Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Má­jus óta nyi­tott ab­lak­nál al­szom. Ko­ráb­ban ez, kis túl­zás­sal, szö­kő­éven­te egy­szer, ha elő­for­dult. Még a leg­na­gyobb ká­ni­ku­lá­ban, a leg­for­róbb nyár­ban is – ami­kor még jó­val a nap­le­men­te után is fül­ledt me­leg volt oda­kint is, nem­hogy az én te­tő­té­ri szo­bám­ban – szi­go­rú­an csu­kott és el­füg­gö­nyö­zött ab­lak mel­lett tud­tam el­kép­zel­ni az éj­sza­kát. Per­sze sok­szor éb­red­tem ar­ra, hogy fo­lyik ró­lam a víz, és alig ka­pok le­ve­gőt – de ak­kor is meg­vár­tam a pir­ka­da­tot, és csak az el­ső, még erőt­len, ép­pen hogy csak fel­buk­ka­nó fény­su­ga­rak meg­je­le­né­se után húz­tam el a sö­té­tí­tőt, tár­tam ki az ab­la­kot, és „már­tóz­tam meg” a friss haj­na­li le­ve­gő­ben. Most pe­dig – nem kis mér­ték­ben a csi­vi­te­lő ma­da­rak­nak kö­szön­he­tő­en; hi­á­ba, rend­re ők „győz­nek” – ak­kor csu­kom be. Ta­lán a sza­bad­ság­vágy erő­sö­dött meg ben­nem…?

„Mi­kor mész sza­bad­ság­ra?” – kér­dez­ge­tik egy­más­tól egy­re-más­ra az em­be­rek. Mint­ha „csak úgy” el le­het­ne men­ni sza­bad­ság­ra… Egyi­kük­kel sem for­dult még elő, hogy csak „kö­te­les­ség­ből” ma­rad­tak ott­hon vagy utaz­tak el – mert ha már meg­dol­goz­tak azért az évi húsz-har­minc-negy­ven na­pért, ak­kor azért ne vesszen kár­ba –, és jó volt ugyan egy ki­csit ki­zök­ken­ni a min­den­na­pi ru­tin­ból, több időt töl­te­ni a csa­lád­dal, a ba­rá­tok­kal, de mind­eköz­ben va­ló­já­ban egy­ál­ta­lán nem érez­ték ma­gu­kat sza­bad­nak…?

Okos bir­ka volt Ot­hel­lo, elő­ször még­is ki­fo­gott raj­ta a kis­bá­rány kér­dé­se. Vé­gül ezt a vá­laszt ad­ta: „Igaz­sá­gos az, ha oda me­he­tünk, aho­vá aka­runk, és ott le­gel­he­tünk, ahol aka­runk. Ha jár­hat­juk a ma­gunk út­ját. Ha meg­küzd­he­tünk a ma­gunk út­já­ért. Ha sen­ki sem lop­ja el az utun­kat. Ez az igaz­sá­gos­ság!” (Le­o­nie Swann: Glenn­kill) És – te­gyük hoz­zá – ez a sza­bad­ság. Ahogy Fo­dor Ákos hai­ku­já­ban is ol­vas­hat­juk: „Sza­bad­ság az, ha / meg­vá­laszt­ha­tom: ki­től / és mi­től függ­jek”…

Igen, min­den­ki a ma­ga sza­bad­sá­gá­nak a ko­vá­csa. Mert ha olyan ke­rí­té­se­ket, ka­pasz­ko­dó­kat „ko­vá­csol” ma­gá­nak, ame­lyek nem gúzs­ba kö­tik, nem rab­lán­con tart­ják, nem foj­to­gat­ják, ha­nem en­ge­dik lé­le­gez­ni, ki­bon­ta­koz­ni, szár­nyal­ni, ak­kor… ak­kor nem me­rül fel a kér­dés, hogy az út, ame­lyen jár, med­dig és mennyi­re a má­sé, il­let­ve a sa­ját­ja… Még ak­kor sem, ha a sa­ját­ja vég­ső so­ron – má­sé.

Ha el­fo­ga­dom, hogy Is­ten te­remt­mé­nye va­gyok, hogy az ő aka­ra­tá­ból és az ő aka­ra­tá­ért szü­let­tem meg és élek, hogy lé­tem nem a vé­let­len­nek kö­szön­he­tő, és nem csak úgy va­gyok be­le a vi­lág­ba – az ez utób­bi „es­he­tő­ség­ben” rej­lő ér­te­lem­nél­kü­li­sé­get fel le­het egy­ál­ta­lán dol­goz­ni?! –, ak­kor az az­zal a fe­le­lős­ség­gel, az­zal a meg­bí­za­tás­sal, az­zal a kül­de­tés­sel jár, hogy a ne­kem ren­delt utat kell jár­nom.

De ak­kor ne­sze ne­ked, ön­meg­va­ló­sí­tás, ne­sze ne­ked, „ma­gam urá­nak” le­vés, és ne­sze ne­ked, ön­ál­ló dön­tés? És ezer szá­za­lék, hogy az el­ső és/vagy a je­len­le­gi út az az út, és nem ki­té­rő, nem vak­vá­gány és nem is el­té­ve­dés ered­mé­nye? És az iga­zi sza­bad­sá­got hi­á­nyo­ló bel­ső hang biz­to­san csak pró­ba, kí­sér­tés, és nincs is he­lye fe­lül­vizs­gá­lat­nak, til­ta­ko­zás­nak, fel­leb­be­zés­nek – új út ke­re­sé­sé­nek?

Új út ke­re­sé­se…

Le­het, hogy az a vé­ge, mint ami en­nek a kis tör­té­net­nek. „Le­ül az em­ber, el­kezd Jé­zus Krisz­tus­sal be­szél­get­ni, hogy Uram, nem bí­rom már a ke­resz­te­met, túl ne­héz. Jé­zus be­ve­ze­ti egy szo­bá­ba, amely te­le van ke­resz­tek­kel, és azt mond­ja, rend­ben van, vá­lassz ma­gad­nak egyet. Föl­ve­szi az el­ső ke­resz­tet, föl­pró­bál­ja, ké­nyel­met­len. To­vábbmegy, föl­ve­szi a má­si­kat, az fém­ből van. Oda­megy a har­ma­dik­hoz, az túl ki­csi, ér­zi, hogy ez nem az ő ka­te­gó­ri­á­ja. Így pró­bál­gat­ja, pró­bál­gat­ja, egé­szen ad­dig, amíg föl­vesz egy ke­resz­tet, és azt mond­ja, hogy ez az, Uram, ez az én ke­resz­tem, ezt sze­ret­ném vin­ni, vi­gyük együtt. Mi­re Jé­zus azt mond­ja: Te bo­lond! Nem lá­tod, hogy ezt tet­ted le?!”

De el­kép­zel­he­tő az is, hogy így de­rül ki szá­má­ra, hogy ed­dig ide­gen ke­resz­tet hor­do­zott, és így jut kö­ze­lebb ah­hoz, hogy igen­nel fe­lel­jen a Ka­rin­thy Fri­gyes-i „De va­gyunk-e azok, amik le­het­nénk?” kér­dés­re…

Vitális Judit

::Nyomtatható változat::