Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Evan­gé­li­ku­sok Nagy­vá­ra­don. Má­tyás At­ti­la, a fi­a­tal lel­kész ka­la­u­zol­ja a ven­dé­ge­ket. Nagy sze­re­tet­tel be­szél az elő­dök­ről, Ma­ter­nyi Er­nő­ről, aki a leg­ne­he­zebb idő­ben ko­vá­csol­ta erős kö­zös­ség­gé a vá­ra­di­a­kat. 1907-ben si­ke­rült, nagy ál­do­zat­tal, fel­épí­te­ni a temp­lo­mot és az is­ko­lát. Ké­sőbb a la­kást is. A zsar­no­ki el­nyo­más alatt bá­tor pré­di­ká­ci­ó­i­val De­ák Ödön tar­tot­ta össze a lel­kes gyü­le­ke­ze­tet. Má­tyás At­ti­la büsz­kén mu­tat­ja Is­ten há­zát, a rozs­da­bar­na tor­nyot a két ki­sebb csúccsal. „Cso­da, hogy meg­ma­rad­tak” – mond­ja egy idő­sebb fér­fi azok kö­zül, akik­nek a ki­lenc­ve­nes évek előtt min­den nap­ju­kat a fé­le­lem ár­nyé­kol­ta be. De él­nek, és bol­do­gan ének­lik a „lé­pes­méz-ízű” zsol­tá­ro­kat. Je­len­leg hét­száz­het­ven lel­ket szám­lál a gyü­le­ke­zet, eb­ből öt­ven­hat né­met nyel­vű tag jár is­ten­tisz­te­let­re. Az óvo­dá­ban is mo­so­lyos, vi­dám gye­re­kek ját­sza­nak. Má­tyás Ju­dit, a fe­le­ség mond­ja bú­csú­zás­kor: „Az egye­te­mes ke­resz­tény jel­leg do­mi­nál ná­lunk. Azt akar­juk, hogy min­den­ki jól érez­ze ma­gát, mint egy nagy csa­lád­ban.”

Szi­lá­gyi Ist­ván már túl van a het­ve­nen. A Ko­lozs­vá­ron élő Kos­suth-dí­jas író el­be­szé­lé­sek és ri­por­tok után 1974 őszé­re ké­szült el el­ső re­gé­nyé­vel. A Kő hull apa­dó kút­ba iga­zi si­kert ho­zott szá­má­ra. A majd­nem hét­száz ol­da­las kö­vet­ke­ző re­gény, az Agancs­bo­zót még fi­no­mabb szö­vé­sű. Itt is, mint az elő­ző­ek­ben, ke­resz­tül-ka­sul bo­lyong a tör­té­ne­lem út­vesz­tő­i­ben. A Hol­ló­idő (2001) le­zár­ja az író több év­ti­ze­des lá­zas múlt­val­la­tá­sát. Tra­gi­kus hely­ze­tek, tör­té­né­sek száz­fé­le vál­fa­já­ból épül fel ha­tal­mas kö­te­te, s bom­lik ki mon­da­ni­va­ló­ja: nem a ha­lál az em­be­ri lét tra­gi­ku­ma, csak az ér­tel­met­len ha­lál az, mely cél­ta­lan, sod­ró­dó éle­tek­ végére tesz pon­tot. A je­les író szü­le­tés­nap­ján nem fu­kar­kod­tak a ba­rá­tok, a kri­ti­ku­sok a di­csé­ret­tel. Ne­kem egy idős ta­ní­tó sza­vai tet­szet­tek a leg­job­ban: „A ma­gyar nyelv er­dő­zú­gá­sát hal­la­ni Szi­lá­gyi Ist­ván köny­ve­i­ből.”

Ba­rát­ság. Van-e még ba­rát­ság a vi­lág­ban? Az éle­tem­ben? Fi­a­ta­lon azt hit­tem, van, és min­det meg tu­dom tar­ta­ni. Ma, annyi év­ti­zed el­tel­té­vel, úgy hi­szem, ba­rát csak ke­vés van, és azok is las­san el­fogy­nak mel­lő­lem. Ez a kap­cso­lat bo­nyo­lul­tabb és fáj­dal­ma­sabb, mint a sze­re­lem. Ad­ni és szün­te­le­nül kap­ni akar. A ba­rát csak ad­hat. Ez ke­mény és fér­fi­as kap­cso­lat, sza­vak nél­kül is ér­te­ni egy­mást. Rit­ka, mint a fe­hér hol­ló.

La­ti­no­vits-ki­ál­lí­tás. A Szí­nész­ki­rály­ra em­lé­ke­zett a Vár­ne­gyed Ga­lé­ria fény­ké­pek, sze­mé­lyes tár­gyak, fil­mek, hang­fel­vé­te­lek és szín­há­zi re­lik­vi­ák se­gít­sé­gé­vel. A mű­vész­pár, Rutt­kai Éva és La­ti­no­vits Zol­tán bol­dog­sá­gát és fáj­dal­mát vil­lan­tot­ta föl a fo­tó­so­ro­zat, amely az End­rődy ut­cai ott­ho­nuk­ban ké­szült. Nem fe­lej­tet­tük el kö­zös fel­lé­pé­se­i­ket, de jó volt új­ra lát­ni a gyor­san to­va­tű­nő idő­ben: Vá­nya bá­csi, Kár­pá­thy Zol­tán, Szind­bád, hogy a leg­is­mer­teb­be­ket so­rol­jam. A tár­ló­ban mű­sza­ki raj­zok­kal il­luszt­rált ko­pott fü­zet em­lé­kez­te­tett az egy­ko­ri épí­tész­hall­ga­tó­ra. A jegy­zet­la­po­kon a Köd­szur­ká­ló el­ső fo­gal­maz­vá­nya; a Krú­dy vi­lá­ga cí­mű nyi­tott könyv­ben a szí­nész­nő be­írá­sai. A sa­rok­ban a veszp­ré­mi iko­nos dísz­let, mö­göt­te ko­ra­be­li kri­ti­kák és új­ság­cik­kek… Fá­jó-szép ta­lál­ko­zás volt ez: be­men­tünk, el­hall­gat­tunk, néz­tünk és ol­vas­tunk. Csend volt, és min­den­ki a sa­ját em­lé­ke­it idéz­te föl, a ne­ki leg­ked­ve­seb­bet.

Me­xi­kó. Ha­lot­tak nap­ja. Két na­pig tart: tánc és ze­ne reg­gel­től es­tig. Elő­ször a fi­a­ta­lon el­huny­tak­ra em­lé­kez­nek, az­után kö­vet­kez­nek az öre­gek; rá­juk em­lé­kez­ve egy szál vi­rág­gal a ke­zük­ben egy pil­la­nat­ra el­csen­de­sed­nek. Az ün­nep­nek ősi in­di­án gyö­ke­rei van­nak, on­nan a vi­dám­ság és a tar­ka ün­nep­lőru­ha. Be­lém vil­lan a mi gyá­szunk, a mi no­vem­be­ri gyer­tya­gyúj­tá­sunk a ké­ső al­ko­nyat­ban. A dér­ver­te te­me­tő, a csönd, a né­ma fér­fi­ak és nők a sír kö­rül. Csu­pa fe­ke­te szo­mo­rú­ság és föl­tá­ma­dó em­lék év­szá­za­dok óta.

::Nyomtatható változat::