Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Nyil­ván na­gyon sok mú­lik a pré­di­ká­to­ron. Van­nak és vol­tak is hí­res pré­di­ká­to­rok (Ke­ken And­rás, Gyök­össy End­re stb.), aki­ket hall­gat­ni messzi föld­ről, eset­leg más fe­le­ke­zet­ből is el­men­tek az em­be­rek, de a pré­di­ká­lás ké­pes­sé­ge csak ke­ve­sek­nek ada­tott meg. Mi­vel ez is­te­ni ado­mány, ezért vagy van, vagy nincs.

Ha nincs, de az il­le­tő­nek még­is pré­di­kál­nia kell, az sok baj for­rá­sa le­het. Hal­lot­tam egy lel­kész val­lo­má­sát sok év­ti­ze­des ige­hir­de­tői ta­pasz­ta­lat­tal a há­ta mö­gött, amely­ben ar­ról szá­molt be, hogy mi­lyen stresszt je­lent szá­má­ra min­den va­sár­nap fel­men­ni a szó­szék­re. Hal­lot­tam olyan­ról is, aki a pré­di­ká­lás­tól va­ló fé­lel­mét al­ko­hol­lal pró­bál­ta eny­hí­te­ni, és vé­gül az ital rab­ja lett.

Az ige­hir­de­tés­nek van­nak más for­mái is (pél­dá­ul bib­lia­órán), így aki nem tud pré­di­kál­ni, még nem kell fel­tét­le­nül le­mon­da­nia a lel­ké­szi hi­va­tás­ról, ha ar­ra egyéb­ként el­hí­va­tást érez. Hal­lot­tam olyan pré­di­ká­ci­ót, amely­ben a lel­kész meg­dor­gál­ta a „sze­mély­vá­lo­ga­tó” gyü­le­ke­ze­ti ta­go­kat, akik csak az egyik vagy csak a má­sik lel­kész ige­hir­de­té­se­it hall­gat­ják meg (olyan gyü­le­ke­zet­re kell gon­dol­nunk, ahol több lel­kész is szol­gál): mert „min­den pré­di­ká­ci­ó­ban Is­ten szól hoz­zánk”. Csak­hogy nem mind­egy, hogy ki tol­má­csol­ja! Nem biz­tos, hogy si­ke­rül ért­he­tő­vé ten­nie a hall­ga­tó­ság szá­má­ra.

Pró­bál­juk csak meg össze­gyűj­te­ni, hogy mit is vá­runk el egy jó pré­di­ká­tor­tól:

– Le­gyen hi­te­les! Győz­zön meg ar­ról, hogy amit mond, azt hi­szi, ab­ban biz­tos, nem ké­tel­ke­dik ben­ne! Ezért nem sza­bad el­ka­lan­doz­nia olyan te­rü­le­tek­re (tu­do­mány, mű­vé­szet stb.), ame­lyek­hez nem ért, te­hát fenn­áll a té­ve­dés le­he­tő­sé­ge. A szó­szék­kel nem le­het vi­tat­koz­ni, ezért jó, ha olyan te­rü­le­ten mo­zog a pré­di­ká­ció, amely­hez a pré­di­ká­tor va­ló­ban ért (pél­dá­ul Is­ten igé­je). A té­ve­dé­sek vég­ze­te­sen hi­tel­ron­tó­ak!

– Le­gyen mon­da­ni­va­ló­ja! Ez azt je­len­ti, hogy érez­zen bel­ső kész­te­tést ar­ra, hogy mon­dan­dó­ját a hall­ga­tók­kal kö­zöl­je, ne csak azért be­szél­jen, mert ez a kö­te­les­sé­ge, ez a mun­ká­ja, vagy mert azt a ti­zen­öt-húsz per­cet va­la­hogy ki kell töl­te­nie.

– A pré­di­ká­lást te­kint­se hi­va­tá­sá­nak, „ha­lá­lo­san” ko­moly fel­adat­nak, ezért min­dig tisz­tes­sé­ge­sen ké­szül­jön fel!

Ha ez a há­rom nincs meg, ak­kor a pré­di­ká­tor­nak nem len­ne sza­bad fel­men­nie a szó­szék­re! Hi­ba, ha a pré­di­ká­tor a pré­di­ká­ci­ót fel­ol­vas­sa, nem pe­dig „elő­ad­ja”, mert ez­zel ép­pen ezt a hár­mat kér­dő­je­le­zi meg. Egy­szer va­la­ki így kom­men­tál­ta a fel­ol­va­sott pré­di­ká­ci­ót: „A lel­kész az igét ol­vas­ta, a li­tur­gi­át ol­vas­ta, sőt ol­vas­ta az Úr­tól ta­nult imád­sá­got és a hit­val­lást is – ami­ket én kí­vül­ről tu­dok –, ak­kor mit ta­nult a teo­ló­gi­án, ha még a pré­di­ká­ci­ót is ol­vas­sa? Ezt én is meg tud­nám csi­nál­ni.”

Ezen túl­me­nő­en per­sze jó, ha a pré­di­ká­tor­nak van né­mi írói vé­ná­ja:
• vi­lá­go­san és ért­he­tő­en tud­ja meg­fo­gal­maz­ni gon­do­la­ta­it;
• a nyelv bir­to­ká­ban van, azt he­lye­sen hasz­nál­ja.

Elő­adói ké­pes­sé­gek is jól jön­nek:

• szép or­gá­num,
• erő­tel­jes hang,
• tisz­ta ki­ej­tés (ar­ti­ku­lá­ció), ért­he­tő be­széd,
• he­lyes hang­sú­lyo­zás,
• a hall­ga­tó­ság fi­gyel­mé­nek fenn­tar­tá­sa.

Jó, ha meg­nye­rő, szim­pa­ti­kus sze­mé­lyi­ség, aki­re az em­be­rek szí­ve­sen oda­fi­gyel­nek.

Mind­ez annyi kö­ve­tel­mény, hogy egy­szer­re az összes­nek csak na­gyon ke­ve­sen fe­lel­nek meg, de ezek nagy ré­sze ta­nul­ha­tó, fej­leszt­he­tő. Saj­ná­la­tos tény, hogy lel­ké­sze­ink nagy ré­szé­nek nincs ide­je a ta­nu­lás­ra, a fej­lő­dés­re, sok­szor még a tisz­tes­sé­ges fel­ké­szü­lés­re sem. Eb­ben rész­ben ők is hi­bá­sak le­het­nek, ami­kor túl­vál­lal­ják ma­gu­kat. A már em­lí­tett Klaus Doug­lass idé­zi lel­ké­szek val­lo­má­sá­ból, hogy „min­den egyes ige­hir­de­tés elő­ké­szí­té­sé­hez 20-40 órá­ra van szük­sé­ge”, vagy „a 18 per­ces pré­di­ká­ci­ó­já­ra há­rom tel­jes mun­ka­na­pon át ké­szül fel” (Is­ten sze­re­te­té­nek ün­ne­pe, 147. ol­dal). Eze­ket az ada­to­kat – lé­vén, hogy van elő­adói gya­kor­la­tom – re­á­lis­nak ér­zem, de mai kö­rül­mé­nyek kö­zött ke­vés lel­kész­nek ada­tik meg a tisz­tes­sé­ges fel­ké­szü­lés le­he­tő­sé­ge.

Írá­som lo­gi­ká­ja sze­rint utol­só­nak em­lí­tem, bár az il­len­dő­ség úgy kí­ván­ná, hogy az el­ső hely­re te­gyem: a hi­bát ke­res­het­jük ön­ma­gunk­ban is. Hát­ha mi va­gyunk fel­ké­szü­let­le­nek a pré­di­ká­ció be­fo­ga­dá­sá­ra? Köz­is­mert tény, hogy ami­óta is­ko­lá­ink­ban csök­kent az ének­órák szá­ma, az­óta ne­héz ko­moly­ze­nei kon­cert­re meg­töl­te­ni a hang­ver­seny­ter­me­ket. En­nek a ze­né­nek a be­fo­ga­dá­sa ugyan­is igé­nyel né­mi elő­ta­nul­má­nyo­kat. Tény az is, hogy a temp­lom­ba „az ut­cá­ról be­té­vedt” em­be­rek a rend­sze­res temp­lom­lá­to­ga­tók­nál sok­kal ke­vés­bé vi­se­lik el a pré­di­ká­ci­ót: egy­ház­ze­nei kon­cer­te­ken, ha pré­di­ká­ci­ó­ra ke­rül sor, so­kan fel­áll­nak és tá­voz­nak.

De a rend­sze­res temp­lom­ba já­rás nem csak a tű­rő­ké­pes­sé­gün­ket nö­ve­li? Nem tart­juk mi is ugyan­olyan unal­mas­nak a pré­di­ká­ci­ót, mint akik tá­voz­nak, csak il­le­del­me­seb­bek va­gyunk? Vissza­gon­dol­va ke­resz­tény ne­vel­te­té­sem­re, nem em­lék­szem ar­ra, hogy mi­kor kel­lett vol­na meg­ta­nul­nom a pré­di­ká­ci­ók be­fo­ga­dá­sá­nak ké­pes­sé­gét. Nem tu­dom, hogy mi­kor mu­lasz­tot­tam. Le­het, hogy ilyen kép­zés nincs is? Van­nak per­sze „min­den­evő” ige­hall­ga­tók, akik min­den pré­di­ká­ci­ó­tól „fel­töl­tőd­nek”, de van­nak „pré­di­ká­ci­ó­sü­ket­ség­ben” szen­ve­dők is, akik min­den pré­di­ká­ció kez­de­te­kor „le­kap­cso­lód­nak” az is­ten­tisz­te­let­ről.

Rá­tér­ve most már a meg­ol­dá­sok ke­re­sé­sé­re, min­de­nek­előtt úgy gon­do­lom, hogy a kö­te­le­ző pré­di­ká­ció az egy­ház­nak olyan ha­gyo­má­nya, amely má­ra már te­her­ré vált, mert el­járt fe­let­te az idő, ezért las­san meg kel­le­ne sza­ba­dul­ni tő­le, ha­son­ló­an a kö­te­le­ző­en la­tin nyel­vű mi­sé­zés­hez (amely­től ka­to­li­kus test­vé­re­ink már meg­sza­ba­dul­tak) vagy a cö­li­bá­tus kér­dé­sé­hez (amely most áll a vi­ták kö­zép­pont­já­ban). Mi­előtt bár­ki meg­bot­rán­koz­na, fel sze­ret­ném hív­ni a fi­gyel­met ar­ra, hogy egy ha­gyo­mány­tól va­ló meg­sza­ba­du­lás nem je­lent til­tást: ha a pré­di­ká­lás nem lesz kö­te­le­ző mód­ja az ige­hir­de­tés­nek, at­tól még az, aki­nek adott­sá­ga van hoz­zá, nyu­god­tan gya­ko­rol­hat­ja az ige­hir­de­tés­nek ezt a ha­gyo­má­nyos mód­ját. Ha a cö­li­bá­tus nem lesz kö­te­le­ző, at­tól a pap még ma­rad­hat nőt­len.

Az egy­ház éle­té­ben egy ilyen ha­gyo­mány­tól meg­sza­ba­dul­ni nem könnyű fel­adat, az eh­hez szük­sé­ges időt em­ber­öl­tők­ben mé­rik. Mit te­gyünk ad­dig? Az idő sür­get, mert az unal­mas pré­di­ká­ció to­vább sze­di ál­do­za­ta­it!

Elő­ször is – úgy gon­do­lom, hogy – ke­res­nünk kel­le­ne az ige­hir­de­tés egyéb for­má­it. Min­den­kép­pen in­ter­ak­tív for­mák­ra gon­do­lok el­ső­sor­ban, ahol a hall­ga­tó­ság köz­be­kér­dez­het, hoz­zá­szól­hat. Bib­lia­órás ta­pasz­ta­la­tom sze­rint per­sze en­nek is van­nak buk­ta­tói: szin­te min­den kö­zös­ség­ben van­nak „no­tó­ri­us” hoz­zá­szó­lók, és van­nak olya­nok is, akik fél­nek a nyil­vá­nos sze­rep­lés­től. Nem len­ne jó, ha túl­sá­go­san be­szű­kül­ne azok­nak a kö­re, akik­nek a gon­do­la­tai nyil­vá­nos­sá­got kap­nak. Ma­nap­ság „di­va­tos” tö­rek­vés a la­i­ku­sok ak­tív be­vo­ná­sa az is­ten­tisz­te­let me­ne­té­be. Úgy ér­zem azon­ban, hogy az ol­tá­ri szol­gá­lat­hoz az ige vagy a hir­de­té­sek fel­ol­vas­ta­tá­sa csak lát­szat­meg­ol­dás, nem iga­zi ak­tív rész­vé­tel.

Az in­ter­ak­tív ige­hir­de­tés­ben va­ló­ban al­ko­tó mó­don já­rul­hat­ná­nak hoz­zá a gyü­le­ke­zet lé­lek­ben tör­té­nő gaz­da­go­dá­sá­hoz. A la­i­ku­sok meg­szó­lal­ta­tá­sa lét­kér­dés az egy­ház jö­vő­je szem­pont­já­ból! Igény­be le­het­ne ven­ni az in­ter­ne­tet, bár azért túl so­kat nem re­mél­he­tünk tő­le: ma még ke­ve­sen van­nak azok – kü­lö­nö­sen a gyü­le­ke­ze­tek tag­sá­gá­nak több­sé­gét ki­te­vő idő­seb­bek kö­ré­ben –, akik kész­ség szint­jén hasz­nál­ni tud­ják. Min­den­eset­re azok­ban a gyü­le­ke­ze­tek­ben, ame­lyek­nek van sa­ját hon­lap­juk, a lel­kész még va­sár­nap fel­te­het­né a pré­di­ká­ció szö­ve­gét, és vár­hat­ná a hoz­zá­szó­lá­so­kat. Dön­tő­en fon­tos­nak tar­tom a vissza­jel­zé­sek le­he­tő­sé­gét és ezért a lel­ké­szek és gyü­le­ke­ze­ti ta­gok sze­mé­lyes kap­cso­la­tá­nak el­mé­lyí­té­sét. A lel­kész csak a gyü­le­ke­ze­ti ta­gok­tól tud­hat­ja meg azt, hogy mi­lyen prob­lé­mák fog­lal­koz­tat­ják őket, és azt is, hogy pré­di­ká­ci­ó­ja ér­tő fü­lek­re ta­lált-e. „A jó pász­tor is­me­ri a ju­ha­it.”

Nem okoz­na ta­lán olyan nagy ne­héz­sé­get a lel­ké­sze­ket meg­sza­ba­dí­ta­ni a mi­ni­mum ti­zen­öt-húsz per­ces hosszú­ság kö­ve­tel­mé­nyé­től. Te­kint­sük pré­di­ká­ci­ó­nak azt is, ami csak öt-tíz per­cig tart (ta­pasz­ta­la­tom sze­rint a hall­ga­tó­ság ér­té­ke­li a rö­vid­sé­get)! Ha­son­ló­an le­het­ne könnyí­te­ni az ige­vá­lasz­tás kö­tött­sé­ge­in, nö­vel­ve a vá­laszt­ha­tó igék kö­rét. Ha ugyan­az az ige több­ször is elő­ke­rül, ál­ta­lá­ban min­den al­ka­lom­mal új pré­di­ká­ci­ót „il­lik” ké­szí­te­ni. Mi­ért? Ha az el­ső is már a tö­ké­le­tes­ség igé­nyé­vel ké­szült, nem egy „el­dob­ha­tó” vál­to­zat csu­pán, ak­kor mon­da­ni­va­ló­ja örök ér­vé­nyű. Leg­fel­jebb egy ki­csit „le kell po­rol­ni”, ha egyes ré­szek fe­lett el­szállt az idő.

Meg­fon­to­lan­dó meg­ol­dás le­het­ne más pré­di­ká­to­rok pré­di­ká­ci­ó­i­nak ala­pul­vé­te­le, eset­leg el­mon­dá­sa. Mi­ért kell min­den lel­kész­nek iro­dal­mi ba­bé­rok­kal ren­del­kez­nie? Ugyan­ak­kor meg kel­le­ne ten­ni min­dent an­nak ér­de­ké­ben, hogy a lel­ké­szek­nek le­gyen ide­jük a fel­ké­szü­lés­re. Meg­fon­to­lan­dó az az – el­ső­sor­ban sza­bad­egy­há­zak­nál szo­ká­sos – gya­kor­lat is, amely sze­rint nem az igé­hez ke­res­nek té­mát, ha­nem a té­má­hoz igé­ket.

A lel­ké­szek kép­zé­sé­ben ki­emelt hang­súlyt kel­le­ne kap­nia a pré­di­ká­ci­ó­ra va­ló fel­ké­szí­tés­nek, a ta­nul­ha­tó kész­sé­gek el­sa­já­tí­tá­sá­nak. Nem tu­dom, hogy va­ló­já­ban mi is tör­té­nik ezen a té­ren, de az ered­mény nem ki­elé­gí­tő. Nem tu­dós teo­ló­gu­sok­ra van ma leg­in­kább szük­ség, ha­nem gyü­le­ke­ze­ti lel­ké­szek­re – pász­to­rok­ra. Ér­de­mes len­ne fel­ku­tat­ni a pré­di­ká­lás adott­sá­gá­val meg­ál­dott lel­ké­sze­ket és hoz­zá­juk kül­de­ni a teo­ló­gu­so­kat, hogy ta­nul­ja­nak.

A rossz ze­nész nem baj­ló­dik a ze­ne­mű szer­ke­ze­té­vel és a ze­ne­szer­ző el­kép­ze­lé­sé­nek a meg­fej­té­sé­vel, ha­nem nyers­anyag­ként ke­ze­li a ze­ne­mű­vet sa­ját el­kép­ze­lé­se­i­nek meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz: han­go­san ad elő olyan rész­le­te­ket, ame­lye­ket a szer­ző hal­kan kért, gyor­sít, ahol a szer­ző nem kér­te stb. Egyet­len cél­ja van: sa­ját zse­ni­a­li­tá­sá­nak vagy vir­tu­o­zi­tá­sá­nak nyil­ván­va­ló­vá té­te­le. A rossz pré­di­ká­tor sem fá­ra­do­zik túl so­kat az ige mon­da­ni­va­ló­já­nak meg­fej­té­sé­vel, ha­nem nyers­anyag­ként ke­ze­li sa­ját gon­do­la­tai köz­re­adá­sá­hoz.

Elő­for­dul, hogy bul­vár­sze­rű fo­gá­sok­hoz nyúl: lát­tam már pré­di­ká­tort, aki „szem­lél­te­tő­esz­kö­zö­ket” vitt ma­gá­val a szó­szék­re, és hasz­nál­ta is őket. Hal­lot­tam olyan­ról, aki meg­hök­ken­tő öl­tö­zet­tel pró­bál­ta a fi­gyel­met ma­gá­hoz ra­gad­ni, de bul­vár­fo­gás­nak mi­nő­sí­tem azo­kat a szó­já­té­ko­kat is, ame­lyek új­ság­cikk cí­mé­ben el­fo­gad­ha­tó­ak, ám pré­di­ká­ci­ó­ban eről­te­tet­tek (pél­dá­ul: „vá­lás he­lyett val­lás”). Sok­szor csak az üres mon­da­tok ál­cá­zá­sát szol­gál­ják. Ol­csó esz­köz­nek ta­lá­lom a hall­ga­tó­ság éb­ren­tar­tá­sá­hoz azt is, ha a lel­kész eről­te­ti a „min­den­na­pi” nyelv hasz­ná­la­tát, pél­dá­ul a fi­a­ta­lok ked­venc szó­for­du­la­ta­i­val vagy „po­é­nos” ki­fe­je­zé­sek­kel „dob­ja föl” az ige­hir­de­tést. A pré­di­ká­ció ma­rad­jon ko­moly, vá­lasszunk Is­ten igé­jé­hez mél­tó kön­töst!

Ne­vel­ni kel­le­ne az ige­hall­ga­tó­kat is! Az if­jú­ság ne­ve­lé­sé­ben a hit­tan­okta­tás ne csak a tan­anyag be­fo­ga­dá­sá­ból és re­pro­du­ká­lá­sá­ból áll­jon, ha­nem pró­bál­ják meg egy-egy sza­ba­don (vagy nem sza­ba­don) vá­lasz­tott ige üze­ne­tét ki­de­rí­te­ni esszé for­má­já­ban, hogy be­te­kin­tést kap­ja­nak a pré­di­ká­ló lel­kész mun­ká­já­ba, a pré­di­ká­ció írá­sá­nak gyöt­rel­me­i­be, és sa­já­tít­sák el a Bib­lia for­ga­tá­sát és az igék ha­szon­nal tör­té­nő ol­va­sá­sát is! Vi­lá­go­sít­suk fel az ige­hall­ga­tó­kat ar­ról, hogy mi az ige­hir­de­tés cél­ja, és hogy mit vár­ja­nak tő­le! Le­gye­nek tisz­tá­ban az­zal, hogy ige­hir­de­tés­re nem szó­ra­koz­ni já­runk, de nem is unat­koz­ni!

Mint cik­kem­ben ko­ráb­ban em­lí­tet­tem, tisz­tá­ban va­gyok az­zal, hogy nem ol­dot­tam meg az unal­mas pré­di­ká­ci­ók prob­lé­má­ját, de ta­lán ad­tam né­hány öt­le­tet a meg­ol­dás ke­re­sé­sé­hez. Jó len­ne, ha a té­ma nem re­ked­ne meg en­nél a cikk­nél, ha­nem együt­tes erő­vel foly­tat­nánk a mun­kát, amíg nem ké­ső!

He­ré­nyi Ist­ván

::Nyomtatható változat::