Cantate

Egy dal­lam – két vers

Hozzászólás a cikkhez

Mai cik­künk­ben egy olyan ér­té­kes, a re­for­má­ció el­ső kor­sza­ká­ból szár­ma­zó víz­ke­resz­ti ének­kel is­mer­ked­het­nek meg ol­va­só­ink, amely most vég­re be­ke­rül­het a ma­gyar evan­gé­li­ku­sok tu­da­tá­ba is. Bár – mint a for­dí­tás ada­ta­i­ból ki­de­rül – az Új zen­ge­de­ző mennyei kar, a 18. szá­zad leg­je­len­tő­sebb éne­kes­köny­ve már tar­tal­maz­ta a ver­set, utá­na fe­le­dés­be me­rült.

A Krisz­tus, Atya Is­ten­nek Egyet­len­egy Fia (GyLK 810) 1524-ben Jo­hann Wal­ter éne­kes­köny­vé­ben je­lent meg. Szö­ve­ge – a kor­ban szo­kat­lan mó­don – egy fi­a­tal nő­től szár­ma­zik; El­isa­beth Cru­ci­ger (szü­le­tett von Me­se­ritz) Lu­ther egyik ta­nít­vá­nyá­nak és ba­rát­já­nak, Ca­spar Cru­ci­ger­nek volt a fe­le­sé­ge.

őAz ének két rész­re osz­lik. Az el­ső két vers­szak az üd­vös­ség­tör­té­ne­tet mond­ja el, ahogy az Jé­zus Krisz­tus mű­vé­ben meg­va­ló­sult.

Krisz­tus sze­mé­lyé­nek ere­de­te az Atya szí­ve. A bib­li­ai gon­dol­ko­dás­hoz kap­cso­lód­va az óegy­há­zi és mon­asz­ti­kus teo­ló­gi­á­ban a szív az ér­zé­ke­lés, az aka­rás és gon­dol­ko­dás köz­pont­ja („Jött kin­csé­ből szí­vé­nek”). Krisz­tus haj­nal­csil­lag­gal va­ló azo­no­sí­tá­sa egy­részt a csil­lag kü­lön­le­ges fé­nyé­re utal, más­részt ar­ra, hogy meg­je­le­né­se új időt je­lez („Idők­nek vé­gé­re”). A két stró­fa fo­gal­ma­zás­mód­ja hit­val­lás­sze­rű­en tö­mör.

A 3. vers­szak új gon­do­lat­sort ve­zet be: kö­zös­sé­gi imád­sá­got Krisz­tus­hoz. A nyelv gör­dü­lé­ke­nyeb­bé vá­lik, bő­vü­lő mon­da­tok kö­ve­tik egy­mást. Ér­de­mes fi­gyel­ni a ké­ré­sek sor­rend­jé­re és bel­ső össze­füg­gé­se­i­re: el­ső a sze­re­tet­ben és a Krisz­tus is­me­re­té­ben va­ló nö­ve­ke­dés (a „ne­velj” szó ilyen ér­te­lem­ben sze­re­pel). Ezt kö­ve­ti a hit­ben és Krisz­tus szol­gá­la­tá­ban va­ló meg­ma­ra­dás.

A 4. stró­fa Krisz­tust mint min­de­nek­nek te­rem­tő­jét szó­lít­ja meg – tel­je­sen az óegy­há­zi him­nu­szok ér­tel­mé­ben (lásd EÉ 358: Krisz­tus, menny, föld al­ko­tó­ja). Az 5. vers em­lé­ke­zés a ke­reszt­ség­re, Róm 6,1–4 alap­ján. Szin­te a pi­e­tiz­mus ké­sőb­bi nyel­vét elő­le­ge­zi a for­du­lat: „ölj meg – tá­massz föl”.

Ezek a gon­do­la­tok jól fel­épí­tett Bar-for­má­jú stró­fá­ban – 7,6,7,6,7,7,6 – öl­te­nek tes­tet (Lu­ther is igen ked­vel­te ezt a for­mát, de ne­ki min­den so­ra eggyel több szó­tag­ból állt). Az ének dal­la­ma vi­lá­gos ro­kon­sá­got mu­tat egy, a Locha­mer Li­eder­buch­ban (15. szá­zad kö­ze­pe) meg­je­lent vi­lá­gi dal­lal, amely ér­de­kes mó­don nyolc­so­ros. Nem tud­juk, ki ír­ta, és ki dol­goz­ta át a dal­la­mot, de ez sem­mit nem von le az ér­té­ké­ből. Leg­fon­to­sabb a for­ma zárt­sá­ga és ki­egyen­sú­lyo­zott­sá­ga, ame­lyet több­szö­rös is­mét­lé­sek­kel ér el (a-b, a-b, c, a’-b). A dal­lam rit­mi­ká­ja at­tól vá­lik élő­vé, hogy vál­ta­koz­nak a nyu­god­tan lé­pő és tán­co­sabb rit­mu­sú so­rok (a és c pá­ros, a’ és b pá­rat­lan met­ru­mú). Az el­len­té­tek­ben gaz­dag rit­mi­ka el­le­né­re a dal­lam nyu­gal­mat su­gá­roz, mely az F-dúr hang­nem­nek és a so­rok több­nyi­re lé­pe­ge­tő dal­la­má­nak kö­szön­he­tő. A Stol­len ará­nyo­san jár­ja be az alap­hang fö­löt­ti és alat­ti te­ret. Az Ab­ge­sang két­szer is érin­ti a csúcs­han­got, a kvin­tet, majd azo­nos sor­ral zár­ja le a vers­sza­kot.

Ta­lál­ha­tó éne­kes­köny­vünk­ben egy má­sik vers is er­re a dal­lam­ra: Jöjj, ál­dott nagy Ki­rá­lyunk (GyLK 803); en­nek szer­ző­je va­ló­já­ban Csor­ba Ist­ván (a kö­tet­ben té­ve­dés­ből Re­zessy Lász­ló ne­ve áll). Ez a szö­veg elő­ször a Kar­éne­kes­könyv I. kö­te­té­ben je­lent meg (34. szám) egy K. Oth­mayr-bi­cini­um­ra al­kal­maz­va. Bár ad­ven­ti ének, mon­da­ni­va­ló­ja nyár kö­ze­pén is ak­tu­á­lis.

„Jöjj, ál­dott nagy Ki­rá­lyunk, / Szí­vünk csak té­ged vár. / Újítsd meg szent egy­há­zad, / A go­noszt űzd el már! / Add igéd tisz­ta fé­nyét, / Gyújtsd fel szí­vünk re­mé­nyét: / Ó, Jé­zus, jöjj hoz­zánk! // Ha el­csüg­ged a lel­künk, / Te adsz re­mény­sé­get, / Ha meg­fá­rad a tes­tünk, / El­nyer­jük erő­det! / Meg­vál­tónk, ar­ra ké­rünk: / Véd­jed, óv­jad az él­tünk! / Ó, Jé­zus, jöjj hoz­zánk!”

Ecse­di Zsu­zsa

::Nyomtatható változat::