Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 31
- A kaktusz megölelésének művészete
A vasárnap igéje
SZENTHÁROMSÁG UTÁN 8. VASÁRNAP – 1JN 5,1–3
Hozzászólás a cikkhez
A kaktusz megölelésének művészete
Friedrich Nietzsche, az istentagadó filozófus egyszer állítólag úgy nyilatkozott a kereszténységről, hogy „megváltottabbnak kellene kinézniük a keresztényeknek, ha azt akarják, hogy higgyek Megváltójukban”. Félő, hogy ebben igaza is volt. Hol van a hitünk? Hol látszik meg az életünkben, hogy Jézus Krisztus a Megváltónk? Minden ellene szól.
Azok a keresztények, akik akkor olvasták János apostol levelét, azt érezték, hogy a körülöttük élő világ legyőzi a hitüket, kikezdi a szeretetüket. Megromlott az erkölcs, a nemes római polgárok züllöttségben, tivornyázásban, házasságtörésben éltek, korruptak voltak, mások kárára gyarapították vagyonukat. Családtagok gyilkolták egymást, és nem lehetett bízni az igazságszolgáltatásban.
Ebben a társadalmi, erkölcsi romlottságban próbálták élni a keresztények a maguk istenfélő, tiszta erkölcsű életét. Sokan kétségbeestek, és kételkedni kezdtek, hogy lehet-e ilyen körülmények között Jézus Krisztus tanítása szerint élni. Meg lehet-e tartani Isten parancsolatait, lehet-e szeretni azokat is, akik visszaélnek a szeretettel? Hol van Krisztus győzelme?
Elég világos az áthallás az akkori világ és mai világunk között. Akkor is egy liberális társadalom, ma is egy liberális társadalom adja azt a környezetet, amelyben a keresztények élnek. És nehéz kereszténynek lenni egy olyan világban, amelyik a bűnt erénynek, a hazugságot igazságnak, a természetellenest jognak, a lopást üzleti sikernek, az erkölcstelenséget szabadságnak nevezi.
Jézus szeretett tanítványa, az akkor már öreg, sokat látott és tapasztalt, bölcs János a legfontosabbra mutat rá: A keresztény ember ismertetőjele a Jézus Krisztusba vetett hit. Személyes Krisztus-hit nélkül nem lehet szó igazi kereszténységről, és ezt sokszor hangoztatja János apostol. De nagyon komolyan meg kell tanulnunk tőle azt is, hogy hit és szeretet a keresztény élet két összetartozó és egymástól el nem választható oldala, a kettő együtt mutatja, hogyan állunk Istennel.
Az Isten iránti szeretet jelei, az igeolvasás, az imádság, a templomba járás hozzátartozik a keresztény ember életéhez, mert az Istennel való közösség, a hit az ige hallgatásából születik. De mi van a szeretetünkkel? Mit tapasztalnak rajtunk családtagjaink, szomszédaink, ismerőseink, azok az emberek, akikkel összehoz bennünket az élet az utcán vagy bárhol? Nem emberek előtt vizsgázunk szeretetből, hanem Isten és önmagunk előtt. A szeretet mérlegének nyelve érzékenyebben és pontosabban jelzi, mutatja az Istentől való távolodásunkat, mint a hit.
A keresztényeknek azért lehet szeretni, mert őket is szereti Isten. Nem magukból kell szeretetet fakasztaniuk egymás és mások iránt, hanem Isten szeretetét adhatják tovább.
Ezt a szeretetet azonban nem lehet kettéosztani Istenre irányuló szeretetre és az emberekre irányuló szeretetre. Jézus sem választotta ketté. Amikor megkérdezik tőle, hogy melyik a legfőbb parancsolat, akkor egyszerre mondja, egymástól elválaszthatatlanul: szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből, és szeresd felebarátodat, mint magadat. Nem lehet szeretni Istent és nem szeretni az embereket. János apostol azt írja: ha valaki azt mondja, hogy szeretem az Istent, de a testvérét gyűlöli, az hazug.
Søren Kierkegaard dán filozófus írja egyik könyvében: „Ahogyan a csendes tó alapja mélyen van a forrásban, amelyet szem nem láthat, akképpen az emberi szeretetnek még mélyebb az alapja az Isten szeretetében.” Amit mi a felszínen az emberi szeretet megnyilvánulásaiban látunk, annak a legmélyebb alapja és forrása Isten szeretetében van. És ha nem látunk a felszínen semmit, akkor az azt jelenti, hogy a mélyben sincs semmi.
Ebből János számára azonnal következik, hogy ha a nehéz körülmények kikezdik kereszténységünket, akkor a megoldás az, hogy jobban kell szeretnünk Istent. És mert mi nem szerethetjük őt közvetlenül, ezért szeretetünkkel embertársaink felé kell fordulnunk. Azok felé, akiket nehéz szeretni.
Nézzük meg, hogy kiket szeretett Jézus! Olyan embereket, akik őt félreismerték, igaztalanul vádolták, kigúnyolták, áskálódtak ellene, hazugságot terjesztettek róla, elárulták, megverték, keresztre feszítették. Ő tanította: Könnyű azokat szeretni, akik minket szeretnek. Azokat szeressétek, akik ellenségeitek, akik gyűlölnek titeket. Így lesztek mennyei Atyátok gyermekei.
Ő az volt, Atyjának gyermeke, az egyszülött Fiú, és élte a szeretetet. Ha megismertük az ő szeretetét, nekünk is azok felé kell szeretetet adni, akik kibírhatatlan, ellenszenves, nehéz alakok. Ott vannak a környezetünkben. Egy serdülők nevelésével foglalkozó keresztény könyv címe: A kaktusz megölelésének művészete. Isten pontosan ezt teszi velünk. Nekünk is vállalni kell, hogy megöleljük a magunk kaktuszait. Nem válogathatunk, hogy kit szeretünk és kit nem. Nem tehetünk úgy, mint egy rajzfilmszereplő. Első kép: nagyot nyújtózik, milyen szép nap van ma, úgy szeretem az egész világot. Második kép: megfordul, és ott látja a családtagjait, ismerőseit. Harmadik kép: morcos arcot vág, és azt mondja: de gyűlölöm az embereket.
A mi szeretetünknek is legyen arca: most egy pillanatra hagyjuk abba az olvasást, csukjuk be a szemünket, és engedjük, hogy Isten elénk hozza annak az arcát, akinek ma megtapasztalhatóan megmutatjuk majd a szeretetünket, azután imádkozzunk, hogy adjon ehhez nekünk Isten erőt és ötletet.
Imádkozzunk! „Uram, hallgasson el bennem mindaz, amit nem te mondasz. Álljon meg bennem az, amit nem te mozgatsz. Foglald el azt a helyet, amelyet én foglalok el, és tedd meg bennem és általam azt, ami neked tetszik. Add, hogy az »Én«-em eltűnjön, és te legyél minden mindenben. Vezessél ki engem önmagamból és mindenből, ami az enyém, és vezess engem magadba, Istenem…” (Gerhardt Tersteegen)
Balicza Iván
::Nyomtatható változat::
|