Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Még a leg­idő­seb­bek sem em­lé­kez­nek ar­ra, hogy Ede­lény ut­cá­it be­bo­rí­tot­ta vol­na a med­ré­ből ki­lé­pett Bód­va pa­tak. A ta­va­szi eső­zé­sek so­rán azon­ban húsz ház na­pok alatt össze­dőlt, az­óta pe­dig még több vált lak­ha­tat­lan­ná. Még­sem kö­ve­telt em­ber­éle­tet mindez, még csak sé­rü­lés sem tör­tént. Az anya­gi kár el­len­ben an­nál na­gyobb.

Egy ré­misz­tő haj­na­lon egy édes­anya ar­ra éb­redt, hogy a víz kö­rül­vet­te a há­zu­kat. Bár nem akart hin­ni a sze­mé­nek, tud­ta: me­ne­kül­ni­ük kell. Ma­gá­hoz ölel­ve alvó fi­át, an­nak aszt­ma­gyógy­sze­re­it és a ház pa­pír­ja­it, a tíz ki­lo­mé­ter­re lé­vő nagy­ma­má­hoz me­ne­kül­tek. Ma­guk mö­gött hagy­va a dél­után­ra össze­ros­ka­dó ott­ho­nu­kat, a meg­örö­költ nagy­szü­lői há­zat, ame­lyet két­har­mad­részt la­kás­hi­tel­ből vá­sá­rol­tak ki a ro­ko­nok­tól. Négy, le­mon­dá­sok­kal te­li év vé­gé­re a kő­mű­ves édes­apa ve­ze­té­sé­vel tel­je­sen fel­újí­tot­ták a hat­van­öt négy­zet­mé­te­res, vá­lyog­fa­lú kis haj­lé­kot. Ám a va­do­nat­új te­tő alatt alig há­rom he­tet él­he­tett a csa­lád – a víz ki­mos­ta aló­la a vá­lyog­fa­lat.

So­mogy me­gyé­ben, Ta­bon mind­er­ről csak a hí­rek­ből ér­te­sül­het­tünk. Er­ről a csa­lád­ról pe­dig mit sem tud­tunk.

A jú­ni­us 12-i is­ten­tisz­te­le­ten még­is meg­szó­lí­tott min­ket Is­te­nünk igé­je: „Le­gyünk há­lá­sak!” Az­nap es­te szem­be­sül­tünk az ár­ví­zi ké­pek­kel. Ezért meg­fo­gal­ma­zó­dott ben­nünk: ha már a mi kör­nyé­kün­kön nagy baj nem tör­tént, mi­ért ne kez­de­mé­nyez­het­nénk gyűj­tést, test­vér­ke­zet nyújt­va az ár­víz súj­tot­ta is­me­ret­len em­be­rek­nek?

El­ha­tá­roz­tuk: tég­la­je­gye­ket ké­szí­tünk ezer­fo­rin­tos cím­le­tek­ben, az így össze­gyűlt ado­má­nyok­ból tég­lát vá­sá­ro­lunk, és azt köz­vet­le­nül egy ott­ho­nát vesz­tett csa­lád­nak ad­juk. A há­rom­he­tes gyűj­tés zá­rá­sa­képp jó­té­kony­sá­gi hang­ver­senyt tar­tot­tunk, ame­lyen a hely­be­li ze­ne­is­ko­la fú­vó­sai ze­nél­tek, és Sze­me­rei Já­nos es­pe­re­sünk fia, Már­ton kí­sé­re­té­vel jö­ven­dő­be­li­je, Po­lyák Ri­ta éne­kelt.

Ke­vés­nek bi­zo­nyult az ere­de­ti­leg el­ké­szí­tett két­száz­öt­ven tég­la­jegy! Vé­gül 402 ezer fo­rint gyűlt össze. Az ada­ko­zók kö­zött vol­tak a kör­nyék leg­ki­sebb fal­va­i­nak la­kói ugyan­úgy, mint ta­bi jó szán­dé­kú evan­gé­li­ku­sok és más fe­le­ke­ze­tű test­vé­rek. So­kan a hó­nap ele­jén meg­ka­pott nyug­díj­ból és kony­ha­pénz­ből ad­tak, nem a fe­les­le­gük­ből! Az­után au­tó­ba ül­tem egy fér­fi­test­vér­rel, és el­men­tünk a szá­munk­ra ide­gen vi­dék­re: Fel­ső­zsol­cá­ra, majd Ede­lény­be. Az utób­bi­nak ko­ráb­ban víz­zel el­ön­tött ut­cá­it jár­va akad­tunk rá egy olyan ház­rom­ra, amely­nél a nyo­mok azt mu­tat­ták: ezt a há­zat lak­ták, és la­kói min­dent meg­tet­tek, hogy ment­sék a még ment­he­tőt; az ud­var hát­só fe­lé­ben össze­ra­kott cse­re­pek, fa­anyag dol­gos em­be­rek szor­gal­mát di­csér­te.

A há­zi­ak ott­hon vol­tak: apa, anya s a nyolc­éves fi­úcs­ka. Ak­kor is épp a még hasz­nál­ha­tó dol­gok men­té­sén dol­goz­tak. Fel­kí­nált tég­la­ado­má­nyunk hal­la­tán könnye­ik­kel küz­döt­tek, alig akar­ták el­hin­ni, hogy övék a vá­rat­lan ado­mány.

S ami­kor au­gusz­tus 6-án a ki­lenc­száz da­rab tég­lát négy­fős gyü­le­ke­ze­ti kül­dött­sé­günk át­ad­ta, mi érez­tük ma­gun­kat meg­aján­dé­koz­va. Új­ra át­él­tük Jé­zus ta­ní­tá­sá­nak iga­zát: na­gyobb bol­dog­ság ad­ni, mint kap­ni.

Így ta­lán hoz­zá­já­rul­hat­tunk egy ki­csit ah­hoz, hogy egy­ház­hoz nem kö­tő­dő em­be­rek fel­is­mer­jék az Is­ten gond­vi­se­lő sze­re­te­tét, amely­nek mi csu­pán esz­kö­zei le­het­tünk – de bol­dog esz­kö­zei vol­tunk!

Szi­ge­thy Szi­lárd lel­kész (Tab)

::Nyomtatható változat::