A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan ér­zé­sek ka­va­rog­tak ben­nem, mi­köz­ben „oda” tar­tot­tunk. Ar­ra a vi­dék­re, mely­ről so­kat hal­lot­tam, ta­nul­tam, de amely vi­dék még­is min­dig kér­dő­je­le­ket ha­gyott ben­nem. S hogy hol is van ez az „oda”? Egy­ko­ri Nagy-Ma­gyar­or­szá­gunk leg­észak­ke­le­tibb csücs­ké­ről be­szé­lek, mely a 20. szá­zad­ban nem ke­ve­sebb mint ti­zen­hét ál­lam­ala­ku­la­tot vagy ál­lam­for­mát ért meg: tar­to­zott ez a vi­dék az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chi­á­hoz, a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság­hoz (mely az­óta már meg­szűnt), Rusz­ka Kraj­ná­hoz, Ro­má­ni­á­hoz, a nagy szov­jet bi­ro­da­lom­hoz (mely már szin­tén a múl­té) és persze Ma­gyar­or­szág­hoz – több­ször is. Ez az „oda” nem más, mint Kár­pát­al­ja, nap­ja­ink­ban Uk­raj­na ré­sze, ahol a la­kos­ság­nak mind­össze 12,5 szá­za­lé­ka ma­gyar, büsz­kén, ön­tu­da­to­san.

E tá­jon a ma­gyar tör­té­ne­lem leg­di­csőbb lap­ja­it ír­ták egy­ko­ron, hi­szen itt vo­nul­tak be a Ve­rec­kei-há­gón Ár­pád ha­dai, hogy bir­tok­ba ve­gyék a Kár­pát-me­den­cét, és le­te­le­ped­je­nek. Nem min­den­na­pi lát­vány tá­rul az uta­zó elé. Töb­bünk­ben meg­fo­gal­ma­zó­dott, hogy en­nél szeb­bet, pom­pá­za­to­sab­bat fes­te­ni sem le­het­ne, és nem vé­let­le­nül nem akar­tak to­vább ván­do­rol­ni ele­ink. A hágón ál­ló em­lék­mű ma már a ma­gya­rok za­rán­dok­he­lyé­vé vált, hi­szen büsz­kén, fen­nen hir­de­ti, hogy „vol­tunk, va­gyunk és le­szünk min­dig is” ezen a föl­dön.

Utunk so­rán meg­néz­tünk min­den je­len­tős em­lék­he­lyet, kas­télyt, vá­rat és temp­lo­mot. Szám­ta­lan tu­rul­szob­rot is lát­tunk, ma­gyar zász­ló­val fel­lo­bo­góz­va, és hall­hat­tuk, hogy ez sen­kit nem za­var, és sen­ki sem kí­ván­ja le­bon­tat­ni (egy­elő­re). Hall­gat­tuk, aho­gyan ma­gya­rok vagy ép­pen ru­szi­nok, akik oly­kor ma­gya­rab­bak a ma­gya­rok­nál, ho­gyan be­szél­nek – tör­ve a ma­gyart – büsz­kén Rá­kó­czi­ról, Zrí­nyi Ilo­ná­ról, a Mun­kács vagy ép­pen Huszt vá­rá­ban tör­tén­tek­ről.

Meg­könnyez­tük, és el­akadt a sza­vunk, ami­kor Szoly­ván ar­ról hal­lot­tunk, hogy csak Kár­pát­al­já­ról több mint har­minc­ezer ma­gyart hur­col­tak el egyet­len nap alatt mun­ka­tá­bo­rok­ba, Szi­bé­ri­á­ba. Kö­zü­lük mint­egy ti­zen­hat­ezer­nek nem volt vissza­té­rés. És ak­kor még nem szól­tam azok­ról, akik Er­dély­ből, Dél­vi­dék­ről, Fel­vi­dék­ről in­dul­tak meg­sem­mi­sí­tő mun­ka­tá­bo­rok­ba azért, „hogy a há­bo­rú okoz­ta ká­ro­kat hely­re­ál­lít­sák” – ez­zel az in­dok­kal kel­lett ugyan­is min­den ti­zen­nyolc és öt­ven év kö­zöt­ti ma­gyar és né­met aj­kú­nak a csend­őr­sé­gen je­lent­kez­nie. Va­jon hely­re le­het-e va­la­ha is hoz­ni eze­ket a ká­ro­kat?

E rö­vid be­szá­mo­ló­ban min­den­re nem le­het ki­tér­ni. Az ér­zést sem le­het sza­vak­ba ön­te­ni, mely mé­lyen be­le­vé­si ma­gát a lé­lek­be, és egy­re vissz­han­goz­za Re­mé­nyik Sán­dor so­ra­it: „…vissza­ven­ni a mi­enk!” Rö­vid vissza­te­kin­té­sem­mel mind­össze vá­gyat sze­ret­nék kel­te­ni ol­va­só­im szí­vé­ben is, hogy el­lá­to­gas­sa­nak er­re a vi­dék­re, ahol nagy-nagy szí­vé­lyes­ség­gel fo­gad­nak min­den anya­or­szág­ból ér­ke­zőt.

Kö­szö­net il­le­ti azo­kat, akik fon­tos­nak tart­ják, hogy szer­vez­ze­nek ilyen uta­kat, hogy meg­is­mer­hes­sük a tör­té­ne­lem­nek azt a ré­szét is, amely a tör­té­ne­lem­köny­vek­ből ki­ma­radt. Kö­szö­net a Kál­vin té­ri­ek­nek, hi­szen jó­vol­tuk­ból szá­mos ke­len­föl­di gyü­le­ke­ze­ti ta­gunk is utaz­ha­tott ve­lük; kö­szö­net a ven­dég­lá­tók­nak (Czi­rók Bé­la lel­kész­nek, fe­le­sé­gé­nek és a nagy­szőll­ősi gyü­le­ke­ze­ti ta­gok­nak), va­la­mint Ko­vács Sán­dor gim­ná­zi­u­mi ta­nár­nak, aki fá­rad­tsá­got nem is­mer­ve hi­he­tet­len ener­gi­á­val, lel­ke­se­dés­sel, ka­la­u­zolt vé­gig ben­nün­ket Kár­pát­al­ja ne­ve­ze­tes­sé­ge­in. Hoz­zá­se­gí­tett, hogy meg­ért­sük, és ki­csit ma­gun­ké­vá te­gyük dr. Ort­utay Ele­mér sza­va­it, aki így ír: „Kár­pát­al­ja gyö­nyö­rű föld. S itt ma­gyar­nak len­ni büsz­ke gyö­nyö­rű­ség. Ha küsz­köd­ve, szen­ved­ve és sír­va, de vi­sel­jük sor­sun­kat, ahogy meg van ír­va. Mert igaz ugyan, hogy mi sor­sunk­hoz sze­gez­ve élünk itt, de nem te­he­tet­len báb­ként.

Em­ber­ként aka­runk itt él­ni, hit­tel és re­ménnyel, mert hisszük és vall­juk, hogy a vi­har­ra csend jön egy­szer, és Fény az ég­re.”

A tör­té­ne­lem Ura le­gyen és ma­rad­jon ve­lünk, és ha ne­ki tet­szik, úgy őriz­zen meg ben­nün­ket egy­más­nak, ma­gyar­nak, él­jünk bár­hol is a föl­dön.

::Nyomtatható változat::