge csa­lá­di vo­nás, azon­ban a szín­ház iránt ér­zett sze­re­te­te egy óvo­dás­ko­rá­ban ne­ki do­bott mi­nyon­nak kö­szön­he­tő. Ve­ze­ték­ne­ve a sport mi­att lett Bretz­ből Bor­sa, és a Ma­gyar Ál­la­mi Ope­ra­ház az ő szak­tu­dá­sa nél­kül ma egé­szen más­ként mű­köd­ne. Egy ta­len­tu­mok­kal gaz­da­gon meg­ál­dott em­ber rend­kí­vü­li élet­pá­lyá­já­nak né­hány sze­le­te tá­rult elém, mi­alatt be­jár­tuk az Ope­ra­ház épü­le­tét a pin­cé­től a pad­lá­sig.

– Ho­gyan is lett a hí­res Bretz Gyu­la evan­gé­li­kus épí­tész fi­á­nak Bor­sa a ve­ze­ték­ne­ve?

– A sport sze­re­te­té­nek és mű­ve­lé­sé­nek a csa­lá­dunk­ban nagy ha­gyo­má­nya van. Még gim­na­zis­ta ko­rom­ban kezd­tem öt­tu­sáz­ni, ak­kor vál­toz­tat­tam meg a ve­ze­ték­ne­ve­met. Mi­vel az évek so­rán egy­re több dí­jat nyer­tem – if­jú­sá­gi és fel­nőtt ma­gyar baj­nok let­tem –, il­let­ve vá­lo­ga­tott­ke­ret-tag is vol­tam pél­dá­ul Bal­czó And­rás­sal, egy­re is­mer­tebb lett a Bor­sa név, ké­sőbb pe­dig hi­va­ta­lo­san is fel­vet­tem a Bretz he­lyett.

– Mi­u­tán vég­zett a bu­da­pes­ti Mű­egye­tem épí­tész­mér­nö­ki sza­kán, rö­vid ide­ig a bu­dai Vár fel­újí­tá­sán dol­go­zott, majd két évig a Pé­csi Nem­ze­ti Szín­ház­ban volt szce­ni­kai ve­ze­tő, 1964-től pe­dig – egy év­vel ez­előt­ti vég­le­ges nyug­díj­ba vo­nu­lá­sá­ig – a Ma­gyar Ál­la­mi Ope­ra­ház mű­sza­ki igaz­ga­tó­ja­ként dol­go­zott. Mi von­zot­ta ennyi­re a szín­ház vi­lá­gá­hoz?

– En­nek gyö­ke­re óvo­dás­ko­ro­mig nyú­lik vissza. Egy­szer egy ri­por­ter­nő járt az óvo­dá­ban, és a ná­lam két év­vel fi­a­ta­labb, ak­kor két és fél éves Gyu­la öcsé­met ki­vá­lasz­tot­ta: meg­néz­het­te a La­tyi Ma­tyi, a fur­fan­gos cuk­rász­inas cí­mű szín­da­ra­bot, ame­lyet a rá­dió is köz­ve­tí­tett. Ő azon­ban nél­kü­lem nem volt haj­lan­dó el­men­ni, így én is ott ül­tem a szín­pad mel­let­ti pá­holy­ban. A le­gen­dás La­ta­bár Kál­mán volt a fő­sze­rep­lő, aki az egyik je­le­net­nél mi­nyo­no­kat do­bált fel ne­künk. Ek­kor ál­la­pí­tot­tam meg, hogy ahol sü­te­ménnyel do­bál­ják a né­ző­ket, az nem le­het rossz hely.

Van egy né­hány év­vel ké­sőb­bi em­lé­kem is. A szü­le­im el­hoz­tak min­ket ide, az Ope­rá­ba a Há­ry Já­nos cí­mű elő­adás­ra. An­nál a rész­nél, ami­kor Há­ry el­tol­ja a há­zat, han­go­san el­kezd­tem ki­a­bál­ni: „Csa­lás! Csa­lás! Lát­tam, hogy ke­re­ke van!” De a von­za­lom ki­ala­ku­lá­sá­ban ré­sze le­he­tett az ott­ho­ni lég­kör­nek is: a csa­lád­ban ter­mé­sze­tes volt a mű­vé­sze­tek sze­re­te­te. Édes­apám ki­vá­ló­an raj­zolt és fes­tett, ak­va­rell­jei kö­zül sok ku­tat­ha­tó a Had­tör­té­ne­ti Mú­ze­um­ban (a száz éve szü­le­tett temp­lom­épí­tő épí­tész­re, Bretz Gyu­lá­ra em­lé­ke­ző cik­künk az EvÉ­let 2010. má­jus 2-ai szá­má­ban ol­vas­ha­tó – a szerk.), nagy­ma­mám na­gyon so­kat éne­kelt ott­hon, édes­anyám ki­vá­ló­an zon­go­rá­zott, és gyö­nyö­rű hang­ja volt. Én még egye­te­mis­ta ko­rom­ban zseb­pénz­ke­re­se­ti le­he­tő­ség­ként sta­tisz­tál­ni jár­tam, a dip­lo­ma­mun­kám­ként pe­dig szín­há­zat ter­vez­tem.

– Ha már édes­any­ját em­lí­tet­te, Ist­ván ki­rály ün­ne­pé­nek környékén es­sen szó egy veszp­ré­mi vo­nat­ko­zás­ról is!

– Édes­apá­mat na­gyon jó ba­rát­ság fűz­te Is­pán­ky Jó­zsef szob­rász­hoz, aki­vel kö­zö­sen ala­kí­tot­ták ki a veszp­ré­mi vár észa­ki bás­tyá­ján a vár­te­rü­let le­zá­rá­sát. Is­pán­ky al­kot­ta Ist­ván ki­rály és Gi­zel­la ki­rály­né szob­rát – ez utób­bi­hoz édes­anyá­mat kér­te meg mo­dell­nek. (Lásd címlapfotónkat. – A szerk.)

– Sé­tán­kat az Ope­ra­ház szín­pa­dán kezd­tük, majd a pin­cét is út­ba ejt­ve hu­szon­hat mé­ter ma­gas­ba men­tünk, ahon­nan a rá­csos pad­ló­za­ton ke­resz­tül a dísz­let­tar­tó ru­da­kat is fe­lül­ről lát­tuk. Az épü­let­nek eze­ken az úgy­ne­ve­zett üze­mi ré­sze­in na­gyon sok min­den más­ként néz­ne ki és más­ként mű­köd­ne, ha 1964-ben nem Ön nye­ri el az in­téz­mény ál­tal meg­pá­lyáz­ta­tott ál­lást…

– Az Ybl Mik­lós ter­vez­te Ope­ra­há­zat 1875-ben kezd­ték el épí­te­ni, és 1884. szep­tem­ber 27-én ad­ták át. Nyolc­van év­vel ké­sőbb ke­rül­tem én ide. Ahogy telt az idő, az épü­let­nek egy­re több ré­sze ha­gyott kí­ván­ni­va­lót ma­ga után. Így 1972-ben ír­tam az il­le­té­ke­sek­nek egy mű­sza­ki je­len­tést, amely­ben je­lez­tem, hogy az épü­let, fő­ként a szín­pa­di rész, na­gyon rossz ál­la­pot­ban van. Az ak­ko­ri igaz­ga­tás el is ha­tá­roz­ta a fel­újí­tást; 1980 má­ju­sá­ban volt az utol­só elő­adás, nyá­ron meg­kez­dő­dött a bon­tás – a vas­füg­gö­nyön in­nen csak a fa­lak ma­rad­tak a he­lyü­kön, a kö­vet­ke­ző év­ben pe­dig már az épít­ke­zés sza­ka­sza kö­vet­kez­he­tett.

– A szín­pad és az azt ki­szol­gá­ló tech­ni­kai hát­tér fel­újí­tá­sa so­rán szá­mos újí­tást ve­zet­tek be…

– A tár­sa­im­mal – a Köz­épü­let­ter­ve­ző Vál­la­lat két ki­vá­ló szak­em­be­ré­vel – együtt min­dig azt a célt pró­bál­tuk szem előtt tar­ta­ni, hogy a ren­del­ke­zés­re ál­ló te­ret mi­nél prak­ti­ku­sab­ban hasz­nál­juk ki, mi­köz­ben – mi­vel az épü­let mű­em­lék – sok szem­pont­ból meg volt köt­ve a ke­zünk. A vi­lá­gon nincs két egy­for­ma szín­pad, bár jel­le­gük­nél fog­va ér­te­lem­sze­rű­en na­gyon sok ha­son­ló­ság van köz­tük. Az Ope­ra­ház szín­pa­dá­nak mé­re­tét úgy szok­tam il­luszt­rál­ni, hogy­ha a te­rét lég­köb­mé­ter­ben ad­nánk meg, ab­ba be­le­fér­ne a tel­jes Víg­szín­ház. A szín­pad pad­ló­ja alatt ti­zen­két mé­ter van, fe­let­te több mint hu­szon­hat mé­te­res ma­gas­ság, ezt ki­egé­szí­ti ki­lenc­mé­ter­nyi úgy­ne­ve­zett tech­ni­kai tér. Te­hát kö­zel öt­ven mé­ter ver­ti­ká­lis tér­rel le­het gaz­dál­kod­ni.

Ez a szín­pad süllyeszt­he­tő, az al­só szín­pad is két­fe­de­lű, ami azért prak­ti­kus, mert a dísz­let­ként hasz­ná­lan­dó hor­dót, sze­ke­ret is ké­nyel­me­sen rá le­het tol­ni, nem kell emel­get­ni. Azon­ban nem­csak füg­gő­le­ges irány­ban moz­dít­ha­tók el ezek a „vi­lá­got je­len­tő desz­kák”, ha­nem hát­ra­fe­lé is, sőt igény sze­rint akár meg is dönt­he­tők. A hát­só szín­pad nem­csak süllyeszt­he­tő, de egy for­gó­szín­pa­di részt is ter­vez­tem be­le.

– Büsz­kén ál­lít­hat­juk, hogy Ön nem­zet­kö­zi­leg is el­is­mert szak­em­ber, aki­nek na­gyon ala­pos rá­lá­tá­sa van a vi­lág szín­há­za­i­ra és ope­ra­há­za­i­ra. A bu­da­pes­ti épü­let hol áll a sor­ban?

– A vi­lág él­vo­na­lá­ba so­rol­ha­tó; az más kér­dés, hogy szá­mos gé­pet már idő­sze­rű len­ne ki­cse­rél­ni. Ér­de­kes­ség­ként em­lí­tem meg, hogy az épü­let ki­vi­te­le­zé­sét egy bé­csi tűz­ka­taszt­ró­fa is be­fo­lyá­sol­ta. Tör­tént ugyan­is, hogy 1881-ben ki­gyul­ladt egy szín­ház, és na­gyon so­kan – fő­leg füst­mér­ge­zés­ben – meg­hal­tak. Mi­vel az aj­tók be­fe­lé nyíl­tak, esé­lyük sem volt az em­be­rek­nek a me­ne­kü­lés­re. Ez után az eset után a né­met nyelv­te­rü­let il­le­té­ke­sei össze­gyűl­tek, és ki­dol­goz­tak egy tűz­ren­dé­sze­ti sza­bály­za­tot. Mi­vel a pes­ti Ope­ra ép­pen ek­ko­ri­ban épült, ez volt a vi­lá­gon az el­ső olyan szín­há­zi épü­let, ahol eze­ket a sza­bá­lyo­kat al­kal­maz­ták is – így lett pél­dá­ul zá­por­be­ren­de­zé­se és vas­füg­gö­nye.

Eh­hez a tra­gi­kus eset­hez kap­cso­ló­dott egy szín­pad­gé­pé­sze­ti újí­tás is. Két oszt­rák szak­em­ber nem ég­he­tő anyag­ból – ön­tött­vas­ból – ter­ve­zett szín­pad­gé­pe­ze­tet; ko­ráb­ban ugyan­is csak a gyú­lé­kony fát hasz­nál­ták eh­hez. A rend­szert víz­hid­ra­u­li­ka mű­köd­tet­te. A Fő­vá­ro­si Köz­mun­kák Ta­ná­csá­nak al­el­nö­ke­ként Pod­ma­nicz­ky Fri­gyes, „Bu­da­pest vő­le­gé­nye” el­küld­te Yblt, hogy jár­jon utá­na en­nek az újí­tás­nak. Utá­na­járt, és a ta­pasz­tal­tak ha­tá­sá­ra mó­do­sí­tott a szín­pad ki­ala­kí­tá­sán. Jel­lem­ző mó­don az il­le­té­ke­sek fa­nya­log­va fo­gad­ták az öt­le­tet, és csak az­zal a fel­té­tel­lel en­ge­dé­lyez­ték az új rend­szer ki­vi­te­le­zé­sét, hogy ha nem vá­lik be, ak­kor egy év múl­va a cég a ma­ga költ­sé­gén bon­tat­ja el.

– És be­vált?

– Oly­annyi­ra, hogy ki­lenc­ven­hat évig mű­kö­dött! Ide­ke­rü­lé­sem után esz­ten­dő­kön ke­resz­tül még én is dol­goz­tam ve­le.

– Tu­do­má­som sze­rint Ön­nek is volt egy ma már anek­do­tá­nak szá­mí­tó, for­ra­dal­mi „hős­tet­te” a fel­újí­tás­sal kap­cso­lat­ban…

– A mun­ká­la­tok meg­kez­dé­se­kor nem volt meg az épü­let maj­da­ni át­adá­sá­nak pon­tos dá­tu­ma. A nyolc­va­nas évek­ben jár­va vár­ha­tó volt, hogy áp­ri­lis 4-ét, má­jus 1-jét vagy no­vem­ber 7-ét fog­ják ki­je­löl­ni az ün­nep­ség idő­pont­já­ul, amit én nem sze­ret­tem vol­na. És per­sze még fon­to­sabb volt, hogy me­lyik év­ben tör­té­nik az át­adás – hogy egy vagy két öt­éves ter­ven be­lül lesz-e kész a mun­ka! Mi­vel az ak­ko­ri épí­tés­ügyi mi­nisz­tert, So­mo­gyi Lász­lót na­gyon rég­óta is­mer­tem, meg­be­szél­tük, hogy 1984. szep­tem­ber 27-e le­gyen a dá­tum, ami nap­ra pon­to­san meg­egye­zett a száz év­vel ko­ráb­bi ava­tó dá­tu­má­val. Ő el is in­téz­te ezt a Mi­nisz­ter­ta­nács­nál.

– Szak­mai tu­dá­sá­ra, ta­pasz­ta­la­tá­ra itt­hon és kül­föl­dön is igényt tar­tot­tak: több fel­ső­ok­ta­tá­si in­téz­mény­ben ok­ta­tott szín­pad- és vi­lá­gí­tás­tech­ni­kát, il­let­ve ti­zen­két évig volt vég­re­haj­tó bi­zott­sá­gi tag­ja a szce­ni­ku­sok, szín­ház­épí­té­szek és szín­pad­tech­ni­ku­sok nem­zet­kö­zi szer­ve­ze­té­nek, az OIS­TAT-nak.

– Há­rom cik­lu­son át töl­töt­tem be ezt a posz­tot. E szer­ve­zet­be or­szá­gok je­lent­kez­het­nek – több mint har­min­can van­nak már ben­ne –, s mi­u­tán egyes újí­tá­sa­ik, öt­le­te­ik be­vál­tak, meg­hí­vást kap­nak, hogy de­le­gál­ja­nak ta­got va­la­me­lyik szek­ci­ó­ba. A szek­ci­ók fe­lett áll a vég­re­haj­tó bi­zott­ság.

– Mi­lyen fel­ada­to­kat lát el a szer­ve­zet?

– Több­fé­lét. A si­ke­res­nek ítélt fej­lesz­té­se­ket igyek­szik vi­lág­szer­te el­ter­jesz­te­ni, és ter­mé­sze­te­sen al­kot bi­zo­nyos szak­mai sza­bá­lyo­kat is, ame­lyek­nek a be­tar­tá­sa fö­lött őr­kö­dik. Az egyik leg­na­gyobb fel­ada­tunk és leg­hasz­no­sabb te­vé­keny­sé­günk a nem­zet­kö­zi szín­há­zi szak­szó­tár el­ké­szí­té­se volt, ame­lyet a meg­je­le­né­se óta is fo­lya­ma­to­san bő­ví­te­nek. Alap­ve­tő­en an­gol, né­met és fran­cia nyel­ven tar­tal­maz­za a sza­va­kat és ki­fe­je­zé­se­ket, de összes­sé­gé­ben kö­zel húsz nyel­ven ta­lál­ha­tók meg ben­ne az egyes szak­mai fo­gal­mak meg­fe­le­lői. Hogy ez mennyi­re prak­ti­kus, azt ma­gam is ta­pasz­tal­hat­tam, hi­szen az Ope­ra­ház­ban töl­tött negy­ven­két év alatt a tár­su­lat­tal be­jár­tam a vi­lá­got, és nagy se­gít­sé­get je­len­tett, hogy meg tud­tam ér­tet­ni ma­gam pél­dá­ul a ja­pán vagy szin­ga­pú­ri kol­lé­gák­kal, ha, te­szem azt, egy szín­pad­fú­ró­ra volt szük­sé­gem.

– Az Ope­ra­ház­ban tett sé­tánk so­rán meg­bi­zo­nyo­sod­hat­tam ró­la, hogy nincs olyan szeg­le­te az épü­let­nek, ame­lyet ne is­mer­ne úgy, mint a te­nye­rét. Nem hi­ány­zik?…

– A mai na­pig gyak­ran fel­hív­nak a kol­lé­gák, hogy ezt-azt meg­kér­dez­ze­nek. Összes­sé­gé­ben el­mond­ha­tom, hogy na­gyon kü­lön­le­ges és gaz­dag szak­mai élet­út áll mö­göt­tem. Há­lás va­gyok ér­te a sors­nak.

Bo­da Zsu­zsa

::Nyomtatható változat::