Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

Meg­es­küd­tem ne­ked, és szö­vet­ség­re lép­tem ve­led – így szól az én Uram, az Úr –, és az enyém let­tél. Ez 16,8c (1Kor 3,23; Mt 5,13–16; Ef 5,8b–14; Zsolt 11) Mi­lyen jó len­ne egy meg­bíz­ha­tó szö­vet­sé­ges! Va­la­ki, aki­vel egy irány­ba néz­he­tünk, egy­fe­lé me­he­tünk, aki­nek a vál­la ak­kor is erős, ami­kor a mi­énk gyön­ge, és át­vál­lal­ja a ter­he­in­ket. Aki­nek van jó sza­va, jó ta­ná­csa, böl­cses­sé­ge, de­rű­je. Aki har­ca­ink­ban mel­let­tünk áll; ha föld­re ke­rü­lünk, ki­áll he­lyet­tünk, és küzd. Aki­nek fon­tos a lel­künk, a bá­na­tunk is. Aki hű­sé­ges, aki ke­zes­ke­dik ér­tünk. Aki a mi­énk, és akié mi va­gyunk. Ta­lán csak álom, hogy ilyen társ lé­te­zik? Most az igé­re néz­zünk: a jó hír, hogy még mi­előtt meg­szü­let­tünk, va­la­ki már gon­dos­ko­dott ró­lunk, és gon­dolt ránk. És el­ké­szí­tett min­dent. Ne­künk „csak” el kell fo­gad­nunk a számunkra kí­nált szö­vet­sé­get és ki­mon­da­ni: kö­szö­nöm, Uram Jé­zus, hogy te mind­ezt egy­szer­re meg­adod és meg­te­szed ér­tem.

Hét­fő

Egy szol­ga sem szol­gál­hat két úr­nak, mert vagy az egyi­ket gyű­lö­li, és a má­si­kat sze­re­ti, vagy az egyik­hez ra­gasz­ko­dik, és a má­si­kat pe­dig meg­ve­ti. Lk 16,13a (2Móz 32,26; Jak 2,14–26; Ap­Csel 21,1–14) Ko­moly bel­ső meg­ha­son­lást, mo­rá­lis cső­döt idéz­het elő, ha két (több) urat, esz­mét, el­vet aka­runk a ne­künk ada­tott egy szív­vel és lé­lek­kel szol­gál­ni, kö­vet­ni, val­la­ni. Tak­ti­ká­zik a vi­lág, tak­ti­ká­zunk mi is, fel­ad­juk az el­ve­in­ket, „új­ra­gon­dol­juk” a hi­tün­ket, asze­rint, hogy mi­ként ér­vé­nye­sül­he­tünk job­ban. De hol is? Itt, ahol van negy­ven-öt­ven-hat­van év­nyi éle­tünk. És köz­ben? És az­után? Jé­zus azt mond­ja: így nem le­het. Nem így le­het jól! Nem er­re hív az Úr­is­ten. Ál­lás­fog­la­lás­ra kész­tet az ige, ami­kor meg­hall­juk. Jé­zus élet­út­já­nak vál­la­lá­sá­ra szó­lít fel, tak­ti­kák és la­ví­ro­zá­sok nél­kül.

Kedd

Az igaz­ság be­szé­de, az evan­gé­li­um hoz­zá­tok is el­ju­tott, és aho­gyan az egész vi­lá­gon gyü­möl­csöt te­rem és nö­ve­ke­dik, ugyan­úgy kö­zöt­te­tek is, at­tól a nap­tól fog­va, ame­lyen meg­hal­lot­tá­tok. Kol 1,5–(Zsolt 147,15; 2Kor 6,11–18/7,1/; Ap­Csel 21,15–26) Sok­fé­le im­pul­zus éri az em­bert. Hí­rek so­ka­sá­ga. Rek­lá­mok ígé­re­tei. Cso­dás élet­vál­to­zá­so­kat ígé­rő tan­fo­lya­mok. Új em­ber­ré le­he­tünk – mond­ják –, ha ezt vagy azt kö­vet­jük, meg­vesszük. Mi­ó­ta Pál a ko­los­sé­i­ak­nak írt, az­óta sincs más üze­net a ke­re­ső­nek, amely iga­zi vál­to­zást, iga­zi gyü­möl­csö­zést, lel­ki nö­ve­ke­dést ered­mé­nyez­het, kö­zös­sé­gek meg­úju­lá­sát hoz­hat­ja. Csak az igaz­ság be­szé­de, az evan­gé­li­um. Ha en­gem el­ért, tar­to­zom az­zal, hogy to­vább­ad­jam. Célt és irányt mu­tat­ni ma: Krisz­tus­ra mu­tat­ni, hir­det­ni, hogy van meg­ol­dás – van-e en­nél ak­tu­á­li­sabb fel­adat, ami­kor szin­te szét­hul­lik a vi­lág kö­rü­löt­tünk?

Szer­da

Bo­rulj le Is­te­ned­nek, az Úr­nak szí­ne előtt, az­után ör­ven­dezz mind­an­nak a jó­nak, amit Is­te­ned, az Úr ad ne­ked és há­zad né­pé­nek. 5Móz 26,10–11 (Kol 2,7; Jak 3,13–18; Ap­Csel 21,27–40) Ami­kor hi­deg tél van, a me­leg nya­rat vár­juk. Ami­kor itt a ká­ni­ku­la, pa­nasz­ko­dunk. Ha bő a ter­més, te­her­nek érez­zük: nincs ki­nek el­ad­ni, nincs hol tá­rol­ni. Ha van ott­ho­nunk, só­haj­to­zunk, mennyi ter­het és költ­sé­get ró ránk a fenn­tar­tá­sa. Ha van au­tónk, bosszan­ko­dunk, hogy más­nak is van, és mi­at­tuk du­gó­ban kell ücsö­rög­nünk. Ha van egy éle­tünk, amely­ben sok aján­dék és Is­ten­től jö­vő ál­dás van el­rejt­ve, szel­le­mi és lel­ki és tes­ti adott­sá­gok, mi a hi­á­nya­in­kat dé­del­get­jük. Pedig ör­ven­dez­ni kel­le­ne an­nak, ami van! Mert sem­mi nem „jár”, ha­nem ad­ja va­la­ki. És leg­fő­kép­pen ne­ki, az Aján­dé­ko­zó­nak kell ör­ven­dez­nünk, mert a Fi­át is el­küld­te hoz­zánk, hogy lás­suk, tud­juk, érez­zük: íme, mennyi­re drá­gák va­gyunk szá­má­ra.

Csü­tör­tök

Mi­vel már el­fo­gad­tá­tok Krisz­tus Jé­zust, az Urat, él­je­tek is őben­ne. Kol 2,6 (1Móz 35,2; Lk 11,33–36/37–41/; Ap­Csel 22,1–21) Jé­zus ket­tős pa­ran­cso­la­tát, amely­nek a szí­ve-lel­ke a sze­re­tet, nem le­het éle­tünk­nek csak egy kis sza­ka­szá­ra szű­kí­te­ni. Nem a temp­lo­mi áhí­tat csend­jé­ben kell meg­él­ni. Hi­szen „ben­ne élünk, moz­gunk és va­gyunk”. Tény­leg lát­ják, ér­zik ezt raj­tunk?

Pén­tek

Áld­já­tok, né­pek, a mi Is­te­nün­ket, han­go­san hir­des­sé­tek di­csé­re­tét! Ő tar­tott élet­ben ben­nün­ket, és nem en­ged­te, hogy lá­bunk inog­jon. Zsolt 66,8–9 (Kol 3,16; Jn 18,19–24; Ap­Csel 22,22–30) Öko­ló­gi­ai ka­taszt­ró­fá­kat jó­sol­nak, vi­lág­jár­ványt, glo­bá­lis fel­me­le­ge­dést, ter­mé­sze­ti ka­taszt­ró­fá­kat. Sok­szor el­gon­dol­ko­dik az em­ber: mi az Is­ten aka­ra­ta? Mi­ért tar­tunk itt, és mi lesz ve­lünk, a vi­lág­gal? Hi­szem: nem kon­fe­ren­ci­á­kon fog meg­ol­dód­ni a vi­lág sor­sa, sem a G8-ak csú­csa­in. Ami bi­zo­nyos: Is­ten az élet Ura. Meg­őriz min­ket, de tő­lünk is az élet tisz­te­le­tét vár­ja. Éle­tet mi nem te­remt­he­tünk, meg sem tart­ha­tunk. Meg­té­rés nél­kül nincs éle­tünk, nincs jö­vőnk, ezt kel­le­ne vég­re meg­ér­te­ni.

Szom­bat

A tü­re­lem és vi­gasz­ta­lás Is­te­ne ad­ja meg nek­tek, hogy köl­csö­nös egyet­ér­tés le­gyen kö­zöt­te­tek Jé­zus Krisz­tus aka­ra­ta sze­rint. Róm 15,5 (Jer 32,39; Fil 2,12–18; Ap­Csel 23,1–11) Ha csak an­nak kel­le­ne hin­nem, amit a té­vé­ben lá­tok, az új­ság­ban ol­va­sok, az ut­cán ta­pasz­ta­lok, azt gon­dol­nám: eb­ben a vi­lág­ban se­hol nincs – pil­la­nat­nyi­nál több – egyet­ér­tés. Se ki­csi, se nagy hord­ere­jű dol­gok­ban. Ér­de­kek men­tén, ön­zés men­tén „épít­jük” kap­cso­la­ta­in­kat. „Sze­met sze­mért” ko­runk­ban ta­lán fur­csa, meg­bot­rán­koz­ta­tó, bot­rá­nyos a „vi­lág” szá­má­ra a má­sik em­ber­re fi­gyel­ve, meg­bo­csát­va, meg­sza­kít­va a bosszú­ál­lás, a gyű­lö­let, az ér­de­kek lán­co­la­tát, a sze­re­tet ere­jé­vel győz­ni a rossz fe­lett…?!

Kőháti Dóra

::Nyomtatható változat::