A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Nem­csak el­csen­de­se­dés­re hí­vo­ga­tó, il­let­ve ki­kap­cso­ló­dást, szó­ra­ko­zást nyúj­tó prog­ram­jai, ha­nem na­gyon ko­moly, el­gon­dol­kod­ta­tó, ha úgy tet­szik, „fel­nőtt” elő­adá­sai és fó­rum­be­szél­ge­té­sei is vol­tak a ne­gye­dik Csil­lag­pont re­for­má­tus if­jú­sá­gi ta­lál­ko­zó­nak. Ilyen volt pél­dá­ul a Re­for­má­tus ön­ké­pünk – múlt­fel­tá­rás, ügy­nök­kér­dés cím­mel meg­ren­de­zett ke­rek­asz­tal-be­szél­ge­tés is, mely­nek Mi­rák Ka­ta­lin tör­té­nész sze­mé­lyé­ben evan­gé­li­kus meg­hí­vott­ja is volt. A Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­ház tény­fel­tá­ró bi­zott­sá­gá­nak tag­já­tól a Csil­lag­pont mot­tó­já­ból ki­in­dul­va „stí­lu­so­san” elő­ször azt kér­dez­tük: hon­nan ve­szi a bá­tor­sá­got ah­hoz, hogy egy­há­zunk ügy­nök­ügye­it ku­tas­sa?

– Mi­ó­ta egy­ház­tör­té­net­tel fog­lal­ko­zom, min­dig „ké­nyel­met­le­nek” a té­má­im. 1989-ben pél­dá­ul Szteh­lo Gá­bor­ról ír­ni még nem volt nép­sze­rű do­log. Ami­kor a Me­visszel (Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus If­jú­sá­gi Szö­vet­ség – a szerk.) a Nem vol­tam egye­dül cí­mű, a kom­mu­niz­mus ide­jén mel­lő­zött, fél­re­ál­lí­tott lel­ké­szek­ről szó­ló in­ter­jú­kö­te­te­ket ké­szí­tet­tük, ak­kor sem fog­lal­koz­tam az­zal, hogy ezért bár­ki is az or­runk­ra kop­pint­hat. Még­pe­dig azért nem, mert úgy gon­dol­tam – és ma is úgy gon­do­lom –, hogy egy­ház­tör­té­ne­tünk e sze­le­tei egy­ben egy­há­zi ön­is­me­re­tünk­nek is na­gyon fon­tos ré­szei, és eze­ket kö­te­les­sé­gem nem­csak ne­kem meg­is­mer­nem, de má­sok­kal is meg­is­mer­tet­nem.

Ami­kor az ügy­nök­kér­dés tisz­tá­zá­sá­nak igé­nye fel­me­rült, és vizs­gá­la­ta egy­há­zi „bu­rok” alá ke­rült, az sze­mély sze­rint ne­kem nagy meg­erő­sí­tést je­len­tett a te­kin­tet­ben, hogy ezt a mun­kát nem csak par­ti­zán­ként, ma­gá­nyos har­cos­ként, ál­lan­dó­an szél­lel szem­ben le­het vé­gez­ni. Egy­há­zunk most rá­ér­zett ar­ra, hogy bi­zo­nyos dol­gok­hoz a ne­vét kell ad­nia – még ak­kor is, ha kel­le­met­len kér­dé­sek ke­rül­nek a fel­szín­re. Mind­amel­lett ez az egy­ház­tól ka­pott fel­ha­tal­ma­zás, amellyel most dol­go­zom, ter­mé­sze­te­sen kor­lá­to­kat is von kö­rém. Ennyi el­len­őr­zés alatt tör­té­nész­ként még so­ha nem dol­goz­tam…

– Vol­tak olyan pil­la­na­tok, ami­kor úgy gon­dol­ta, még­sem kel­lett vol­na be­le­kez­de­ni eb­be a mun­ká­ba?

– Igen, sok­szor érez­tem már, hogy fe­les­le­ges ter­het ci­pe­lek, és hogy mennyi­vel egy­sze­rűbb len­ne szép, száz-két­száz év­vel ez­előt­ti té­mák­ról ír­ni…

Gyak­ran a fe­jem­hez vág­ják, hogy ér­zé­ket­len va­gyok – pe­dig lel­ki­leg na­gyon is meg­vi­sel ez a mun­ka. Kü­lö­nö­sen is azért, mert azt ta­pasz­ta­lom, hogy éle­tük ezen sza­ka­szá­ról az egy­ko­ri há­ló­za­ti sze­mé­lyek több­sé­ge ko­ráb­ban még sen­ki­nek nem be­szélt, így a csa­lád­ta­gok sok­szor csak a mi mun­kánk­ból ér­te­sül­nek er­ről az egész­ről… Az­az nem a csa­lá­don be­lül már is­mert do­log ke­rül nyil­vá­nos­ság­ra, ha­nem hi­deg zu­hany­ként éri a hoz­zá­tar­to­zó­kat is, hogy pél­dá­ul az édes­apa mi­ben vett részt.

Ah­hoz fe­lül­ről ka­pott erő kell, hogy az em­ber el­vi­sel­je a vá­da­kat, a tá­ma­dá­so­kat. Rá­adá­sul annyi szennyet, pisz­kot is lát a ku­ta­tó ezek­ben az ál­lam­biz­ton­sá­gi ira­tok­ban, olyan döb­be­ne­tes kép raj­zo­ló­dik ki előt­te a lel­ké­szi kar­ról és az egy­ház­ról, hogy időn­ként azon tű­nő­döm: a hit­ben va­ló meg­ma­ra­dás is csak fe­lül­ről ka­pott erő se­gít­sé­gé­vel le­het­sé­ges…

Vitális Judit

::Nyomtatható változat::