Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Az ope­ra­ba­rá­tok­nak ál­ta­lá­ban meg­rög­zött szo­ká­sa­ik van­nak. Sze­ret­nek ugyan­azon a he­lyen ül­ni, s többnyire ked­venc ope­rá­ik kö­re is vé­ges. Né­ha­nap­ján meg­néz­nek vagy meg­hall­gat­nak ugyan egy-egy ke­vés­bé is­mert da­ra­bot, de ezek az elő­adá­sok ál­ta­lá­ban nem bo­rít­ják fel az ad­di­gi ked­ven­cek lis­tá­ját. Az ope­ra­tu­riz­mus né­mi­leg tá­gít­ja a ho­ri­zon­tot, de ez is csak az öreg kon­ti­nenst érin­ti, a salz­bur­gi vagy bay­re­ut­hi fesz­ti­vá­lon lá­tot­tak-hal­lot­tak élet­re szó­ló él­ményt je­lent­het­nek. A tá­vo­lab­bi ope­ra­há­zak­ról ke­vés szó esik. Ta­lán ki­vé­tel a New York-i Met­ro­po­li­tan, ame­lyet rend­sze­res ope­ra­köz­ve­tí­té­sei tet­tek vi­lág­szer­te is­mert­té. A töb­bi hí­res észak- és dél-ame­ri­kai ope­ra­há­zat vi­szont to­vább­ra is az is­me­ret­len­ség kö­de ve­szi kö­rül, s ek­kor még csak a két föld­rész in­téz­mé­nye­it vet­tük lajst­rom­ba. Pe­dig gyak­ran érik az em­bert meg­le­pe­té­sek.

Egy film for­ga­tá­sá­nak szü­ne­té­ben lá­to­gat­tam el a tu­ni­szi vá­ro­si szín­ház­ba, s rög­tön rit­ka­ság­ba bot­lot­tam: Per­go­le­si és Paisi­el­lo azo­nos té­má­ra írt ope­rá­it, az Úr­hat­nám szol­gá­lót hir­det­ték a pla­ká­tok. Az elő­adást a Tu­né­zi­ai Olasz In­té­zet se­gít­sé­gé­vel ál­lí­tot­ták szín­pad­ra, s Da­mi­a­na Miz­zi és An­ge­lo De Le­o­nar­dis sze­mé­lyé­ben is­mert dél-itá­li­ai mű­vé­szek emel­ték a be­mu­ta­tó fé­nyét.

A da­rab át­ho­za­ta­la Ba­ri­ból bá­tor kez­de­mé­nye­zés volt, hi­szen az egye­ző té­ma fel­dol­go­zá­sa akár unal­mas is le­he­tett vol­na, de az élet­vi­dám ren­de­zés s az ope­ra buf­fa ön­fe­ledt já­té­ka kel­le­mes es­tét szer­zett a szép­szá­mú né­ző­kö­zön­ség­nek. A tu­né­zi­ai ope­ra­kul­tú­ra sze­re­pe, no­ha a fran­cia érá­ban fény­ko­rát él­te, a sza­bad­ság ki­ví­vá­sa után egy­re csök­kent. De e ke­vés is fi­gye­lem­re mél­tó: a tu­ris­ták ked­vé­ért min­den év­ben az El Djem-i aré­ná­ban mu­tat­nak be ope­rát (idén a Tra­vi­a­tát), s a fő­vá­ros­ban is ren­dez­nek al­kal­mi elő­adá­so­kat.

Tu­nisz­ban más­kor is ta­lál­koz­hat­tam cse­me­gék­kel, az el­múlt év­ben pél­dá­ul De­li­bes Coppé­lia cí­mű ba­lett­jét él­vez­het­tem. Meg­fo­gott mind­két elő­adás han­gu­la­ta: a ka­rót nyelt eu­ró­pai kö­zön­ség he­lyett iga­zi dé­li, tem­pe­ra­men­tu­mos pub­li­kum vál­tott ezekre be­lé­pő­t. Leg­fel­jebb en­gem za­vart, ha né­ha meg­csör­rent a mo­bil, s a cser­fes te­le­fo­ná­ló elő­adás köz­ben tíz em­bert fel­ál­lít­va hagy­ta el a ter­met, s tért vissza, mi­u­tán ki­be­szél­te ma­gát.

Az af­ri­kai ope­ra­ját­szás­ról leg­töb­bünk­nek a Ka­i­rói Ope­ra­ház jut eszünk­be. Ver­di a Szu­e­zi-csa­tor­na meg­nyi­tá­sá­ra ír­ta Ai­da cí­mű ope­rá­ját, s 1871-ben mu­tat­ták be az egyip­to­mi fő­vá­ros­ban. Ma­ga az épü­let 1971-ben le­égett, az új ope­ra­há­zat, a mo­dern arab épí­té­szet al­ko­tá­sát 1988-ban ad­ták át a pub­li­kum­nak.

Az el­múlt száz év­ben a ka­i­rói ope­ra­ba­rá­tok kül­föl­di tár­su­la­tok ven­dég­já­té­kát él­vez­het­ték, az el­ső ha­zai tár­su­la­tot 1952-ben ala­pí­tot­ták. Az arab nyel­ven elő­adott el­ső mű­vek kö­zött Le­hár Fe­rencnek A víg öz­ve­gyét és Ver­di Tra­via­tá­ját je­gyez­ték fel a kró­ni­kák. A je­len­le­gi tár­su­lat mél­tó az új dal­szín­ház­hoz, ma­gas szín­vo­na­lon in­terp­re­tál­ja az ope­ra­iro­da­lom leg­ja­vát har­minc­nyolc szó­ló­éne­kes­sel.

A távol-ke­le­ti ope­ra­fel­leg­vá­rak kö­zött To­kió áll a sor élén, a fő­vá­ros két ope­rá­nak ad ott­hont. A há­bo­rú utá­ni ma­gas szin­tű ja­pán ze­nei kép­zés ked­ve­ző­en ha­tott e szín­há­zak szín­vo­na­lá­ra is, s a gaz­da­sá­gi fel­len­dü­lés az in­téz­mény­nek szi­lárd hát­te­ret biz­to­sí­tott. Így nem meg­le­pő, hogy a sztár­éne­ke­sek egy­más­nak ad­ták a ki­lin­cset: a hat­va­nas évek­ben töb­bek kö­zött Car­lo Ber­gon­zi, Gab­ri­el­la Tuc­ci, Kó­nya Sán­dor tur­né­zott szí­ve­sen To­ki­ó­ban.

– Na­gyon mű­velt és ki­fi­no­mult a ja­pán kö­zön­ség – em­lé­ke­zik Mar­ton Zol­tán, Mar­ton Éva fér­je és me­ne­dzse­re. – Éva több­ször is nagy si­ker­rel sze­re­pelt a ja­pán fő­vá­ros­ban. Kü­lö­nö­sen em­lé­ke­ze­tes az 1990-es Sa­lo­me-elő­adás, ame­lyet Se­i­ji Oza­wa ve­zé­nyelt, de Fi­de­lio-, Tu­ran­dot- és Tos­ca-ala­kí­tá­sa is jó kri­ti­kát ka­pott.

A Szö­u­li Ope­raházról egy­re több in­for­má­ció jut el Eu­ró­pá­ba. A tár­su­lat szék­he­lye az 1993-ban épült Szö­u­li Mű­vé­sze­ti Köz­pont­ban van, a négy­szin­tes ope­ra­te­rem­ben két­ezer­-két­száz né­ző él­vez­he­ti az elő­adá­so­kat. Egy ope­rát két hé­tig ját­sza­nak fo­lya­ma­to­san. Idén, a má­so­dik fél­év­ben hét mű­vet tűz­nek mű­sor­ra.

Lu­kács Gyön­gyi 2007 őszén La­dy Mac­be­thet éne­kelt e fa­lak kö­zött, em­lé­ke­i­ről a na­pok­ban egy bar­ce­lo­nai Tu­ran­dot-elő­adás előtt nyi­lat­ko­zott az Evan­gé­li­kus Élet­nek:

– Part­ne­rem­mel, Ale­xand­ru Aga­ché­vel egye­dül vol­tunk ven­dég­mű­vé­szek, a töb­bi sze­re­pet ko­re­ai éne­ke­sek ala­kí­tot­ták. Ki­vá­ló mű­vé­sze­ik van­nak, leg­több­jük olyan hí­res pro­fesszo­rok­tól ta­nult Olasz­or­szág­ban, mint Car­lo Ber­gon­zi vagy Gi­u­li­et­ta Si­mi­on­ato. A ha­za­tér­tek vi­szont kö­te­les­sé­gük­nek ér­zik, hogy to­vább­ad­ják tu­dá­su­kat, így az ope­ra bő­vel­ke­dik fel­ké­szült éne­ke­sek­ben. Meg­le­pő a mű­vé­szek alá­za­ta és tu­dás­vá­gya, ott­lé­tem alatt is so­kan for­dul­tak hoz­zám szak­mai kér­dé­se­ik­kel. To­ki­ó­hoz ha­son­ló­an fi­gye­lem­re mél­tó a szín­ház­ban ural­ko­dó fe­gye­lem. Kü­lön kell szól­nom a kö­zön­ség­ről, na­gyon lel­kes és ze­ne­ér­tő pub­li­ku­mot is­mer­tem meg Szö­ul­ban.

Ter­mé­sze­te­sen más tá­vol-ke­le­ti or­szá­gok­ban is meg­ho­no­so­dott a mű­faj, Ma­ni­lá­nak sa­ját ope­ra­tár­su­lata is van (Mar­ton Éva hús­vét­kor az Evan­gé­li­kus Élet­nek adott in­ter­jú­já­ban egy ka­rá­cso­nyi Tos­ca-elő­adást em­lí­tett, ku­ri­ó­zum­ként szól­va az uszo­da part­ján ren­de­zett ka­rá­cso­nyi ün­nep­ség­ről).

Szin­ga­púr ope­ra­éle­te két év­ti­ze­de vett új len­dü­le­tet, ami­kor 1991-ben meg­ala­kult a Ly­ric Ope­ra tár­su­la­ta. A mul­ti­kul­tu­rá­lis vá­ros­ál­lam rá­adá­sul az új év­ez­red­ben egy re­mekbe ­sza­bott kul­tu­rá­lis cent­rum­mal, az Es­plan­ade-del gaz­da­go­dott, ahol szá­mos klasszi­kus ze­nei kon­cer­tet és ope­ra­elő­adást is ren­dez­nek.

Más tá­vol-ke­le­ti or­szá­gok­ban csök­kent az ope­ra sze­re­pe. Er­re a ti­pi­kus pél­da Vi­et­nam. A Ha­noi Ope­raház 20. szá­zad ele­jén épült pa­lo­tá­ja im­po­záns: a Broger és Har­loy ter­ve­ző­iro­da a Pá­ri­zsi Nemzeti Ope­rát vet­te min­tá­já­ul, né­ző­te­rén ki­lenc­szá­zan fog­lal­hat­nak he­lyet. Ma­gá­ra a mű­faj­ra vi­szont már csak ne­vé­ben utal. No­ha Vi­et­nam ze­nei éle­te igen gaz­dag, s a nyu­ga­ti ze­ne is mél­tó he­lyet fog­lal el a hang­ver­seny­élet­ben, az ope­ra­élet már jó­val sze­gé­nyebb. Csak el­vét­ve ját­sza­nak tel­jes ope­rát, s az ária­hang­ver­se­nyek is igen rit­kák (új­évi kon­cert), vi­szont klasszi­kusba­lett-­elő­adá­so­kat gyak­rab­ban ren­dez­nek.

S vé­gül a vi­lág má­sik ol­da­lá­ról, Auszt­rá­li­á­ról és Új-Zél­and­ról sem sza­bad meg­fe­led­kez­ni. Az Új-Zél­an­di Ope­ra – ke­vés be­mu­ta­tó­val s fő­leg ven­dég­mű­vé­szek­kel – Auck­land és Wel­ling­ton kö­zön­sé­gét is ki­szol­gál­ja. Idén ta­vasszal Ros­si­ni Olasz nő Al­gír­ban cí­mű ope­rá­ját tűz­ték mű­sor­ra, ősszel pe­dig Csaj­kovsz­kij Anye­gin­je lesz lát­ha­tó. Az elő­adá­so­kon a Vec­tor Wel­ling­ton Ze­ne­kar és az Auck­lan­di Fil­har­mo­ni­kus Ze­ne­kar mű­kö­dik köz­re.

Lé­nye­ge­sen töb­bet be­szél­nek a syd­neyi ope­ra­ház­ról. A vi­lág leg­hí­re­sebb épü­le­tei kö­zött tart­ják szá­mon, s cso­dá­lói ta­lán nem is tud­ják, hogy mi­lyen előz­mé­nyek után épült meg. A pá­lyá­za­tot már 1954-ben ki­ír­ták, s a nyer­tes Jørn Ut­zon dán épí­tész lett. A tör­té­net bot­rá­nyok so­ro­za­tá­val foly­ta­tó­dott, vé­gül év­ti­ze­des vi­ták után 1973-ban avat­ta fel az épü­le­tet II. Er­zsé­bet an­gol ki­rály­nő.

A ten­ger­par­ti épü­let­együt­tes kagylót, illetve vi­tor­lást szim­bo­li­zál, s az évek so­rán a vá­ros jel­ké­pe lett. Saj­nos kül­ső és bel­ső meg­je­le­né­se kö­zött igen­csak te­te­mes a kü­lönb­ség: a bel­ső ki­ala­kí­tás­ra for­dít­ha­tó pénzt a gi­gan­ti­kus épít­ke­zés fel­emész­tet­te, s a szín­ház­te­rem egy kö­ze­pes szín­vo­na­lú kul­túr­ház­ra ha­son­lít.

Az auszt­rál ope­ra­élet sze­rep­lői kö­zül az ope­ra­ba­rá­tok ál­ta­lá­ban Jo­an Sut­her­land drá­mai ko­lo­ra­túr­szop­rán mű­vé­sze­té­re em­lé­kez­nek. Sut­her­land az eu­ró­pai és ame­ri­kai ope­ra­szín­pa­dok dí­vá­ja volt, s Pa­va­rot­ti egy­szer az „év­szá­zad hang­já­nak” is ne­vez­te. Az el­telt har­minc év alatt te­het­sé­ges fi­a­tal nem­ze­dék foly­tat­ta a ha­gyo­má­nyo­kat, s élénk ope­ra­éle­tet te­rem­tett az auszt­rál vá­ros­ban. 1999-ben ma­gam is el­lá­to­gat­tam egy Tos­ca-elő­adás­ra. Saj­nos azon az es­tén a tár­su­lat­nak ép­pen nem a te­het­sé­ge­sebb fe­le éne­kelt…

Cser­mák Zol­tán

::Nyomtatható változat::