Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Né­hány hó­nap­pal ez­előtt le­vél­ben szó­lí­tot­ta meg a püs­pö­kö­ket Kincz­ler Zsu­zsan­na, a fó­ti Evangélikus Kán­tor­kép­ző In­té­zet igaz­ga­tó­ta­ná­csá­nak el­nö­ke. Ar­ra kért min­ket, hogy mind a hár­man lá­to­gas­sunk el egy-egy nyá­ri tan­fo­lyam­ra.

Az év egyik leg­for­róbb nap­ján öröm­mel lép­tem be a le­gen­dás Man­dák-vil­la né­mi­leg azért ár­nyat nyúj­tó kert­jé­be. Meg­szen­telt hely­re ér­kez­tem. Tud­tam, hogy mi­u­tán a jó­mó­dú és még jobb szí­vű Man­dák Má­ria – Zász­ka­licz­ky Pál ak­ko­ri fó­ti lel­kész ta­ná­csá­ra – egy­há­zunk­ra örö­kí­tet­te cso­dá­la­tos vil­lá­ját, bel­misszi­ói kon­fe­ren­ci­ák so­rát szer­vez­ték e fa­lak kö­zött. A fá­rad­ha­tat­lan Kiss Já­nos gond­nok lel­kü­le­te év­ti­ze­dek­re meg­ha­tá­roz­ta az itt fo­lyó mun­kát is.

A kom­mu­nis­ta ön­kény be­til­tot­ta ugyan a bel­misszi­ói kon­fe­ren­ci­á­kat, ám a gond­vi­se­lő Is­ten úgy lát­ta jó­nak, hogy ak­kor egy­há­zunk kán­tor­kép­zé­sé­nek köz­pont­ja jöj­jön itt lét­re. Száz és ezer egy­ko­ri részt­ve­vő a ta­nú­ja an­nak, hogy itt ko­ránt­sem csak ze­nei ok­ta­tás folyt, ha­nem iga­zi hit­éb­resz­tés és lé­lek­ápo­lás is. Sok fi­a­tal in­dult el Fó­ton a hit út­ján, vagy ép­pen ka­pott el­hí­vást a lel­ké­szi szol­gá­lat­ra. Kö­zel há­rom év­ti­ze­de is­mét van le­he­tő­ség if­jú­sá­gi kon­fe­ren­ci­ák meg­ren­de­zé­sé­re, a fó­ti ha­gyo­mány még­is meg­őriz­te a ma­ga kü­lön­le­ges lel­ki­sé­gét.

El­mond­ha­tom, bő­sé­ges lel­ki és szel­le­mi él­ménnyel gaz­da­god­tam ezen az éj­sza­ká­ba nyú­ló jú­li­u­si na­pon, hi­szen meg­is­mer­het­tem az Aba­ffy Nó­ra tan­fo­lyam­ve­ze­tő ál­tal össze­fo­gott ok­ta­tói csa­pat szak­mai igé­nyes­sé­gét és ke­resz­tény el­kö­te­le­zett­sé­gét, a fi­a­ta­lok ze­nei és ének­ka­ri szol­gá­la­tát. Öröm volt kö­zöt­tük áhí­ta­tot tar­ta­ni, il­let­ve vá­la­szol­ni a fó­rum ke­re­té­ben ne­kem sze­ge­zett kér­dé­sek­nek.

Meg­győ­ződ­het­tem ar­ról, hogy na­gyon igé­nyes az in­téz­mény hang­szer­park­ja – ugyan­ak­kor szű­kös az el­he­lye­zés. Egy nem­zet­kö­zi vi­szony­lat­ban is el­ső­ran­gú or­go­nát pél­dá­ul csak egy ágyak­kal zsú­folt szo­bá­ban, há­ti­zsá­kok és le­ve­tett tor­na­ci­pők kö­zött tud­tak fel­ál­lí­ta­ni.

Ben­ce Gá­bor­ral, a kán­tor­kép­ző igaz­ga­tó­já­val vé­gig­gon­dol­tuk az épü­let bő­ví­té­sé­nek le­he­tő­sé­ge­it. Osz­to­zom ab­ban az álom­ban, hogy cél­sze­rű vol­na a tá­gas kert egy ré­szén kü­lön szál­lás­épü­le­tet emel­ni: így a pa­ti­nás vil­la tel­jes egé­sze ok­ta­tá­si és kö­zös­sé­gi cél­ra sza­ba­dul­na fel.

Ter­mé­sze­te­sen tu­da­tá­ban va­gyunk az anya­gi kor­lá­tok­nak, ám ta­lán ép­pen ezek a so­rok in­dí­ta­nak va­la­kit jó­szí­vű ada­ko­zás­ra… Ez a kép­zés ugyan­is egy­há­zunk egyik stra­té­gi­ai mun­ka­ága. A tá­vo­lab­bi és a kö­ze­leb­bi egy­ház­tör­té­net szá­mos fe­je­ze­te ta­nús­ko­dik ar­ról, hogy – a lel­ké­szek mun­ka­tár­sa­i­ként – mi­lyen so­kat te­het­tek a kán­to­rok a gyü­le­ke­ze­tek és fal­vak meg­ma­ra­dá­sá­ért és fel­len­dü­lé­sé­ért.

Ki ne is­mer­né Pe­tő­fi A hely­ség ka­la­pá­csa cí­mű eposz­pa­ró­di­á­ját, ben­ne az olyan hal­ha­tat­lan sze­rep­lők­kel, mint sze­mér­me­tes Er­zsók vagy Ha­rang­láb, „a fon­dor lel­kü­le­tű egy­ház­fi”, a ko­vács mint „szé­les te­nye­rű Fe­je­nagy” és ter­mé­sze­te­sen „a hely­be­li lágy­szí­vű kán­tor”?! A 20. szá­zad­ban az­tán fel­nőtt két nem­ze­dék, amely nem­csak Pe­tő­fit ol­va­sott ke­ve­set, de kán­tort se igen is­mert. Leg­jobb eset­ben „a cin­ko­tai kán­tort” a Má­tyás ki­rály mon­dák­ból, de in­kább csak egy ku­tyát a Kán­tor cí­mű te­le­ví­zi­ós so­ro­zat­ból…

Pe­dig év­szá­za­do­kon át a kán­tor­ta­ní­tók vol­tak azok, akik temp­lom­ban és is­ko­lá­ban ne­vel­ték és ok­tat­ták a fel­nö­vek­vő if­jú­sá­got. Az 1948-as ál­la­mo­sí­tás­kor az el­nyo­mó ha­ta­lom leg­több­jü­ket vá­lasz­tás elé ál­lí­tot­ta, és vagy is­ko­lai, vagy egy­há­zi szol­gá­la­tu­kat kel­lett fel­ad­ni­uk. A több­ség, nyil­ván eg­zisz­ten­ci­á­lis ok­ból, az utób­bit vá­lasz­tot­ta. Gon­dol­junk csak be­le: több száz gyü­le­ke­zet­ben ma­radt üres a kán­tor he­lye ab­ban az idő­ben.

A kán­to­rok szél­nek eresz­té­sé­vel vagy szol­gá­la­tuk kor­lá­to­zá­sá­val meg­gyen­gül­tek a gyü­le­ke­ze­te­ket tar­tó eresz­té­kek. Ha nem lett vol­na a fó­ti Man­dák Ott­hon és né­hány egyéb misszi­ói köz­pont, ak­kor egy­há­zunk még mé­lyebb­re süllyedt vol­na. (Sze­mé­lyes vo­nat­ko­zás­ként em­lít­he­tem: egy ilyen el­ár­vult szol­gá­la­ti hely­re hív­tak 1950-ben Be­led köz­ség­be egy ak­kor hu­szon­két éves le­ányt, akit osz­tály­ide­gen­ként ép­pen ak­kor tá­vo­lí­tot­tak el az egye­tem­ről. Jól­le­het ad­dig csak zon­go­ráz­ni ta­nult, at­tól kezd­ve ő or­go­nált az is­ten­tisz­te­le­te­ken, és ok­ta­tott száz­öt­ven gye­re­ket hit­tan­ra. Ő az édes­anyám.)

Ré­gen a kán­to­rok fel­ada­ta ko­ránt­sem csak az ének­lés vagy a hang­sze­res kí­sé­rés volt, ha­nem ők tar­tot­ták kéz­ben a li­tur­gi­át, és igen gyak­ran kó­rust is ve­zet­tek. Az egy­há­zi ének­kar mel­lett ez je­lent­he­tett ün­ne­pi da­lár­dát, de akár szín­ját­szó cso­por­tot is. Mind­ez­zel a kán­tor so­kat te­he­tett egy adott kö­zös­ség fenn­ma­ra­dá­sá­ért, és több­nyi­re a lel­kész leg­köz­vet­le­nebb mun­ka­tár­sa volt.

A te­me­té­si szol­gá­la­tok sze­mé­lyes­sé­ge ta­lán kü­lö­nö­sen is össze­kap­csol­ta őket. Ma­gam azok kö­zé tar­to­zom, akik még együtt te­met­het­tek Welt­ler Je­nő­vel, a De­ák té­ri gyü­le­ke­zet nagy ha­tá­sú kán­to­rá­val. Min­den al­ka­lom­mal meg­ta­pasz­tal­tam, hogy ő, a Lu­the­rá­nia nagy hí­rű kar­na­gya, ko­mo­lyan vet­te a leg­ki­sebb­nek tű­nő al­kal­mat is, és min­den rez­dü­lé­sé­vel együtt szol­gált a lel­késszel.

Per­sze nem min­den lel­kész be­csül­te meg­fe­le­lő mó­don a kán­tort és az ő szol­gá­la­tát. Egyik ko­ráb­bi gyü­le­ke­ze­tem lel­ké­sze ál­lí­tó­lag így ren­del­ke­zett a szó­szék­ről: „Kán­tor, ma­ga a per­se­lye­zés alatt játsszon va­la­mi ting­li­tang­lit!”

Be­csül­jük meg és sze­res­sük a kán­to­ro­kat! Em­lé­kez­zünk a ne­ves szol­gá­lók­ra – Za­lán­fy Ala­dár­ra, Pes­kó György­re és má­sok­ra –, és na­gyon sze­res­sük azo­kat a „név­te­len” test­vé­re­ket is, akik is­ten­tisz­te­let­ről is­ten­tisz­te­let­re meg­szó­lal­tat­ják az or­go­nát vagy a har­mó­ni­u­mot, akik na­gyon sok­szor sza­bad­ ide­jü­ket ál­doz­zák föl, hogy a ma­guk ta­len­tu­ma­i­val Is­ten esz­kö­zei le­gyenek.

Jó, hogy im­már a Ze­ne­aka­dé­mi­án is van egy­ház­ze­nei kép­zés, il­let­ve az Evan­gé­li­kus Hit­tu­do­má­nyi Egye­tem is in­dí­tott kán­tor sza­kot. So­ha nem mond­ha­tunk azon­ban le a szé­les ala­po­zás­ról. Vagy­is ar­ról a mun­ká­ról, amely a fó­ti Evangélikus Kán­tor­kép­ző In­té­zet­ben fo­lyik.

Szé­les te­nye­rű Fe­je­nagy­ból ma nem iga­zán kér­nek gyü­le­ke­ze­te­ink. Egy­ház­fi­ból is csak ak­kor, ha nem fon­dor lel­kü­le­tű. Lágy­szí­vű, de még in­kább élő hi­tű kán­tor­ra azon­ban min­dig szük­ség lesz egy­há­zunk­ban.

Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::