Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 31
- Útkeresés
Keresztény szemmel
Hozzászólás a cikkhez
Útkeresés
Avagy mi fán terem a szabadság?
Május óta nyitott ablaknál alszom. Korábban ez, kis túlzással, szökőévente egyszer, ha előfordult. Még a legnagyobb kánikulában, a legforróbb nyárban is – amikor még jóval a naplemente után is fülledt meleg volt odakint is, nemhogy az én tetőtéri szobámban – szigorúan csukott és elfüggönyözött ablak mellett tudtam elképzelni az éjszakát. Persze sokszor ébredtem arra, hogy folyik rólam a víz, és alig kapok levegőt – de akkor is megvártam a pirkadatot, és csak az első, még erőtlen, éppen hogy csak felbukkanó fénysugarak megjelenése után húztam el a sötétítőt, tártam ki az ablakot, és „mártóztam meg” a friss hajnali levegőben. Most pedig – nem kis mértékben a csivitelő madaraknak köszönhetően; hiába, rendre ők „győznek” – akkor csukom be. Talán a szabadságvágy erősödött meg bennem…?
„Mikor mész szabadságra?” – kérdezgetik egymástól egyre-másra az emberek. Mintha „csak úgy” el lehetne menni szabadságra… Egyikükkel sem fordult még elő, hogy csak „kötelességből” maradtak otthon vagy utaztak el – mert ha már megdolgoztak azért az évi húsz-harminc-negyven napért, akkor azért ne vesszen kárba –, és jó volt ugyan egy kicsit kizökkenni a mindennapi rutinból, több időt tölteni a családdal, a barátokkal, de mindeközben valójában egyáltalán nem érezték magukat szabadnak…?
Okos birka volt Othello, először mégis kifogott rajta a kisbárány kérdése. Végül ezt a választ adta: „Igazságos az, ha oda mehetünk, ahová akarunk, és ott legelhetünk, ahol akarunk. Ha járhatjuk a magunk útját. Ha megküzdhetünk a magunk útjáért. Ha senki sem lopja el az utunkat. Ez az igazságosság!” (Leonie Swann: Glennkill) És – tegyük hozzá – ez a szabadság. Ahogy Fodor Ákos haikujában is olvashatjuk: „Szabadság az, ha / megválaszthatom: kitől / és mitől függjek”…
Igen, mindenki a maga szabadságának a kovácsa. Mert ha olyan kerítéseket, kapaszkodókat „kovácsol” magának, amelyek nem gúzsba kötik, nem rabláncon tartják, nem fojtogatják, hanem engedik lélegezni, kibontakozni, szárnyalni, akkor… akkor nem merül fel a kérdés, hogy az út, amelyen jár, meddig és mennyire a másé, illetve a sajátja… Még akkor sem, ha a sajátja végső soron – másé.
Ha elfogadom, hogy Isten teremtménye vagyok, hogy az ő akaratából és az ő akaratáért születtem meg és élek, hogy létem nem a véletlennek köszönhető, és nem csak úgy vagyok bele a világba – az ez utóbbi „eshetőségben” rejlő értelemnélküliséget fel lehet egyáltalán dolgozni?! –, akkor az azzal a felelősséggel, azzal a megbízatással, azzal a küldetéssel jár, hogy a nekem rendelt utat kell járnom.
De akkor nesze neked, önmegvalósítás, nesze neked, „magam urának” levés, és nesze neked, önálló döntés? És ezer százalék, hogy az első és/vagy a jelenlegi út az az út, és nem kitérő, nem vakvágány és nem is eltévedés eredménye? És az igazi szabadságot hiányoló belső hang biztosan csak próba, kísértés, és nincs is helye felülvizsgálatnak, tiltakozásnak, fellebbezésnek – új út keresésének?
Új út keresése…
Lehet, hogy az a vége, mint ami ennek a kis történetnek. „Leül az ember, elkezd Jézus Krisztussal beszélgetni, hogy Uram, nem bírom már a keresztemet, túl nehéz. Jézus bevezeti egy szobába, amely tele van keresztekkel, és azt mondja, rendben van, válassz magadnak egyet. Fölveszi az első keresztet, fölpróbálja, kényelmetlen. Továbbmegy, fölveszi a másikat, az fémből van. Odamegy a harmadikhoz, az túl kicsi, érzi, hogy ez nem az ő kategóriája. Így próbálgatja, próbálgatja, egészen addig, amíg fölvesz egy keresztet, és azt mondja, hogy ez az, Uram, ez az én keresztem, ezt szeretném vinni, vigyük együtt. Mire Jézus azt mondja: Te bolond! Nem látod, hogy ezt tetted le?!”
De elképzelhető az is, hogy így derül ki számára, hogy eddig idegen keresztet hordozott, és így jut közelebb ahhoz, hogy igennel feleljen a Karinthy Frigyes-i „De vagyunk-e azok, amik lehetnénk?” kérdésre…
Vitális Judit
::Nyomtatható változat::
|